A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-25 / 13. szám
Csak egy percre HAJÓSSY MAGDA, érdemes művész, a bratislavai Szlovák Filharmónia és a berlini Deutsche Staatsoper magánénekese, az európai s tengerentúli komolyzenei színpadok népszerű szólistája az elmúlt napokban hazai pódiumon, azaz a szlovák fővárosban szerepelt. Avagy „vendégszerepeit"? A művésznő ugyanis az esztendő javarészét az NDK fővárosában, illetve külföldi turnékon tölti. — Gondolom, tavalyi határidőnaplóját lapozgatva derülne ki a legjobban: hol mindenütt szerepelt 1982-ben? — Ha csak szeptemberig, az új évad kezdetéig lapozok vissza, akkor is nagyon sok fellépésem volt. A berlini állami operában jelenleg az Anyeginban, a Varázsfuvolában, A nürnbergi mesterdalnokokban, a Cosi fan tutteban és a Don Giovanniban van szerepem. Vendégként Hamburgban, Frankfurtban és más európai városokban énekeltem, de voltam itthon, Bratislavában is, ahol az őszi zenéi ünnepek keretében három alkalommal is színpadra léptem. — Milyen új művészi feladatokkal telt el az új esztendő első három hónapja ? — Operaszinpadi kötelezettségeim mellett, rendszeresen szerepeltem hangversenypódiumokon is, ahol főképpen Mozart, Dvorák és Brahms műveket adtam elő. Az új év legnagyobb élménye számomra azonban a Deutsche Staatsoper párizsi vendégszereplése volt, ahol a Wagner-évforduló jegyében A nürnbergi mesterdalnokokat adtuk elő. — Milyen volt a franciaországi vendégjáték visszhangja ? A kritika és a közönség egyaránt nagyra értékelte előadásaink színvonalát. Több zenekritikus egybehangzó megállapítása szerint igazi „wagneri stílusban" adtuk elő ezt az igényes operát. Ezt komoly dicséretnek tartom, mert korábbi tapasztalataim szerint Párizsban bizony eléggé fukarkodnak az elismerő jelzőkkel. A francia főváros után, tudtommal, Koppenhágában is járt... — Dániában a Cosi fan tutteval vendészerepelt a berlini opera, én emellett még egy Mozart-hangversenyen is szerepeltem. Az utóbbi hetekben főképpen második otthonomban, az NDK-ban tartózkodtam, mert Lipcsében a Lohengrint, Drezdában Beethoven-műveket énekeltem, és április végén a berlini operában is bemutatóm van. — Több évi ott-tartózkodás után, érthetően, az NDK-ban is otthonosan érzi magát. Mit tart a legjellemzőbb német szokásnak? — A pontosságot, a precizitást. És az alaposságot, ami különösen fontos velejárója a művészi munkának. — Ha olykor-olykor hazagondol Bratislavára, esetleg Prágára, ahol szintén több évet töltött, akkor mi az, ami a legjobban hiányzik életéből? — A könnyed humor. A Duna vagy a Moldva menti ember a legnehezebb helyzetben is feltalálja magát, a legkomolyabb dilemmát is humorral próbálja föloldani. — Az NDK ugyan szomszédos baráti állam, mégis hadd kérdezzem meg: érez-e honvágyat? — A szó hagyományos értelmében nem, hiszen viszonylag gyakran szerepelek otthon is; de azért jó lenne néha kikapcsolódásképpen egyegy sétát tenni a bratislavai várban vagy az óváros zeg-zugos utcáiban ... A város peremén, a domboldalon, kisebb-nagyobb toronyházak állnak szétszórtan. A parkosított környezetet portalanított utacskák hálózzák be. Neonfények. Az égen fényesen ragyognak a csillagok. Mélységes a csend. Éjfélen túl jár már az idő. Pihen a város, alszanak az emberek, kivéve az éjszakai mulatókat. Ott még zajlik az élet... Mindez valós és természetes állapot. Még az is az, hogy a toronyépület nyolcadik emeletének egyik háromszobás lakásában férj és feleség alszik egymás mellett. Alig szuszognak. A falióra is szolidan és visszafogottan ketyeg, mintha csak álmatlan szú percegne valamelyik bútordarabban. Ami ezután következik... de inkább figyeljük az eseményeket. A mélységes csendben valószínűtlenül mély hangján megszólalt a férfi: — Anyuci... alszol, anyuci ? — Alszom ... — nyöszörögte az aszszony. — Aludj te is... — Észre sem vetted, hogy hazajöttem? — Hogyhogy hazajöttél ? — kérdezte az asszony még mindig nyöszörögve —, hiszen tegnap reggel óta ki sem mozdultál a lakásból. A szemetet is én vittem le ... — Tévedsz, anyuci, de még mennyire, hogy tévedsz! — így a férfi. — Valamit elárulok néked, de nagyon szépen kérlek, viselkedj felnőtthöz illő módon, ne ijedj meg és ne sikoltozz ... Engem tegnap déltájban elütött a villamos a Prior közelében. Igen, szívem, elütött és én meghaltam ... Erre fel aztán az asszonynak egyből kiröppent az álmosság a szeméből. — Bediliztél, Pista ? — kérdezte felülve, s felkattintotta a villanyt. Tágranyílt szemmel nézte a férjét, aki hanyatt feküdt és mozdulatlan arccal bámulta a mennyezetet. — Rosszul vagy, Pista, hallod, mi van veled? — Semmi... Mondtam már, hogy meghaltam... Az asszony kissé bizonytalan és félő mozdulattal nyúlt a férje homlokához: meleg. A halántékán is szabályosan lüktetett egy duzzadt ér, arcszíne is a megszokott volt. — Biztosan rosszat álmodtál már megint, Pista ... Hívjak orvost?... Bevehetnél egy altatót, van itthon ... — Semmire nincs szükségem — mondta a férj monoton hangon. — Oltsd el a villanyt, feküdj vissza és hallgass. Tőlem ne félj, téged nem bántalak, mindig hűséges és jó feleségem voltál, őszinte tiszteletet érdemelsz ... — Ne marháskodj, Pista, a rosszbajt hozod rám! — mondta az asszony öszszekuporodva, s félelmében kiverte a hideg veríték: szó ami szó, az utóbbi időben furcsán viselkedett a férje. — Mondtam már, hogy ne félj. Nem leszek sokáig a terhedre, csak elmondom, hogy mit végeztem, aztán eltűnők, mintha soha itt sem lettem volna. De meg kell hallgatnod, ahhoz ragaszkodom! Valakinek pontosan kell tudni, hogy mit végeztem. — A nagy istenre kérlek, Pista ... LOVICSEK BÉLA AZ ŐRÜLT RENDCSINÁLÓ Hihetetlen mese felnőtteknek — Csend! — torkolta le a férfi. — Jól figyelj rám, Elvira! Most már mindegy, a történtek után bevallhatom: hat évig jártam egy asszonyhoz. Gyereke is van tőlem, most négyéves a kislány. Aranyszőke, kékszemű, akárcsak te ... Tegnapelőtt nem szolgálati úton voltam. Vele töltöttem az egész napot és az egész éjszakát. Az utolsót... Csúnyán összevesztünk és végleg szakítottunk. Még a gondolatát sem bírtam elviselni annak, hogy soha többé ... Szóval éjjel, mikor elaludt, zsákvarró tűt nyomtam bordái közt a szivébe. Szépen, csendben távozott, még mosolygott is álmában ... Bocsáss meg, Elvira! Téged is szerettelek mindig, de sem veled, sem nélküled nem tudtam élni, csakis melletted és vele tudtam igazán boldog lenni... Megkérlek, a kislányt vedd magadhoz és neveld fel. Tökéletes ember voltál egész életedben, túlságosan is tökéletes. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyod cserben azt a szerencsétlen kislányt. Aztán déltájban elütött a villamos ... — Pistukám, nekem ki kell mennem — mondta az asszony rimánkodó könyörgéssel. Foga vacogott a félelemtől. — A telefonhoz, mi!? — hördült fel a férfi. — Sehová nem mész, itt maradsz! ... A halott emberrel már senki sem törődik, oda megy és azt csinál, amit akar, igaz?... Én a munkahelyemre mentem, hogy leszámoljak az ellenségeimmel, akik pokollá tették az életemet, pedig én mindig becsületesen próbáltam megállni a helyem. Csak az volt a baj, szívem, hogy az eszemnél mindig több és erősebb volt az igazságérzetem. Soha senki előtt nem tudtam hajbókolni, a feketére rámondani, hogy fehér... Ha az eszemre hallgatok, én is vihettem volna valamire, megvolt hozzá a tehetségem, mi is könnyen szerezhettünk volna autót, hétvégi házat, kertet, járhattunk volna külföldre nyaralni, de mit ér az olyan csodavár, ami piszkos munkára és gazemberségre épül? Először Kovácsnak, az örökös bajkeverőnek és besúgónak nyomtam ki mindkét szemét, csak a gödrei maradtak. Most már belesandíthat a vaksötétbe, nem lát semmit, és nem mérgezheti tovább senkinek sem az életét... — Pista, nekem ki... — Nyughass! — mordult a férfi. — Következett a művezető úr, a híres szoknyavadász, aki örökké a nőket macerálta. Legutóbb az én Zsuzsámra vetette ki a hálóját. Csak azért mondom, hogy ezt is tudd: miatta szakítottunk (mik-) Zsuzsával. De megbosszultam: egy óvatlan pillanatban jobb karját a gépbe löktem, s a gép elvégezte a magáét, tőből kitépte. Nem fog vele ölelgetni többé egy asszonyt sem ... Útban hazafelé, ahelyett, hogy megnyugodtam volna, mindent megbánva, szörnyű érzések kínoztak. Hogyan, mivel tehetném jóvá, tépelödtem. Akkor toppant elibém egy töpörödött, hófehér szakállú öregúr. Ha az égből száll alá, istennek hiszem, de a földből bújt elő, mint a vakond. A világ legnagyobb tudósaként mutatkozott be, s idős kora ellenére csillogott a szeme, mint egy suhancé. — Bűnös ember vagy, fiam, önbíráskodtál! — mondta dorgálóan —, embert is öltél, és éppen azt, akit a legjobban szerettél. Most alkalmat adok arra, hogy mindent jóvá tegyél ... Tudod, fiam, amikor negyvenötben Hirosimára és Nagaszakira ledobták az atombombát, megfogadtam, hogy munkásságomat az emberiség megmentésének a szolgálatába állítom. Éjt nappallá téve dolgoztam, míg végül a munkámat siker koronázta. Látod kezemben ezt a zseblámpához hasonló kis szerkentyűt? Ezzel, fiam, minden harcieszköz hatástalanítható. Egy gombnyomás, egy sugárkéve, és nem sül el a puska, nem indul be a motor, nem robban fel a bomba. Következésképp: ha nincs fegyver, nincs szükség katonaságra. A temérdek anyagi és pénzeszköz mind, mind az emberiség hasznára válhat, és véglegesen megszabadulhat a háborús veszély rettenetes lidércnyomásától. Nesze, fiam, fogd ezt a szerkentyűt és sugarával pásztázd végig a világot. Ha a küldetésedet befejezted, valóban örök nyugalomra térhetsz — fejezte be az öregúr a mondókáját, azzal eltűnt, elnyelte a föld ... Ami kiméretett rám, elvégeztem, Elvira. Rendet teremtettem. Milyen kár, hogy halálra gázolt a villamos. Milyen jó volna most nyugalomban és békességben élni!... Gyönyörködni mindabban a szépségben, ami körülvesz bennünket... Hallgatni szép muzsikát, madárfüttyöt, összeülni a barátokkal egy kiskocsmában, letépni a májusi orgonákat és megajándékozni valakit... A férfi egyre izgatottabban, s egyre gyorsabban szedve a levegőt, kezdett vonaglani az ágyban. —... és most vége, mindennek vége, Elvira! — ordította félelmetes hangerővel, majd vérben forgó szemmel felpattant és tört-zúzott mindent a lakásban, ami csak a kezeügyébe került, és bömbölt, szinte beleremegtek a falak ... Felesége alig tudott kimenekülni előle a lakásból. A férfit csak a gyorsan megérkező mentők tudták nagy üggyel-bajjal megfékezni és ártalmatlanná tenni... Másnap az egyik napilap rendőrségi rovatában megjelent a hír, hogy L. Zsuzsát holtan találták meg a szomszédok. Mellette sokkos állapotban feküdt a négyéves kislánya, akit a mentők beszállítottak a kórházba ... 22