A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-22 / 17. szám
... Olvasóink közül vajon eszébe jutott-e már valakinek is egy-egy kiszolgált, köznapi használatban elkopott, esetleg vidám erdei kirándulások során kilyukadt cipő kiselejtezésénél arra gondolni: hány évtized, hány évszázad cipésztapasztalata van belesűrítve a hordásban tönkrement, divatját múlt, avagy egyszerűen csak megunt lábbelibe ? Hazánk cipőiparának központjában: Gottwaldovban egy valóban ritka érdekes múzeum ad feleletet a fenti kérdésre. Bejárata mellett nagybetűs tábla hirdeti: C IP Ö M Ü Z E U M Bemard Shaw mondta egyszer: „Ha valaki összeállítaná a lábbelik történetét bemutató múzeumot, ezzel kiválóan szemléltetné a kultúra fejlődésének mérföldköveit — a kezdet kezdetétől az ellentmondásos és összetett tévedéseken keresztül egészen napjaink célszerűségéig." A jeles angol író szavai, talán világraszóló különlegességként, Gottwaldovban, hazai cipőgyártásunk Mekkájában leltek termékeny talajra. A világhírű cipőgyár egyik épületszárnyának földszinti helyiségeiben húzódik meg ez az érdekes múzeum, ahol a vitrinek fénylő üvege mögött a mai és az egykori cipők százait, elsárgult mesterleveleket, eredeti cipészszerszámokat látni. Nos, vajon mikor gondolt először a „homo sapiens" arra, hogy lábát a sziklás, napégette forró talajtól valamiképpen védeni próbálja? Hiteles kutatások és tudós följegyzések tanúsága szerint körülbelül háromezer esztendeje készült az első cipő ... Igaz, eleinte csupán nagyobb falevélből, fakéregből, később azonban már papiruszból. Sőt — bőrből is! A talpat hánccsal, esetleg szijjal erősítették a lábfejhez. Bizonyos idő múltán arra is rájöttek, hogy a zsiradékot tartalmazó lábbeli jobban ellenáll a víznek. Mai észjárásunkkal szinte hihetetlennek tűnik, ám így igaz: a zsírt a szó legszorosabb értelmében belerágták a talpba. — Tut-Anch-Amon egyiptomi fáraó sírjában találták a cipötörténeti krónikák által is jegyzett legősibb cipőt: egy szandált. Papiruszból készült és lótuszvirágokat mintázó aranydíszítéssel volt ékesítve — mondja Vlastimil Mizera, a múzeum vezetője, majd hozzáfűzi: — Az ókori görögök és a rómaiak már sokkal fejlettebb cipőkultúrával rendelkeztek. Különféle színűre festették, kivarrással díszítették a lassan-lassan már mai értelemben ismert szandállá alakuló bőrtalpakat. Egy további időszak elmúltával pedig már az egész lábfejet takaró lábbeli is megjelenik. A gottwaldovi cipömúzeum anyaga lényegében a rabszolgatartó társadalom első fűzős cipőjével indul. Akkoriban is, később is úgymond lerítt az emberek lábáról, hogy melyik társadalmi réteghez tartoznak. Bőrrel, aranycémával ékesítették cipőjüket az uralkodók, a nemesek lábbelije brokátból és selyemből készült, az elnyomottak viszont csak háncsból font, gyékényből készült papucsot viseltek. A tizenharmadik-tizenötödik század cipőit szemléltető kirakat előtt külön is érdemes megállni egy pillanatra. Ekkoriban ugyanis már a divat is jócskán beleszólt a cipők és cipellők alakjába, anyagába. A lábbelik hossza gyakorta az egy métert is elérte, úgyhogy a térden megkötött topánkákban bizony valóságos akrobáció volt a járás!... Kiváltképpen Luxemburg János uralkodása alatt „módiztak" efféle cipellőkben az úri ifjoncok. De mint minden érdekességnek, ennek a meghökkentő cipőviseletnek is megvan a saját története. Egyes kútfők szerint II. Henrik angol királylyal történt, a Párizsi Tudományos Akadémia későbbi helyesbítése alapján viszont őfelsége atyjával, Plantagenet Godofréddel, Anjou grófjával, hogy a lábán támadt hatalmas daganatot csak ormótlan hosszú cipővel tudta eltakarni. A két Anjou lábbaja örökletes is lehetett, ám bármelyikük is találta ki a kunkori, dupla hosszú cipő divatját, az újítás sikeres volt, mert egész Angliában elterjedt, és Franciaországban is diadalmasan meghódította az előkelő világot. így nincs is mit csodálni azon, hogy a „Vivre sur un grand pied" — azaz a nagy lábon élni kifejezés az említett időszakban, Franciaországban született. A hatalmas cipöszörnyetegek elburjánzásának idején, amikor a lábbeli mérete az előkelőség és gazdagság mutatója is volt. Bármennyire meglepő, de a két-három évszázadon át dühöngő divatőrületet szívós harc után végül is az egyház irtotta ki. A magas klérus ugyanis rájött, hogy a két lábnyi hosszra is megnőtt cipők megnehezítik a térdeplést, így tartósan akadályozzák a híveket ájtatosságuk gyakorlásában ... Ezután pálfordulás állt be a divatban: nemcsak a cipők ormótlan orra tűnt el, hanem épp ellenkezőleg: a lábujjak is előkerültek — és azóta szinte szabályos időközökben tér vissza a hegyes vagy a széles orrú, illetve a bőr és a bőr s textil kombinációjú cipők divatja. Napjaink legdivatosabb cipőinek elődei sorra megtekinthetők itt, a gottwaldovi múzeumban, ahol a tanulságos, szolid fazonok mellett szép számmal találni kirívó érdekességeket is. Például a Kínából származó, tíz centiméternél aligha nagyobb női cipőket; japán szamurájok fekete papucsát; strucctollból készült, vérrel ragasztott s női hajszállal körbevarrt ausztrál kadatiját; amerikai indiánok gyöngyből készült mokaszinját; Dél-Európa jellegzetesen bojtos papucsait; a Szovjetunióból érkezett eredeti űrhajóscipőt, vagy éppenséggel a 17. századból származó magassarkú cipőket, amelyeknek függőleges nagysága a harminc centimétert is elérte; esetleg e hóbort velencei elődjét, ahol a hölgyek egy időben hatvan centiméter magasságú parafatalpú cipőket viseltek . . . Van itt tehát csodálnivaló bőven. A tágas terem egyik sarkában stilizált cipészmühelyre bukkanok, ahol kaptafa, faszög, sámfa, reszelő, lyukasztó és a kézzel végzett susztermunka valamennyi egyéb kelléke megtalálható. E műhelysarok anyagának összeállítása nem volt nehéz feladat, elvégre az egykori Zlin, a mai Gottwaldov vidékén rengeteg vérbeli cipészcsalád lakott. Volt közöttük más tájról ideszármazott, magyar ajkú suszter is, amiről egy bizonyos Hudarek Pál nevére szóló, magyar nyelven írt mesterlevél tanúskodik. Hudarek Pál is, cipésztársai is a kaptafa fölé hajolva, kézzel feszítették és mintázták a bőrt; kézzel, fáradságos munka árán szabták-varrták a talpakat. Különlegesebbnél különlegesebb cipők, értékes mesterlevelek, eredeti cipészszerszámok sajátos világa hát a gottwaldovi Cipőmúzeum. Régmúlt századok meséje, a tegnap és ma találkozása. Nagy szakértelemmel, de féltő gonddal gyűjtött, gazdag tárlat, ahová csak jól kigyúrt, kényelmes cipőben érdemes bekukkantani. Nehogy esetleg a hosszas nézelődés közbeni ácsorgástól, pont a legilletéktelenebb helyen kapjon tyúkszemet az ember! ... MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 4
