A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-01 / 14. szám
KAREL HOUBA 14. Fölkeltem az asztaltól. — Késő van — mondtam. — Menjünk. — Csak nem rohansz máris az ágyba? — Ki kell aludnom magam. Holnap elutazom. — Megint? — Megint. — Otthon kupleráj van! — Ondrej szeme vörös volt. homlokán verejték csillogott. — Kitakarítok, mielőtt elmennék. Erre Viktor is felállt. — Szerzek taxit — mondta. Hiába tiltakoztak a művészklub törzsvendégei. ezek a tolakodó fecsegők. kibicek, és önjelölt kritikusok. Viktor kiment, engem fjedig úgy elöntött a szégyen, amennyire még sohasem. A kanyargó lépcsőn lementünk a kapualjba, majd kiléptünk az utcára. Éjszaka volt, itt-ott kései járókelő tűnt fel, a virágárusok és a kolbászsütők bódéi már bezártak, a Jungmann utcai kereszteződésben narancssárgán villogtak a jelzőlámpák. Fekete limuzin fékezett a gyalogjáró mentén, ketten Viktorral beültettük Ondrejt, aki széles gesztusokkal hálálkodott, hogy sohasem felejti el ezt a szolgálatot, a hangjában gúny volt meg indulat, aztán a taxi elindult, és Viktor eltűnt az Adria palota sarkának ive mögött. Az álom, a zaklatott gondolatok és a lélek jótékony vigasztalója, a legyengült idegzet e gyógyító balzsama ezúttal elkerült, és én pedig az átvirrasztott éjszakai órákat számolva úgy éreztem magam, mint a halász, aki a lecsapolt halastó partján döglött halakra les: az emlékezet mélyére süllyedt szavakra. És onnan, az emlékezet tavából kihalásztam néhány szót. Ondrej ejtette ki őket akkor, amikor megkapta az értesítést, hogy tagja lett a szövetségnek: Most már semmi sem áll az utamban ... Az álom, a szendergés s az álmatlan forgolódás mezsgyéjén ez a mondat minduntalan visszatért a tudatomba, s megfosztott az öntudatlan pihenéstől. Felültem az ágyban, meggyújtottam az éjjeliszekrényen a lámpát, forgatni kezdtem egy divatlapot, bámultam a blúzokat meg a szoknyákat, a manökenek uniformis-mosolyát, de nem fogtam föl, mit látok, a halántékomban Ondrej szavai zümmögtek, s amikor eloltottam a lámpát, és újból mozdulatlanul feküdtem, már tudtam: ez a mondat a kulcsa mindennek, amit az utóbbi időben átéltem, ez a kulcs nyitotta és fejtette meg az értelmét annak, amit rágalomnak, irigykedésnek tartottam, amiről azt hittem, sárral hajigálják meg az én szeretett emberem arcát. És a szerelem számomra nem jelentett fényes lángolást vagy vak imádatot, hanem önmagam feltétlen odaadását a másiknak, akinek tisztaságában teljes mértékben megbíztam. Vajon Ondrej valóban arra az útra lépett, amely fölfelé vezet ugyan, de amelyen menet közben hidegvérrel hamvasztja el azoknak az álmait és reményeit, akiket a spirálispályán maga mögött hagy? Elhessegettem a gondolataimat, mert féltem végiggondolni őket, ismét fölkeltem és az ablakon kibámultam az éjszakába, végül lámpát gyújtottam és az órát néztem. Három óra volt, aztán fél öt, aztán negyed hat, aztán megvirradt, a ház előtt fölberregtek a gépkocsik, kimentem a fürdőszobába, és hideg vízzel lezuhanyoztam. Eszembe jutott Ondrej megjegyzése a kuplerájról, mire gyorsan rendet raktam, elmosogattam, megtérítettem Ondfejnak a reggelihez, végül becsomagoltam kis utazó bőröndömbe, és hét óra előtt — Ondrej tátott szájjal, horkolva mélyen aludt — kiléptem az utcára. A smíchovi autóbusz-pályaudvarra mentem, onnan pedig a dél-csehországi S. kastélyba, hogy ott immár sokadszor tűnjek el kihalt, szürke és porlepte szobák ajtaja mögött. S miközben az autóbusz elhagyta a város utolsó házait, úgy éreztem, magam is hasonló vagyok azokhoz a szobákhoz. A kastély nyolc szobájának egyike lett az én oázisom, ott raktározták a régi cseh és bécsi porcelángyüjteményt. Minden csészét és tányért, minden kis vázát, figurát és tálkát úgy becézgettem, akár a kisgyermekeket, simogattam őket, mintha bájos kis arcocskákat és hajfürtöket simogatnék; s minden eddiginél erősebben vágyakoztam gyermek után. Elfogott a vágy, amely elkerülhetetlenül jelentkezik mindenki életében, kinél hamarabb, kinél később. Félénk vagy tréfás célzásaimat, mialatt egymás mellett feküdtünk, Ondrej eleinte ugyancsak félénken vagy pedig tréfával hárította el, ám amikor sűrűbben kezdtem hangoztatni őket, éreztem, hogy ingerük öt. Egy éjszaka, valamelyik borozóból hazatérve, amikor mindketten emelkedett hangulatban voltunk, különösen Ondrej, de mégis az önuralom határán belül, úgy szeretkeztünk, mint fiatal szerelmünk első napjaiban. Nem várta meg, hogy levetkőzzem, odavitt az ágyra, és ahogy voltam, ruhástul ölelt magához. Egy hónappal később — közben csak kétszer láttuk egymást — megkérdezte, hogy érzem magam, rendben van-e minden. Először nem értettem, aztán rájöttem. És akkor fedeztem föl Ondrej hangjában az aggodalom árnyalatát; félt, nehogy a szeretkezésünk következményekkel járjon. Egy újabb hónap elteltével még egyszer kifejezte aggodalmát, de miután biztosítottam, hogy kiválóan érzem magam, és minden réAdben van, földerült az arca, s én megértettem, hogy nem akar gyereket. Hát én? Egyszerre vágytam rá, és ugyanakkor féltem is a világrahozatalától. Féltem, hogy hosszú időre fel kell hagynom a munkámmal, amely már-már ópiummá vált számomra, mert elfeledtette velem a várost és átmeneti, ám idővel egyre gyakoribb összekülönbözéseinket Ondrejjal. Megpihenni tértem haza, de pihenés helyett apró, ám fárasztó csetepatékat kellett elviselnem, vagy különféle pletykákat végighallgatnom, amelyek Ondrejt piszkolták és nyugtalanságot, majd gyanakvást csempésztek kettőnk életébe. Lassanként már képtelenné váltam annak mérlegelésére, melyik fél hibás vagy vétkes, és minden híresztelés ellenére is hittem még abban, hogy Ondrej körül mindenki összeesküdött, mert irigykednek rá, mert féltékenyek tehetségére és sikereire. Ha nem hittem is az efféle kósza híreknek, a tüske, mint minden rágalomé, mégis bennem maradt. Itt azonban, ebben a rózsaszín szalonban, amely valami csoda folytán teljes szépségében, eredeti állapotában őrződött meg, ahogy egykori lakói közvetlenül a háború vége előtt, április utolsó napjaiban hátrahagyták, itt az én világom volt, az én mennyországom, ahova rajtam kívül senki sem léphetett be. Semmi sem volt itt az enyém, mégis én voltam a leggazdagabb ember: azoknak a porcelánritkaságoknak a többsége, amelyekről a szakirodalomban meg a könyvtárak és antikváriumok mélyéről előbányászott könyvekben az évek során olvastam, most itt állt előttem a vitrinek polcain, vagy azon a két nagy asztalon, ahová a többi szobából hordtam át a kincseket. Négy teljes napig tartott, amíg a cseh és a bécsi porcelánt szétválogattam, mindkettő külön asztalra került, ott sorakoztak a teljes étkészletek, aztán az egyedi csészék, a tintatartók, dísztálak, szelencék, vázák és szobrocskák; csupa híres gyár terméke, Klášterecből, Loketböl, Austerlitzból kerültek ki, de akadtak kisebb manufaktúrákból is. Mitológiai motívumok váltakoztak rajtuk rokokó jelenetekkel és korhű tájképekkel, a finom 10
