A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-15 / 16. szám
Ľubica Horáková A párkányi (Štúrovo) Roman Edit az elsők között dolgozott magyar alapanyaggal ► Magyarországon, Fékon-alkalmazottak pedig nálunk. Valóban példás barátság alakult ki a két vállalat között. A Fékon mindenképpen igyekszik segíteni nekünk. így sikerült elérni, hogy nem kellett leállítanunk a munkát. Az együttműködés a KGST keretében, a csehszlovák Transakta és a Magyar Konsumex külkereskedelmi vállalat közvetítésével jött létre. A nehéz helyzetből nem volt könnyű kilábalni. Szerencsére a Magyar Népköztársaság biztosította a kellő menynyiségű alapanyagot. E kapcsolat eredményeképpen már 1983 eléjén 500 ezer méter anyagot szállított a budapesti testvérvállalat, az év végéig pedig további 1 millió 500 ezer méter jó minőségű anyagot szállít. Ľubica Horáková, a Transakta külkereskedelmi vállalat mérnöke így vall az anyagról: jó minőségű, különböző mintájú divatos, olyan amilyet nálunk egy üzem sem gyárt. A magyar üzem segítségével üzemünkben a munka a helyes kerékvágásba került — tette hozzá az igazgató. PAVOL HAŠKO A szerző felvételei igen sok esetben így is volt Valószínűleg nincs statisztika arról, hogy hány tisztet és altisztet lőttek le hátulról, megfizetve az elszenvedett tortúráért De hogy volt az bizonyos. Ezért történt aztán, hogy amikor egy menetszázadot vagy zászlóaljat összeállítottak, egyszerre kicserélték a tisztikar többségét Persze mindenki tudta, hogy akik jöttek, azok többnyire ugyanolyanok voltak, mint az egység eddigi parancsnokai. Ezért volt az, hogy egy támadás előtt főleg a ludovikás tisztek közül többen hasmenést vagy más betegséget kaptak, és az egységet rábízták a tartalékos tisztekre meg az őrmesterekre és szakaszvezetőkre. Mellesleg megjegyezve a tartalékos tisztek, akik főleg tanítók vagy jogászok voltak civilben, aránylag emberségesen bántak beosztottjaikkal. A Kárpátokat 1944 márciusában léptük át a jaszinai páncélháznál, majd Vorohta, Tatárov. Gyelatyin városokon keresztül folytattuk utunkat. Ahol meneteltünk, rögtön észre lehetett venni, hogy a szovjet hadsereg ezt a területet rendezetten kiürítette. Menetelés közben beszélgettünk. Megjegyeztem, hogy nekem ez nem tetszik. Hiszen egyetlen kilőtt tankot, vagy halott katonát sem látni, itt rendezett visszavonulás volt. Nem vettem észre, hogy mellettem halad egy ludovikás főhadnagy, aki mindezt hallotta, és mindjárt megszólalt: „Maga fogja be a pofáját és vegye tudomásul, ha az orosz hadsereg elkezd visszavonulni, akkor nincs megállás Sztálingrádig/" Azt a megjegyzést tettem, hogy az még háromezer kilométerre van. Itt vettem észre, hogy a tisztikar nem szerette azokat a katonákat, akik tudtak és mertek gondolkodni. A Horthy-Magyarországon az iskolai nevelés, a leventeoktatás és nem utolsósorban az egyház által folytatott nevelés megtette a hatását Mindez olyan magas fokú kölcsönös bizalmatlanságot váltott ki, hogy jóformán senki sem merte megmondani véleményét a másiknak. Nem tudhatta, kivel beszél. Jellemző volt erre még Dálnoki Miklós Béla vezérezredesnek az első magyar hadsereg parancsnokának esete is. Dálnoki az átállást megelőző napokban, amikor egységünk Berjezovka körzetében volt a Kárpátokon túl. hadparancsot adott ki, amelyben az állt. hogy aki megszökik, azt felkoncolják és a családját is felelősségre vonják. Néhány nap múlva hallottuk, hogy Dálnoki átállt de hadsereg nélkül. Ugyanezt csinálta például egy Wolf nevezetű tizedes, aki Kárpátalján egy este lelövéssel fenyegetett mindenkit, aki szökni próbál, ô maga viszont másnap reggel nyílt paranccsal távozott Budapestre. Többé sohasem láttuk. A Horthy-hadsereg tisztikarának szűk politikai látókörét legfényesebben igazolja az a magatartás, am ä az 1944. október 15-én meghirdetett emlékezetes fegyverszünet után tanúsítottak. Ezek a tisztek, ismerve az alakulatok többségének németellenes hangulatát, ahelyett, hogy az egységek élére állva harcot kezdtek volna a németek ellen, inkább kivártak. így vált a magyar hadseregben hangulattá, hogy mindenáron haza kell menni, ahelyett, hogy a németek ellen fordítottuk volna a fegyvert, és megmentettük volna a magyar nemzet becsületét. VARGA JÁNOS Hétvégi levél Legszívesebben párbeszédben imám meg ezt a levelet, én beszélgetnék, sőt vitatkoznék — önmagámmal. A levél azonban nem szereti az ilyen drámai szerkesztést, ezért inkább csak tűnődéseim, töprengéseim egy részét jegyzem ide. Arról van szó, hogy a minap láttam egy szép faliszőnyeget, kissé absztrakt mintázatút, kissé laza szövésűt, szolid, sőt szelíd színűt. Rögtön arra gondoltam, hogy megveszem, jó lesz új lakásom meglehetősen csiricsáré tapétájának eltakarására. De azután pillantásom az árcédulára esett, s már nem is tetszett annyira a szőnyeg, vásárlási kedvem elfüstölgött. A szelíd színekkel szőtt absztrakciónak ugyanis vadul borsos volt az ára: 26 000 korona. Mérgemben arra gondoltam, fogom a bicskám és szétvagdalom, összeszurkálom, felmetélem, szétnyiszálom, megeszem. Mert vajon kinek a pénztárcájához méretezték ezt az árat: az apáméhoz, aki havi ezerötszáz koronából, a barátoméhoz, aki kétezerből él, a szomszédoméhoz, aki tegnap négyszáz koronát kért kölcsön, hogy kifizethesse a lakbért, vagy az enyémhez? (Egyébként nem kölcsönöztem neki, mert akkor magam sem jönnék ki elsejéig I) Vandál szándékomról hamarosan lemondtam, nem csak azért, mert nincs zsebkésem, vagy mert annyira megijedtem volna a teremőrtől. Az jutott eszembe, már hazafele bandukolva, hogy hiszen láttam én már ennél drágább holmikat is, méghozzá nem valami diplomata vagy gyárigazgató lakásán, nem is milliomosoknak kikiáltott főorvosok, művészek villájában, hanem „egyszerű" falusi otthonokban, láttam bizony e vadul szelíd szőnyegnél jóval drágább és sokkal ócskább „cuccot". Hogy mást ne mondjak (és nevet most hadd ne említsek), egy falusi iskolaigazgató (szolgálati) lakásában láttam egy igazi bárt, igazi bárpulttal, igazi (márkás) italokkal, a pult előtt kackiás népviseletbe öltözött hölggyel (igazi?) bármixerrel, az igazgató bögyös-csinos feleségével. Az egész családi bár-tűzhely, amint azt az igazgató egy kis hetyke vállrándítással kisérve közölte, potom százezer koronába került. Talán lopja a pénzt ez az iskolaigazgató? Ugyan, dehogy! Alaposan megdolgozik érte, méghozzá nemcsak az iskolában, hanem saját kiskertjében is, ahol négy arányos fóliasátor díszeleg. Amellett nem iszik, nem dohányzik, egyetlen szenvedélye: szereti csinos feleségét bármixer-hölgynek öltöztetve és szívélyesen megvendégelni a barátait. Ha a szóban forgó faliszőnyeget látná, talán azt is megvenné a bárhölgy kedvéért. Bár ki tudja, a bármixerek, különösen a nők, gyanítom, nem nagyon kedvelik az absztrakt művészetet... Láttam még kékcsempés igazi kandallót, amely alatt roskadozott a padló, s amelyben mindenféle hamis lángok lobogtak (villannyal fűtötték), kerek harmincezerért, egy szövetkezeti agronómus másfél millió koronát érő lakásában. Talán lopja a pénzt? Ugyan! Azt előbb-utóbb észrevennék. Mit láttam még? Mesebeli luxus borpincéket, mesésen giccses kőkerítéseket, mesésen elegáns perzsabundákat, mesésen ostoba nőkön. Egyik ismerősöm kétévenként nyütt el egy-egy százezer koronánál drágább külföldi márkájú gépkocsit. Egy másiknak, aki szenvedélyes vadász, van egy kb. ötvenezer korona értékű vadászpuskagyűjteménye.. Bizonyíthatóan egyikük sem lopja a pénzt. Hogy faliszönyeg, továbbá Van Gogh, Renoir, Szönyi, Lőrincz Gyula, Bácskái Béla képei helyett miért gyűjtenek inkább meseautót, borospincét, vadászpuskát, kandallót, kőkerítést, bárkisasszonyt? Hát, ez az ő dolguk. 3
