A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-08 / 2. szám
2. Kissé határozatlanul elindultam. Ő mellém szegődött, megfogta a karomat, de nem szólt egy szót sem. — Tulajdonképpen mit csinál? — törtem meg a csendet. — Olyan figurákat, amilyenek a kastélyudvarban sorakoznak, csakhogy én kicsiben és agyagból mintázom őket. Kőre nincs pénzem. — És miért csinálja? Erre megállt. — Nem is buta kérdés! — mondta, s egy árnyalattal derűsebben pillantott rám. — Tudja, ezen még sohasem gondolkodtam? Talán azért csinálom, mert máshoz nem értek. És mert azt hiszem, az emberek idővel rájönnek arra, hogy a lakótelepek meg a kórházudvarok emberibbek lesznek attól, ha a homokozókon meg a szemétgyűjtőkön kívül egy-egy ilyen figura is odakerül. — A baj csak az, hogy még elegendő lakás sem épül ezeknek az embereknek ... — Majd épül ezután — jelentette ki olyan határozottan, mintha a városfejlesztés ügyében mondta volna ki a döntő szót. — Szeretném, ha megnézné a figuráimat, Katerina! Valószínűleg újból elpirultam, ha jól számolom, már harmadszor. Minden bátorságomat összeszedve belenéztem abba a ragyogó kék szempárba. — Semmi mást? Álmélkodva villant a tekintete: — Tudom, mire gondol, Katerina! Arra, hogy most bábukról fecsegek, de valójában azért hívom meg, mert le akarok feküdni magával. Erre gondolt, csak nem mondta ki. Ez nem méltányos. Persze az is lehet, hogy nincs bátorsága hozzá. Nekem viszont van, ki is mondom nyíltan: igen, arra is sor kerülhet. Miért ne, ha maga is úgy akarja? — Attól tartok, túlzásba viszi az őszinteséget. — Nem, azt nem lehet túlzásba vinni, hiszen mindig kevés van belőle! -— Magának, persze, annál bővebben jutott. Más akár durvaságnak is nevezhetné! — Más igen, maga nem. Tudom azt is, hogy miért. Mert maga olyan, mint én. Már a parknál jártunk. A karcsú szilfák és bükkfák lombja sűrű sátorrá borult össze, beljebb egyre dúsabb lett az árnyék és a sötétség. Ondrej előresietett, és az út mentén leheveredett a fűbe. Kezét felém nyújtotta, és én megálltam. Nem tudtam, mit tegyek. Vissza kéne mennem a kastélyba, futott át az agyamon, Šafránek úr szereti a pontosságot, már biztosan keres, hogy lezárjam a pénztárat és átadjam a kulcsokat, ebből a mindennapi szertartásból jottányit sem enged: de ott volt előttem a kinyújtott kéz, erős és határozott, nem kérlelt, hanem követelt. — Vissza kell mennem — szóltam, de éreztem, szavaim nem túl meggyőzőek. — Ezt azért mondja, mert megijedt. — Ugyan mitől? — Tudja azt maga jól. Üljön le ide mellém! Lassan, kissé vonakodva leereszkedtem a fűbe. Ő közelebb hajolt, és két erős tenyerébe fogta az arcom. De nem csókolt meg. Csak belenézett a szemembe, aztán a homlokomat, a számat, az orromat nézte, mintha emlékezetébe akarta volna vésni a vonásaimat. Kiszabadítottam magam a kezéből, és bár sikerült — nem kis erőfeszítés árán — nyugodtnak és derűsnek mutatkoznom, mint aki örül, hogy nem érte meglepetés, valahol a lelkem mélyén mégis csalódott voltam amiatt, hogy nem ért meglepetés. — Mit bámul rajtam annyira? — kérdeztem. — Ondrej! — tette hozzá. — Ondrej — mondtam. — Nagyon tetszik nekem, Katerina! — Nem suttogott, ahogy a szerelmesek szokták, hanem fennhangon mondta, mintha rábukkant volna valamire, amit régóta keresett, s ezt most mindenkinek tudtul akarná adni. Hátradőltem a fűben, karomat a fejem alá raktam. Furcsán éreztem magam, nem értettem, mi zajlik bennem. Talán valami boldogságféle érintett meg ekkor, a pillanat különös szépsége. Nem ismertem ezt a lelkiállapotot, soha nem éreztem még ezt, sem ha magányosan feküdtem, sem ha férfi mellett. Fölöttem, végtelen magasságban, a szilfák mozdulatlan koronája lebegett, csupán a bús varjúkárogás hatolt le hozzám. Remegtem, hiába erőlködtem, hogy el ne áruljam magam, hiszen az egy lépés a vereség felé. — Hallgassa csak! — mondtam, hogy eltereljem a figyelmét magamról. Fölém hajolt. Forró és száraz volt az ajka. Nem tértem ki előle. Ajka bejárta az arcom, a szemem, az állam, majd újból szorosan a számra tapadt, olyan szorosan, hogy nyelvemen megéreztem a vér erőtlen édes ízét. — Eljön hozzám, Katerina? — kérdezte, még mindig fölém hajolva. Eljön, így mondta, nem tegezett. Fölkeltem a fűből, elrendeztem a hajamat, és azt mondtam: — Menjünk most vissza, jó? Hétfőn kora reggel elutaztam hozzá. Meglátni és megszeretni, micsoda közhely. akár egy rossz regényben, de miért kell ennek pont velem megtörténnie, kérdeztem magamban, amikor azon a hétfő reggelen — még nyolc óra sem volt — ott álltam Ondrej alagsori lakásának ajtaja előtt, és becsöngettem. A régi bérház sötét, dohos folyosóján percekig hiába kerestem a nevét a lakók jegyzékében. Ujjam bejárta az emeleteket, egyiket a másik után, egészen a padlásig, s eszembe sem jutott, hogy Ondfej esetleg az alagsorban lakik. Végül bekopogtam — mert a csengőjük nem működött — a legközelebbi földszinti lakás ajtaján. — Ondfej Lánský? A szobrászt keresi? — ingatta a fejét az ajtót nyitó öregember, noha az anélkül is reszketett. — Alattunk lakik, kérem. Menjen le amott a lépcsőn, de vigyázzon, sötét van! Tapogatózva botorkáltam a sötétbe vesző lépcsőfokokon, amelyek mintha szakadékba vezettek volna. Aztán egy kapcsolóba ütköztek ujjaim, elfordítottam, s az alagsor menynyezetén kigyulladt a gyenge fényű csupasz villanykörte. Két ajtót láttam, egymással szemközt. Az egyiken rajzszöggel odatüzött cédula, rajta Ondfej neve, alatta egy kampón jegyzetfüzet és ceruza, s egy további cédulán a magyarázat: Ha nem talál itthon, hagyjon üzenetet! Bátortalanul megnyomtam a csengőt. Vártam, izgalmamban talán lélegzetet sem vettem, a legszívesebben elszaladtam volna. Alszik, gondoltam, én'S kedvéért már hatkor fölkeltem, hogy elérjem a kora reggeli járatot. Most itt csöngetek, mint egy ostoba liba, ő meg alszik. Aztán végre lépteket hallottam, elengedtem a csengő gombját, az ujjam már szinte hozzáragadt. — Kateŕina í Ö állt az ajtóban, borostásan, mellig kigombolt és feltürt ujjú ingben, mindkét keze könyökig maszatos. — Tudtam, hogy eljön! — Azt hittem, alszik még ilyenkor — szólaltam meg. — Ugyan dehogy! Belefogtam valamibe, most is azon dolgozom kora reggeltől. — Nem hív beljebb? — Dehogynem, persze, csak éppen nem tudom, hova is ... Attól tartok, maga túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy kastélyban éljen és dolgozzon, úgyhogy most megrázkódtatás fogja érni. A megrázkódtatást valóban átéltem. Ondfej lakása — ha egyáltalán annak nevezhető — eredetileg egyetlen pincehelyiség, amit középen kettéválasztottak, ezt rögtön észrevettem. Nagyobbik feléből két apró rácsos ablak nyílott az udvarra, s látni engedte a szeméttartályt, a szönyegporoló állvány felét meg egy gesztenyefa törzsét. A felező falnál vendéglői asztal állt két vendéglői székkel, mindhárom bútordarab vörös festékkel bemázolva. Az ablakok alatt széles heverő, a szemközti falon pedig deszkából eszkábált polcok, rajtuk könyvek, nem valami nagy számban. Kézitáskámat letettem a heveröre, és beléptem a műterembe. Sivár helyiség volt ez is, jóval kisebb a másiknál, amelyben Ondfej lakott. Innen csak egyetlen apró, rácsos ablak nyílt az udvarra, a szeméttartály helyett innen egy megfeketedett láda látszott, homok lehetett benne, lapátnyél állt ki belőle. Az ablaknál mintázóállvány, rajta ormótlan agyagcsomók; elnagyolt vonások jelezték a fejet, a karokat, a törzset, még bizonytalan, megoldatlan volt az egész. A falhoz ócska, szakadt kárpitozású karosszék támaszkodott, támlájára vetve barna takaró; a padlón szobrok hevertek: egy mellszobor, aztán férfit és nőt ábrázoló szoborcsoport, majd egy torzó, és egy kicsi, de bájos leányakt. Végül könyvek és vázlattömbök. — Reggelizett már? — kérdezte Ondfej. — Az autóbuszban nem szolgálnak föl reggelit. — Az előszobában talál villanyfözőt, vizet, teát, és cukrot, van egy darab kenyér is, talán még nem nagyon száraz, és baracklekvár. Sok teát főzzön, hadd legyen innivalónk, én addig befejezek valamit. Tudtam már, hogy Ondfejnél mindenre föl kell készülnöm, ám az előszobában egy függöny mögött valóban megtaláltam a főzöt, és minden egyebet, amit vendéglátóm fölsorolt. A padlón friss vízzel teli vödör állt, egy bádoglavór mellett, leöblítettem a két bögrét — nem akármilyen csészék voltak, hanem jókora virágdíszes, csorba szélű cserépbögrék —, teát főztem, majd jobb híján a kezem ügyében levő rajztáblára raktam a kannát, bögréket, kenyeret, pléhkanalakat, cukrot, kést, lekvárt, s így tálaltam a reggelit a vörösre mázolt kocsmaasztalra. Ondfej leöblítette a kezét a mellékhelyiség benyílójában, ahol afféle mosdófülkét rendezett be, aztán leültünk reggelizni. De hirtelen fölugrott, hozzámlépett, és megcsókolt. — Szeretném, ha otthon éreznéd magad nálam! Feltéve persze, ha otthon jól érzed magad! — mondta megilletődve. — Miért nem tegeztél, amikor a parkban megcsókoltál? — kérdeztem. Vállat vont. — Valahogy nem jött a számra a tegezés. Nem úgy viselkedtél, mint aki mindenáron tegezödni akar. Gondolkoztam rajtad és végül úgy döntöttem, hogy amíg el nem jössz hozzám, magázódjunk csak. Mert te nem akármilyen lány vagy! — Hogyhogy? — Van benned valami, amitől az ember megtorpan, ha közeledni próbál hozzád. Lehet, hogy nem túlságosan szellemes a hasonlat, de ott a parkban az volt a benyomásom, ilyenek lehettek azok a hajdani matrónák is, akiknek a képe aranyozott rámába foglalva ott függ a kastély folyosóin. Azóta, amióta idegenvezető vagy, mintha átragadt volna rád az az ellenszenves és méltóságteljes tartózkodásuk. — Egyszóval törted rajtam a fejedet. De most légy szíves, kend meg lekvárral a kenyeremet! — Örömmel! — Szertartásosan kenegette a vékony karéjt, mert olyan kicsi volt a kenyér, hogy csak néhány hártyavékony szeletre futotta. — Igen, gondolkodtam rólad. Kivételesen, mert dolgozni jobban szeretek, mint gondolkodni. Ha sokat töprengenék azon, amit csinálok, ha figyelném magam, ahogy reggeltől estig egy agyaghalom körül forgolódom, darabokra szaggatom, akár kutya a koncot, majd megint más alakban újra összetapasztom — azt hihetném, egy őrülttel van dolgom. Vagy egy gyerekkel. Márpedig az értelmes emberek szerint mindketten gyámolításra szorulnak. Egyél! Kezembe nyomta a megkent kenyeret, teát töltött, megkérdezte, hány cukorral iszom, s látva, hogy rázom a fejemet, csodálkozó arccal fölvonta kócos szemöldökét, és öt kockacukrot dobott a bögréjébe. — Mikor utazol vissza? — Eredeti módon udvarolsz, mondhatom! Alig érkeztem meg, máris az érdekel, mikor megyek el. Este! Hét tizenhatkor indul az autóbuszom. — Az utolsó? —■ Az utolsó. Bizisten! — Tudom, persze, ha volna éjszakai járat, azzal utaznál. — Hát ez elképesztő, Ondfej! — mondtam, az evést félbehagyva. — Miért vagy annyira biztos abban, hogy mindig igazat mondok? — Mert képtelen vagy hazudni, ezt már mondtam egyszer. És éppen ezt szeretem benned. — És te, te képes volnál rá? — Fogas kérdés — dünnyögte egy falat száraz kenyeret rágcsálva, amihez a jó fogakon kívül nem kevés elszántság is kellett. Nagyot kortyolt rá a bögréből, és a szemembe nézett. — Aki művészettel foglalkozik, az az igazsággal foglalkozik. Ha én hazug ember volnék, a művészetem is hazug lenne. — Nagy szavak, hangzatos szavak ... — Nagyok vagy kicsik, hangzatosak vagy nem, én nem tudok másként beszélni. Nem tetszik talán? Tetszenie kell, hisz hasonlóképpen gondolkodunk. Ezért ülsz most itt a szobámban! Az arcát fürkésztem. Tetszett a ragyogó, nagy szempár, amely sohasem kalandozott el, ha belenéztem és kérdeztem valamit, vagy ha Ondfej szólt hozzám. Tetszett az ajka és a keze is: mintha fából faragták volna ki. — Miért hallgatsz? — szólt rám. — Nincs mit mondanod? Hallgatni jöttél hozzám? — Nem, nem, dehogy ... — Akkor beszélj! Beszélj magadról, beszélj a barátaidról, hiszen semmit sem tudok rólad! Szeretem a beszédes embereket, jól érzem magam köztük. Amíg az ember beszél, nem tesz kárt senkiben. — A szavak, Ondfej, nagy kárt tehetnek. — Szívesen hallgatom az embereket, de hogy mit mondanak, nem nagyon érdekel. — És mi az, ami érdekel? — Az, hogy felém nyújtják, vagy ökölbe szorítják-e a kezüket. Hogy megütnek-e, vagy megsimogatnak. De miért nézel így rám? — Csak nézlek ... Látni akarlak ... — És mit látsz? — Látom a szemed, a szád, az állad, a hajad ... — Tebelöled bizony nem lenne jó szobrász, Katerina! Lemásolnád, amit látsz, pedig az nem elég. Mélyebbre kell látni, a száj, a szem, az arc mögé. Valahol ott kezdődik az ember! (Folytatjuk) 11
