A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-15 / 16. szám
A síugrás, beleértve a kétszáz méteres álomhatár felé törekvő sírepülést is, mindenképpen a bátrak sportja ... Gondolom, minden túlzás nélkül, őszintén állíthatom ezt, hiszen az elmúlt esztendőkben több alkalommal is jelen voltam a hazai és külföldi síugrók egy-egy lélegzetvisszafojtóan izgalmas versenyén. Jópár évvel ezelőtt ott jártam például, a magas-tátrai sívilágbajnokságon, több ízben voltam jelen a Tátra Kupa küzdelmein; színvonalas nemzetközi ugróversenyeket láttam Észak-Morvaországban, a frenštáti „hidakon" és a Cseh Óriáshegység azaz a Krkonoše sáncain. A legutóbb azonban négynapos világverseny színhelye volt e táj: az árumintavásárairól is híres Liberectői, vagy a szebbnél szebb kirándulóhelyeket kináló Cseh Paradicsom központjaként ismert Turnovtól még északabbra fekvő Harrachovban rendezték meg a 7. Sírepülő Világbajnokságot. A sírepülők két évvel ezelőtti, az NSZK- beli Oberstdorfban tartott legutóbbi VB- jét követő újabb párviadalán — vagy hogy stílusos maradjak, hát sáncviadalán —, a világ tizenöt országából kereken félszáz ugró vett részt. Közöttük a csehszlovák válogatott legjobb formában lévő tagjaként, a harrachovi születésű Pavel Ploc is. Amikor a szemerkélő esővel keveredő sűrű ködben, a világbajnokság második napján, megjelent a sánctetőn, az „ugródeszkáról" másfél méteres másodpercenkénti szélerősséget jeleztek; az elrugaszkodás pillanatában pedig 113 kilométeres óránkénti sebességgel suhant a mélybe. A fiatal, alig tizenkilenc éves legényke szállt... szállt a levegőben és már-már úgy tűnt, hogy talán meg sem áll, talán nem is ér földet... Hirtelen azonban heveset dobbant mindenki szíve: valami váratlanul érkező széllökés kissé jobbra sodorta! Egy szemrebbenésnyi ideig úgy tűnt, mintha ettől ö is megriadt volna, de aztán higgadtan, ferdébbre billentve sileceit néhány méterrel megtoldotta még az ugrást; majd a világrekordot jelző piros határvonal közelében ért földet. Ebben a pillanatban, a keményre gyúrt havon, enyhén megroggyant a lába. Az emberek fölmorajlottak, az edzők arca elmerevedett, az egészségügyi szolgálat orvosai meghökkentek — de Pavel Ploc az aprócska megingás ellenére biztosan állta az ugrást, és nagy ívben, a síugrók jellegzetesen széles mozdulataival lefékezett a sajtótribün előtt. A hó még ott ropogott „deszkái" alatt, de kíváncsi tekintete máris az elektromos eredményjelző táblát kereste, és keze rögtön a magasba röppent. Ekkorra már a helyi hangosbemondó is jelentette: az idei ugróévad legeredményesebb csehszlovák versenyzője 181 métert, azaz új világcsúcsot ért el! Röviddel később mind a hazai, de főképpen a külföldi hírügynökségek jelentései már úgy mutatták be ezt a csöndes, töprengő harrachovi fiatalembert, mint a jövő esztendei téli olimpia egyik forró éremesélyesét. Persze, hadd fűzzem rögtön hozzá, hogy éremesélyesnek lenni az mindig kétélű dolog. Kétszeres országos bajnokunk erről épp Harrachovban, a világ legtehetségesebb és legsokoldalúbb síugrójának tartott osztrák Armin Kogler példáján győződhetett meg, aki a kilenc ugrásból álló versenysorozat során nemcsak két évvel ezelőtt kiharcolt világbajnoki címét, de Pavel Ploc új rekordot jelentő teljesítményénél egy méterrel rövidebb világcsúBalról: Matti Nykänen, Klaus Ostwald és Pavel Ploc a győzelmi emelvényen; Ármin Kogler, Hans Schallen és Jifí Parma a helyezettek sorában A világbajnokság megnyitóján a Cseh Óriáshegység ,,gazdája", a népszerű Krakonos és segédje, az ördög is üdvözölték a nagyszabású verseny résztvevőit és nézőit csát is elvesztette. Sőt! Az összetett versenyben, a világbajnokság talán legnagyobb meglepetéseként, még csak dobogóra sem jutott!! A síugrás, a sírepülés azonban nemcsak azért népszerű, mert a bátrak sportja, hanem azért is, mert a közönség számára szintén rendkívül látványos szórakozást jelent. És talán a hagyomány is, mert a síugrás a legrégibb, versenyszerűen űzött téli sportok sorába tartozik. Pillants a mélybe es ugorj! Hazánk sportolói közül Rudolf Burkert már az 1928-as St. Moritz-i téli olimpiászon bronzérmet nyert a síugrásban. Igaz, akkoriban még tényleg gyermekcipőben járt ez a sportág, és fejlődése csak a harmincas évek első felében, pontosabban 1934-ben kapott igazi lendületet. Az érdem egy norvég világhírességé: Birger Ruudé, aki 92,5 méteres ugrásával ámulatba ejtette a világot. Ugyanakkor azonban alaposan ráijesztett a Nemzetközi Si Szövetség (FIS) vezetőire, akik a síugrást életveszélyesnek minősítve, azonnali hatállyal elrendelték a sáncok magasságának csökkentését. Az ugrók azonban mitsem törődtek az aggályoskodókkal, s egy esztendővel később már hárman is (a norvég Andersen, a lengyel Marusarz és az osztrák Kainersdorfer) túlrepültek a kilencven méteres határon. 1936-ban pedig egy további osztrák versenyző: az alig tizenhét éves Sepp Bradl egy teljes méterrel túljutott a mágikusnak tartott 100 méteres távon! A bátrak tábora ezzel végleges győzelmet aratott, és világszerte újabb meg újabb ugrósáncok épültek. Sőt, a jugoszláviai Planyicában elkészül az első sírepülésre is alkalmas óriássánc. A következő másfél évtizeddel később Oberstdorfban épül, majd Kulm, Vikersund, Ironwood, a hetvenes évek második felében pedig Harrachov is követi a planyicai példát. Ezeken a különleges sáncokon napjainkban már a 170—175 métert meghaladó ugrások sem jelentenek ritkaságot, a világcsúcs 180 méter fölött van — és a szakértők úgy tartják, hogy a legbátrabb sírepülők a jövőben az újabb álomhatárt: a 200 métert is megdönthetik! A Nemzetközi Sí Szövetség manapság már nem igyekszik „visszafogni" a sírepülök által elért ugrások hosszát; a FIS vezérkarának csupán egyetlen kikötése van: nem engedélyezi, hogy újabb mammut-sáncok épüljenek. Az újabb rekordok elérésének útját ezért elsősorban a még komolyabb edzésekben, a fölszerelés, főképpen a sílecek műszaki továbbfejlesztésében; a sáncokon pedig a jelenleginél is gyorsabb lesiklást biztosító hóviszonyok kialakításában kell keresni. Csehszlovákiában — elsősorban Raška. Motejlek, Hubač, Matouš, Höhnl, Kodejška sikerei révén — a hatvanas évek derekán válik valóban népszerűvé a sírepülés. Dalibor Motejlek, majd Jifí Raška világrekordjai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Harrachovban a barátságtalan időjárás ellenére százezernél is több helyszíni nézője volt a világbajnokság küzdelemsorozatának. És amíg a „hóarénában" fagyoskodva, avagy otthon, a tévé képernyője előtt a 160—170, esetleg annál is hosszabb ugrások sorozatát figyeljük, gondolatban megmosolyogjuk egy norvég fiatalember: az akkor huszonhárom éves Olaf Rye emlékét, aki 1908-ban kilenc és fél métert ugorva sítalpakkal a lábán — fölállította az első világrekordot ... A Harrachovban töltött napok során gyakorta hallottam, hogy afelől társalogtak az emberek, vajon külön bátorság, egyfajta férfias virtus kell-e ahhoz, hogy valakiből síugró, majd sírepülö legyen? — A sírepülés bizony messze van attól, hogy mondjuk a gyógynövénygyüjtéshez hasonlítható veszélytelen időtöltés legyen — mondja tréfásan egykori olimpiai bajnokunk, Jifí Raška, majd komolyra fordítja a szót. — Az óriássáncról elrugaszkodva néha csak ugrik, néha viszont tényleg röpül az ember. Minden kísérlet a lesiklás gyorsaságától, a „dobbantás" ■> pontosságától függ; valamint attól, hogy a kedvező széljárás és a megfelelő testtartás révén sikerül-e „ráfeküdni" egyegy messzire röppentő légpárnára. Elég, hogy valaki féllábbal csak egy picit is erősebben rugaszkodjon el, és máris szárnyakként kell használnia a kezét, hogy egyensúlyt teremtsen a repülés iránya, gyorsasága és a ránehezedő légnyomás szorítása között. És mindezt öt-hat másodperc alatt, 120—130 kilométeres sebesség közben kell korrigálnia. — Hogy lesz valakiből síugró? — kérdez vissza a riporter kérdésére Miroslav Slušný, a VB tizennegyedik helyezettje. — Elsősorban a sízést kell szeretnie. Ró zsahegyen születtem és a környező dóm bokon már óvodás koromban együtt síz-12
