A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-01 / 14. szám
CESARE ZAVATTINI POFON EGYSZERŰ MILOSLAV ŠVANDRLIK A KORAI VENDEG Hokynáŕ úrnak az a szokása, hogy tőlem kér kölcsön olyan tárgyakat, amelyeket nem akar megvásárolni, Őszintén megvallva, nem ez bosszant, hanem az, hogy mindig a legalkalmatlanabb időben állít be értük. Hokynáŕ úr már megszokta, hogy reggelente felkeltsen. Ezt a szerencsétlen flótást ugyanis álmatlanság gyötri, és azt képzeli, hogy kellemetlen megpróbáltatásában az egész emberiség osztozik. Ezért a reggeli nap első sugaraival együtt jelenik meg ajtóm előtt, és rekedt hangon megkér, hogy adjam kölcsön a kaszafenőkövemet. Természetesen nem kap fenőkövet. Nekem nincs kaszám, következésképpen fenőkövem sincs. Udvariasan közlöm korai vendégemmel, hogy szives örömest ellátom cseh nyelvtankönyvvel, vagy egy kis üveg kék tintával. Oe hiába, egyik sem kell neki. Hangosan csodálkozik, hogy vannak a világon emberek, akik nélkülözni tudják a fenőkövet, majd eltávozik a szomszéd ház irányában. Másnap persze újra bekopogtat az ajtómon. Drótra van szüksége. Türelmesen elmagyarázza, pontosan mifélére. Én ásítozom és nagy nehezen kinyögöm, hogy nincs drótom. Egyetlen centiméter drótom sincs! Hokynáŕ úr azonban nem hiszi el, és követeli, hogy nézzek körül a padláson — véleménye szerint ugyanis minden padláson temérdek drót hever. Álmosan felkapaszkodom a hordozható létrán, bepiszkítom a pizsamámat, de nem tudom megörvendeztetni a szomszédomat. Másnap Hokynáŕ úr már a hajnali kakasszókor betoppan. Kiderül, hogy házában egerek tanyáznak, nemrég vásárolt egérfogói pedig valahogy furcsák, feltétlenül megbízhatóbb egérfogót kell keresnem valahol a házamban. Engedelmesen lemászom a pincébe, és ott a szénkupac közepette keresem. kutatom azt a bizonyos rozsdás vackot, amelyet még két évvel ezelőtt leadtam a fémhulladékgyűjtő telepen. Hokynáŕ úr azonban nem hisz nekem. — Tudja — magyarázza, a szomszédoknak segíteniük kell egymáson. Falun régesrégóta ez a szokás, és csak maguk nyaralók akarnak itt holmi új rendszert bevetni. Maga például soha semmit sem adott nekem kölcsön, s ez egyszerűen csúnya dolog! Hiszen magának is szüksége lehet valamire éntőlem! Annyira felbőszített, hogy elhatároztam, ellentámadásba lendülök, és naphosszat fontolgattam a bosszútervemet. Végre támadt egy ötletem. Alighogy az óra elütötte az éjfélt, máris elkeseredett hévvel dörömbölni kezdtem Hokynáŕ úr ajtaján. — Tudja — közöltem a hiányosan öltözött házigazdával: — van otthon egy ócska petróleumlámpám, csakhogy kanóca nincs ... Nem akadna véletlenül magánál ? — Megnézem, persze. — Hokynáŕ ráncba vonta homlokát. De aligha lehetséges... Bebújt a fészerbe, sokáig matatott, de üres kézzel tér vissza. Amikor elbúcsúztunk, már éjjel két óra volt. Másnap reggel nem jött el. Harmadnap sem. Sorra járta a falu házait, de az enyémet mintha észre sem vette volna. Megörültem, mert úgy véltem, hogy sikerült örökre kiutálnom Hokynáŕ urat. De szó sem volt ilyesmiről! Negyednap a szokott időben újra beállított, és hangos kapogással adott hírt magáról. Kimásztam az ágyból, és átkozódva ballagtam ajtót nyitni. Hokynáŕ sugárzott az örömtől. — Képzelje, szomszéd, találtam egy remek kanócot Talán kölcsönadná a petróleumlámpáját? Krascsenits Géza felvétele Apponce gróf így szólt: — Végre-valahára! — és az ebédlőbe indult Útközben mohó tekintettel vizsgálta azt a réges-régi okmányt, amelyre az imént bukkant rá a családi levéltárban: hiszen ez a pergamen segítségére lesz abban, hogy megtalálja az Apponce család mesés kincseit A gróf izgalmát alig türtőztetve, belépett az ebédlőbe. A legfontosabb az — gondolta —, hogy egyelőre senkinek se szóljon meglepő felfedezéséről. Amikor megjelent mindenki mélyen meghajolt. A grófné rámosolygott fia tapsolt örömében, a nevelőnő kissé elpirult a fötakáj kihúzta magát az inas az asztalra tette az első fogást a titkár pedig tiszteletteljesen köhintett A ház ura olyan nemtörődöm arcot vágott, mint aki jóformán semmilyen jelentőséget sem tulajdonit cselekedetének — és a becses okmányt a sarokban álló kis mahagóniasztal egyik fiókjába tette. Azután leült és vidáman jó étvágyat kívánt mindenkinek. Szívében mégis nyugtalanság honolt Mivel még egyszer meg akart győződni arról, hogy a pergamen a helyén van, felállt az asztal mellől és a tarokkasztalka felé indult Jobb lesz, ha ebéd után a páncélszekrényben rejtem el, határozta el a gróf. majd kihúzta a fiókot és úgy érezte, mintha a padló kicsúszna a lába alól. A fiók üres volt. Az okmány eltűnt! Te jó Isten, csupán néhány perc telt el — és ezt a becses okmányt jóformán a szemem láttára ellopták! — Csukjátok be az ajtót! — parancsolta mennydörgő hangon. — Senki sem mehet ki innen! Mindenki valósággal sóbálvánnyá dermedt. S így ültek mozdulatlanul, zavartan, amíg meg nem érkezett a telefonon odahívott Peter White, a híres mesterdetektiv. A detektív belépett, elővette a pipáját elterpeszkedett az egyik karosszékben és sűrű füstgomolyagokat eregetett amelyek lassan szálltak a magas, díszes mennyezet felé. Hirtelen így szólt: — A jelenlevőket megmotozni céltalan volEgy ízben betértem az „Arany tyúk" nevezetű vendéglőbe, és tyúklevest rendeltem. — Jó ízlése van — mondta a pincér. — Ez cégünk reklámja és hamarosan egy porcelán levesestálat hozott. Megkavargattam a kanállal a tál tartalmát de semmi tyúkfélét nem fedeztem fel benne. Orromra biggyesztettem a szemüvegemet úgy néztem bele a tál belsejébe, de ez sem változtatott a helyzeten. —• Legyen szives! — szólítottam a pincért — Magyarázza meg, mit hozott nekem ? —- Tyúklevest — Dehát abban a levesben nincs semmi. — És mit szeretne találni benne ? — Azt amiből a leves főtt Legalább egy darabka tyúkhúst — Ön ezek szerint tyúkhúst óhajt Akkor rendeljen tyúkot fazékban. Ez cégünk reklámja... Jó óra múlva a pincér egy agyagfazekat tett le az asztalra. A fazékban néhány tyúkcsont úszkált valamilyen mártásban. Akkor fogtam a fazekat, tartalmával együtt és kivittem a konyhába, a főszakácsnak. — Mester — mondtam — ebben csupa csont van. na. Az ilyesféle okmány csak eléggé értelmes embert érdekelhet És ezért az illető tudta, hogy a többiekkel együtt őt is megmotozzák. Ennélfogva azt amit keresünk, nem önmagánál rejtette el, hanem valahol másutt Nézze meg az asztalon, gróf úr, ahol az újságok és folyóiratok vannak. A gróf sietve felugrott a karosszékből és az asztalhoz szaladt Kétszer is megfordította az újság- és folyóirathalmazt de az okmány nem volt ott. — Én ebben nem is kételkedtem — jegyezte meg hanyagul a detektív. — Manapság még a gyerekek is tudják, hogy valami elrejtésének a legjobb módja az — ha egyáltalán sehol sem rejtik el. Ennélfogva, ezt a következtetést vonhatjuk le: senki sem távozott el a szobából, az ablakokat senki sem nyitotta ki, és senki sem merte volna magánál tartani ezt az okmányt... Ergo... nos, gróf úr, csak bátran, vonja le saját maga a következtetést, hiszen olyan egyszerű... — Nem értem — dünnyögte zavartan a gróf. — Szóval hát ennek az okmánynak változatlanul az asztalfiókban kell lennie. A jelenlevők arcán mélységes csodálkozás tükröződött A gróf odaugrott a mahagónifa asztalkához, kinyitotta a fiókot, és nagy csodálkozására, megpillantotta az elveszettnek hitt okmányt — Folytathatnám a nyomozást — mondta Peter White —, és megtalálhatnám a bűnöst úgy vélem azonban, ennek már nincs értelme, gróf úr. Persze hogy nincs, Mr. White. Annát kevésbé, mert azonnal elbocsátom az egész személyzetet — Szabad mondanom valamit gróf úr? — kérdezte tisztelettudóan a főlakáj. — Nos? — kérdezte foghegyről, türelmetlenül a gróf. — Az okmányt a gróf úr, ugyebár, az asztal első fiókjába tette, amikor pedig elhatározta, hogy kiveszi, akkor a másodikat húzta ki... Most viszont megint az elsőt nyitotta ki... Hát nem egyszerű? — Rendkívül sajnálom — vont vállat a szakács. — Önnek csontos tyúk jutott — De hány gramm tyúkhúsnak kell lennie a fazékban ? — tudakoltam. — 300 grammnak. — A főszakács a fazekat rátette a mérlegre. — No látja, itt még ráadás is van... 20 grammal több. A mérleg valóban 320 grammot mutatott. — De hiszen a fazékkal együtt! — kiáltottam. — Ön talán fazék nélküli tyúkot rendelt? — Tehát fazék nélkül is lehet? — Lehet. Rendeljen grillcsirkét. Ez cégünk reklámja. A jó tanáccsal nem éltem. Attól féltem ugyanis, hogy felszólít: a grillsütővel együtt kebelezzem be a tyúkot... Amikor kiléptem a vendéglőből, egy pillantást vetettem a cégtáblára. — Ugyan kinek tojik aranytojást ez a tyúk? — tűnődtem. — Legfeljebb csak a személyzetnek... — állapítottam meg magamban. > (Ford.: G. Gy.) 23 SZPASZ BUTEV (bolgár író) AZ „ARANY TYÚK"
