A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-15 / 16. szám
róla? Tudtam, hogy gesztenyebama a haja, kék a szeme, erős, izmos a karja, hogy nem szereti a rikító színeket, és nem tud magán uralkodni, hogy a frissen vasalt öltönynél szívesebben jár nyakkendő nélkül, börzekében, és kopott kordbársony nadrágban, hogy türelmetlen, szeret fecsegni, de képes konokul és megátalkodottan hallgatni is, és felsorolhattam volna még egy tucatnyi tulajdonságát vagy kedvtelését, de hát végül is csak ennyi lett volna, amitől ő az, ami? Mindez csupán a felszín, de mi van alatta? Apámmal harminc esztendeig éltem együtt, elmondhatnám tehát, hogy ismertem öt. Igen, ismertem a simogatását, ismertem a gondosságát, ismertem a ragaszkodását Ravensbrückben meggyilkolt édesanyám emlékéhez, apróra ismertem az arcát, a szemét, homlokán a ráncokat, ismertem tapintatos, megnyugtató hangját. Istenem, milyen keveset is tudunk azokról, akikkel együtt élünk, talán semmit sem ... Hirtelen úgy éreztem, hogy a világgal összetartó kötelékek és kapcsolatok hálója megbomlik, úgy rémlett, hogy csak én magam vagyok, meg csak Ondrej maga, meg csak Abrahám doktor, meg csak Viktor, meg csak az igazgatóm, meg csak Magdalénka, meg csak Senecká asszony, mert nem állt már össze belőlünk az emberi összetartozás eltéphetetlen lánca, különálló láncszemek lettünk, amelyek nem kapcsolódnak össze, hanem magányosan léteznek egymás mellett vagy egymáson kívül, önmagukban, önmagunkért. Nincs már csillagokból összeálló világegyetem, csupán magányos bolygók vannak, amelyeket kristálytiszta augusztusi éjszakákon láthatunk. Mindez csak benyomás volt, szerencsére csak benyomás, nem is lehetett több annál, márpedig idővel minden benyomás elszáll, akár az illat vagy a bűz, és a lélek felfrissül. De hová forduljon az ember a magány ingoványos perceiben? Hol keressen támaszt? Rajtam az emlékek segítettek. Az Ondrejjal átélt napok, hónapok és évek. Nem csupán a szép napok, hanem a kudarcok percei is. Vállaltam a kiábrándulásokat is, múltunk, múltam részévé lettek, nélkülük értelmetlen, mákony a múlt, nem pedig iránytű, amely megmutatja, merre tovább. így hát e fájdalmas éjszakákon újraéltem találkozásainkat, a legelsőtől, a vadaskerti sétától kezdve egészen addig a napig, amikor Ondrej régi lakásunk előtt várt, s apámnak egy váltás fehérneműt vittünk a kórházba, fölidéztem mindkettőnk szavait, szavakat, amelyekkel oly könnyedén fogadkoztunk, s szavakat, amelyekkel sebeket osztottunk, újraéltem a kertvendéglők napernyös asztalainál tovaszállt pillanatokat, a közös barangolásokat a képtárakban, de a rejtélyes telefont és a rákövetkező beszélgetést is, mosolyokra emlékeztem és gyanakvó pillantásokra, kivörösödött szemekre és ingerült kézmozdulatokra, felrémlett ajkának és kezének érintése, de az a ridegség és gúny is, ami szavaiból és magatartásából áradt, megfoghatatlanul, ám annál bántóbban. Dúskáltam az emlékekben. De vajon gazdag voltam tőlük, vagy szegény? És boldog voltam ? Egyre bizonyosabban tudtam, hogy az ember egyedül nem lehet boldog, csakis egy másik emberhez kapcsolódva, a másik által. És a saját boldogságunkat megsokszorozza a másik boldogsága. És egyre bizonyosabban éreztem, hogy nem vagyok olyan boldog, amilyennek hittem magam, mert egy olyan emberrel élek együtt, aki nem lehet boldog, mert a vesztébe rohan attól a perctől kezdve, hogy apám meghalt. Akkor — vagy nem sokkal később — indult el ugyanis Ondrej lefelé a lejtőn. — Ha megjönne Jones doktor, vezesd be és ments ki engem, el kell még intéznem valamit — mondta Ondrej egy márciusi napon az előszobában, amint a munkából hazatérve beléptem a lakásba. — Joneš doktor? Az meg kicsoda? — Ugyan, hát egy ismerős. N — És miért jön ? — Azért a Madonnáért... — A mi barokk Madonnánkért? — De nehogy a kezébe add, amíg nem fizetett! Megígérte, hogy magával hozza a pénzt. — Eladtad neki a Madonnát? Ondrej éppen pulóverbe bújt, talán nem is hallotta, mit kérdezek, mert nem válaszolt. — Tizenöt ezrest fog leszurkolni a markodba. — Csakhogy én ezt nem hagyom! — tört ki belőlem. — Mit nem hagysz?... — Hát már annyiba sem veszel, hogy megkérdezd, mit szólok hozzá? Nem mi adjuk el. csak te egyedül. Tudod, mennyit ültem én az előtt a szobor előtt ? Egy örökkévalóságig képes lennék bámulni! Nem, ezt nem teheted meg! — Megmondanád, hogyan szerezzek akkor pénzt? Álltunk szemben egymással. — Adj el valami mást. Van elég saját szobrod. — Előbb vevőt kell rá csípni! — Előleget kérek a fizetésemre ... r— Azt hiszed, kihúz a csávából? Ondrej kifelé indult, de útját álltam. — Mire kell neked annyi pénz? — Egy régebbi tartozásomat kell megadnom. Ilyesmi előfordul, drágám! Ilyesmi előfordul, ismételtem magamban, le nem véve a tekintetemet Ondfejról. Mi minden fordul még elő, amiről nem tudok? — Ondrej — mondtam végül, és átöleltem. — Mi van veled? — Semmi. Rossz idők járnak. — Rossz idők? Csak azért, mert elfogyott a pénzük? Értsd meg, együtt vagyunk, és amíg így van, fütyülök a rossz időkre! Ondrej vállára vetette ócska bőrzekéjét, s csak aztán bújt bele az ujjakba. — Nem vagyok már az, aki voltam. Katerina. Az urak a szövetségből finoman, de félreérthetetlenül tudtomra adták, hogy többé nincs rám szükség. Nem választottak újra az elnökségbe, és lassan, de biztosan kihagynak a bizottságokból és a zsűrikből is. — Miért nem beszéltél nekem erről? — Talán csak megfeledkeztem róla — mondta, leült egy székre, hogy felhúzza cipőjét. — Vagy ha nem, hát azt hittem, téged az effajta hírek nem érdekelnek. Hallgattam, nem tudtam, ehhez mit szóljak. Talán fölösleges is lett volna minden szó. Fölállt, és váratlanul átölelt, egy pillanatra erősen magához szorított, mintha meg akart volna kapaszkodni valamiben. S én hittem, hogy rám van szüksége. Láttam füle mögött a hajszálnyi ráncokat, szürkésnek tetsző bőrén a pórusokat. — Mint egy rossz álom, olyan az egész — súgta a hajamba. — Szeretlek — szorítottam magamhoz én is öt —, szeretlek, Ondrej, és tudom, hogy te is szeretsz, hogy szükséged van rám ... Száraz ajkával még egyszer belecsókolt a hajamba. Azután elsietett. Hat óra után megérkezett Joneš doktor. (Folytatjuk) Soóky László REZERVÁTUM „Ha nálunk barbárabbak annyian leírhatják, miért ne imánk le mi is?" (KAVARSZ) /. találkozásunk az időntúli amely a valóságos öngyilkosság és a forma partján egyszer megvalósul nem tesz hiábavaló aki oda eljön ellesheti a műhelytitkokat s a parace/susi kotyvalék elillanó gőzeiből szippanthat néhányat persze mértéktudón ott lesznek mind a nagy emberek s hősök is jönnek jelentős csinnadrattával glancolt érdemrendekkel szúálló falábakkal mert mind megrokkan valahol aki végül hőssé lesz mi majd távolabb állunk s levett sipkával integetünk hajunk a homlokunkra tapad verítékezünk a nagy-nagy tél közepében mert mögöttünk tarajos tüzek ragyognak gyantaillattal telik meg a levegő s bazsalikom-koszorúk libegnek körös-körül béna tamburmajorok vezénylése szerint mígnem meghasadnak a kriptatetők s előbotorkálnak a halottaink lesz köztük ismerős lesz köztük rokon ám zömmel ismeretlen halottak defiliroznak zsebredugott kézzel asszonyukat hátrahagyva mert kell hogy otthon megőrizzék a tüzet itt mennek majd el közvetlen előttünk végtelenül messze karnyújtásnyira az ég boltozatján kerülgetnek ismeretlen csillagokat révkalauznak kis jézust fogadták úgy mennek dalolva nagy-nagy csendességgel hónuk alá fogott kopjafa-mankóval U. rezedás lesz a hajnal dermedt madárkák hulldogálnak alá idegen koppanással ütődnek idegen földre pompázatos szőnyeg: a cinke sárga meg kék meg fekete meg zöld a vörösbegy vörös meg zöld meg azúros aztán sorban pintyek tengelicék rigók ökörszemek szegélynek pedig gyászos varjúcsapat Ili találkozásunk az időntúli baljós tesz és suta összejövünk majd a forma partján szinte önként állig fegyvertelenül kevés kísérőtől terelgetve amint elérjük a falat értetlenül megállunk néhány percre örökre lábunk alatt pompázatos szőnyeg szívünk repes a halálfélelemtől s az őrtornyokban körös-körül írástudók jegyzik megnyilvánulásainkat vádiumért mosolygunk a rácson túlra ahol gyülekeznek a bámészkodók vitézül marjuk egymást szégyenérzés nélkül pőrére vetkezik a lélek és a tudat 11
