A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-01 / 14. szám
művű, aranyozott csészéken bohócok, zenészek, gyermekek és madarak, bárányaikat terelgető kecses pásztorfiúk vonultak fel, s mindig ott volt a nyomott, illetve kékkel vagy pirossal festett bélyeg is, amelyet sok esetben először láttam, s olyan örömmel másoltam le a füzetembe, mint a trópusi lepkegyűjtő egzotikus zsákmányát. Megvártam, amíg kisüt a nap, s a nyitott ablaknál fekete-fehér és színes fényképeket készítettem a legszebb darabokról, ugyanis készülő könyvemet gazdag képanyaggal szándékoztam díszíteni. Egy enyhe októberi estén ólmos fáradtság szállt minden tagomba, és éjszaka elfogott a hidegrázás. Csak reggel felé jött álom a szememre, sokáig aludtam, csaknem délig, akkor kapkodva, láztól szédelegve bőröndbe hánytam a holmimat, elvittem a tanácsházára a kulcsokat, és kitámolyogtam az aprócska állomásra, ahol estig várhattam a vonatomra. Az előző napi meleget reggel eső követte, a levegő erősen lehűlt, s én könnyű kabátomba bugyolálva egymagám ültem a pádon a váróterem jéghideg huzatában, a testem lángolt, mégis vacogtam. Tüdőgyulladás lett a vége, három hétre ágyba kényszerültem, szedtem penicilint, lázálmok gyötörtek, ráadásul a tudat, hogy vesztegetem az időmet, s a türelmetlenség: mikor kelhetek már föl? De a betegség mintha visszahozta volna hozzám Ondfejt. Igaz, az első napokban kínzott a gondolat, hogy a terhére vagyok és feltartom a munkájában. Ondrej három hétig csak bevásárolni tette ki a lábát otthonról, nem vette föl a telefont, nem nyitott senkinek sem ajtót, a lakásban viszont nyitva hagyta az ajtókat, hogy meghallja, ha néha szólítom, és friss teát vagy egy tálka kompótot kérek tőle. Ha a műteremben dolgozott, hívás nélkül is gyakran benézett a szobámba, a keze csupa agyag volt, de még a haja is, mert szokása volt ujjaival beletúrni, többnyire azonban az ágyam mellett üldögélt, bekapcsolta a rádiót, a zenét lehalkította, hogy ne zavarjon, lehúzta a redőnyt, hogy napközben is félhomály legyen a szobámban, képeslapokat hozott, s amikor leült, a munkájáról beszélt, arról, hogy modellre van szüksége, de a modellek alighanem kihaltak, pedig már érdeklődött a főiskolán és a barátainál is, fogta a kezemet, tükröt és fésűt hozott, távolabbi terveibe is beavatott, elmondta mire készül, mibe akar belevágni és mi az, ami fejtörést okoz. A kedves régi Ondrej volt... Mintha a régi szép idők boldogsága látogatott volna vissza hozzánk ezekben a hetekben, s bár tartottam tőle, nem tűnt el a felépülésemmel, hanem még fokozódott is. amikor nekifogtam, hogy segítsek Ondrej újabb kiállításának előkészítésében. Vázlattömbjeim, füzeteim, jegyzeteim és fényképeim az asztalfiókba vándoroltak, eltüntettem őket a szemem elől, mert friss érzésekkel és mohón akartam befogadni mindazt, amit Ondrej az utóbbi években alkotott. Tudtam, mennyire leköti Ondfejt a szövetségben végzett munka, a zsűrizések és a bizottsági ülések, ezért elképesztett alkotásainak nagy száma: nem sejtettem, nem is törődtem vele, a magam munkája úgyszólván mindig lefoglalt, s most, hogy Ondrej termése oly gazdag változatosságban tárult elém, keserűen vádoltam magam: nem törődtem eléggé Ondrej munkájával, nem törődtem eléggé vele magával sem. Szüksége van rám, gondoltam, mégiscsak szüksége van rám. És az érzés, hogy Ondiéinak szüksége van rám, ujjongó boldogsággal töltött el. Pihenj egy kicsit, mondogatta, kíméld magad, van még időnk, ezt már magam is befejezem, nem szabad megerőltetned magad... A Dél-csehországi Képtár gótikus nagytermében rendezett megnyitón könnyekig meghatódtam, amikor maga a szövetség alelnöke, az ismert szobrász mutatta be értő és keresetlen szavakkal Ondrej munkáit a népes közönségnek. Abban a percben megfogadtam, elfelejtem a múltat a jelen kedvéért, a kettőnk jelene, a kettőnk valósága, a kettőnk gyönyörű mai ünnepnapja kedvéért. Hogy nézeteltérések voltak köztünk? Hogy eltávolodtunk volna egymástól? Nem, ebből semmi sem igaz, most csak azok a felejthetetlen pillanatok léteznek, amikor egymás mellett álltunk, amikor a megnyitó végén Ondfej a hajamba lehelt egy csókot, s amikor könnyeimet nyelve arra gondoltam, hogy az élet mégis szép. Nem tudom, hogyan fogadta a kiállítást az átlagos látogató, a kulisszák mögött, azaz a Grand Hotel sárga szalonjában, ahol Ondfej tiszteletére a város és a járás több vezetőjének részvételével ünnepi ebédet rendeztek, nagy sikert aratott. Ondfej a banketten megrendelést kapott egy szoborcsoportra, amely a cseh partizánok és a vöröskatonák hősiességét volt hivatva jelképesen kifejezni. Hazafelé menet én vezettem, Ondfej mellettem ült. Nem sokkal korábban vettük a használt piros Feliciát, s az én nevemre írattuk. Útközben Ondfej a város főterére szánt emlékmű legkülönbözőbb változatait ötlötte ki. Lelkesedése, amellyel a tervezett kompozíció lehetséges megoldásait ontotta magából, lenyűgöző és magával ragadó volt egyszerre, éreztem, hogy engem is hatalmába kerít valami az ö elsöprő lendületéből: őt egy nagyszabású munka várta, engem pedig a könyvem, kívánhattunk volna szebbet ezeknél a terveknél? Boldogságom kerek tíz napig tartott. A tizenegyedik napon este a szobámban megszólalt a telefon. — Lánská asszony? Nem ismertem a kagylóból hallatszó fiatal, kissé fojtott férfihangot. — Én vagyok, tessék. — Beszélnem kellene ... szeretnék beszélni önnel, asszonyom. Fontos lenne ... — De hát kivel beszélek? — A nevem semmit sem mond önnek. Rúžek vagyok, Petr Rúžek. Olyan ügyben akarok beszélni önnel, amely engem is érint, de elsősorban az ön férjét. — A férjemet? Akkor miért nem öt keresi? Egyébként éppen itthon van, a műtermében dolgozik, máris idehívom. Egy pillanatra csend lett. Elmosódó, távoli muzsika hallatszott a vonal túlsó végéről, az ismeretlen férfi nyilván kávéházból vagy borozóból telefonált. — Arra gondoltam, hogy önnél több megértésre számíthatok, asszonyom. — Magam sem tudom, miért, de ahelyett, hogy letettem volna a kagylót, megkérdeztem: — Megmondaná, miről van szó egyáltalán? — Szeretném asszonyom, ha előbb személyesen is megismerne engem, úgy jobban meg tudnék magyarázni mindent. S mivel nem feleltem rögtön, sietve hozzátette: — Holnap este a Violában leszek. Én ismerem önt, meg fogom találni. Letette. Miért nem én tettem le előbb? Megint a rosszindulatú pletykák? Abrahám doktor és Viktor után most egy további sértődött alak? Ekkor Ondfej szólalt meg mögöttem: — Ki hívott? Megfordultam. — Téves kapcsolás — mondtam. (Folytat/uk) Juhász Gyula versei A munka Én őt dicsérem csak, az étet anyját. Kitől jövendő győzelmünk ered, A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett. A gyárkémény harsogja diadalmát, S a zengő sínen kattogó vonat A béke ő, a haladás, igazság. Mely leigázza a villámokat Nagy városokban, végtelen mezőkön A dala zeng, és zúgni fog örökkön, Míg minden bálvány porba omol itt. Én őt dicsérem csak, az élet anyját. Kinek nővére Szépség és Szabadság, S kinek világa most hajnalodik. Milyen volt... Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, S e szőkeségben újra érzem öt Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsúzénál Szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már. De tavaszodván, ha sóhajt a rét. Úgy érzem, Anna meleg szava szó! át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég. Ancsa szolgáló A kis végváros vendéglője mélyén A söntés rejtekén élt Ancsa lelkem, S csodálkozott boros, bús éjek éjén, Ha az urak mulattak ott a csendben. A fásult jegyző s zordon szolgabíró Szilaj nótákra zendített keményen. És Ancsa hallgatott Szelíd dallamokkal a szivében. Oly kender volt a kócos haja néki, És oly kökény félős kék szemepárja, Lelkében messze fenyvesek meséi. Alacsony viskók rontó babonája. Egy-két vad vendég megölelte néha, S idegen szókat suttogott fülébe, És Ancsa hallgatott. És megriadva zajlott lomha vére. És egyszer eltűnt áldott szégyenével. Tavaszodon, a Morva zúgva áradt. A Morva jó ágy, falujába ér el. Hol most pattognak a fiatal ágak. Mert ősi sors ez: hogy duzzad tavasszal A Morva, és rügyez az ifjú plánta ... És akkor este lett, S a söntés Ancsát többé nem találta. ELENA KOŠÚTHOVÁ FELVÉTELE 11
