A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-25 / 13. szám

Csak egy percre HAJÓSSY MAGDA, érdemes művész, a bratislavai Szlovák Filharmónia és a ber­lini Deutsche Staat­soper magánéneke­se, az európai s ten­gerentúli komolyze­nei színpadok nép­szerű szólistája az el­múlt napokban hazai pódiumon, azaz a szlovák fővárosban szerepelt. Avagy „vendég­szerepeit"? A művésznő ugyanis az esztendő javarészét az NDK fővárosában, illetve külföldi turnékon tölti. — Gondolom, tavalyi határidőnaplóját lapoz­gatva derülne ki a legjobban: hol mindenütt szerepelt 1982-ben? — Ha csak szeptemberig, az új évad kezdeté­ig lapozok vissza, akkor is nagyon sok fellépé­sem volt. A berlini állami operában jelenleg az Anyeginban, a Varázsfuvolában, A nürnbergi mesterdalnokokban, a Cosi fan tutteban és a Don Giovanniban van szerepem. Vendégként Hamburgban, Frankfurtban és más európai vá­rosokban énekeltem, de voltam itthon, Bratisla­­vában is, ahol az őszi zenéi ünnepek keretében három alkalommal is színpadra léptem. — Milyen új művészi feladatokkal telt el az új esztendő első három hónapja ? — Operaszinpadi kötelezettségeim mellett, rendszeresen szerepeltem hangversenypódiu­mokon is, ahol főképpen Mozart, Dvorák és Brahms műveket adtam elő. Az új év legna­gyobb élménye számomra azonban a Deutsche Staatsoper párizsi vendégszereplése volt, ahol a Wagner-évforduló jegyében A nürnbergi mes­terdalnokokat adtuk elő. — Milyen volt a franciaországi vendégjáték visszhangja ? A kritika és a közönség egyaránt nagyra érté­kelte előadásaink színvonalát. Több zenekritikus egybehangzó megállapítása szerint igazi „wag­­neri stílusban" adtuk elő ezt az igényes operát. Ezt komoly dicséretnek tartom, mert korábbi tapasztalataim szerint Párizsban bizony eléggé fukarkodnak az elismerő jelzőkkel. A francia főváros után, tudtommal, Koppenhá­gában is járt... — Dániában a Cosi fan tutteval vendészere­­pelt a berlini opera, én emellett még egy Mo­­zart-hangversenyen is szerepeltem. Az utóbbi hetekben főképpen második otthonomban, az NDK-ban tartózkodtam, mert Lipcsében a Lo­­hengrint, Drezdában Beethoven-műveket éne­keltem, és április végén a berlini operában is bemutatóm van. — Több évi ott-tartózkodás után, érthetően, az NDK-ban is otthonosan érzi magát. Mit tart a legjellemzőbb német szokásnak? — A pontosságot, a precizitást. És az alapos­ságot, ami különösen fontos velejárója a művé­szi munkának. — Ha olykor-olykor hazagondol Bratislavára, esetleg Prágára, ahol szintén több évet töltött, akkor mi az, ami a legjobban hiányzik életéből? — A könnyed humor. A Duna vagy a Moldva menti ember a legnehezebb helyzetben is felta­lálja magát, a legkomolyabb dilemmát is humor­ral próbálja föloldani. — Az NDK ugyan szomszédos baráti állam, mégis hadd kérdezzem meg: érez-e honvágyat? — A szó hagyományos értelmében nem, hi­szen viszonylag gyakran szerepelek otthon is; de azért jó lenne néha kikapcsolódásképpen egy­­egy sétát tenni a bratislavai várban vagy az óváros zeg-zugos utcáiban ... A város peremén, a domboldalon, kisebb-nagyobb toronyházak áll­nak szétszórtan. A parkosított környe­zetet portalanított utacskák hálózzák be. Neonfények. Az égen fényesen ra­gyognak a csillagok. Mélységes a csend. Éjfélen túl jár már az idő. Pihen a város, alszanak az emberek, kivéve az éjszakai mulatókat. Ott még zajlik az élet... Mindez valós és természetes állapot. Még az is az, hogy a toronyépület nyolcadik emeletének egyik háromszo­bás lakásában férj és feleség alszik egymás mellett. Alig szuszognak. A fali­óra is szolidan és visszafogottan ke­tyeg, mintha csak álmatlan szú perceg­­ne valamelyik bútordarabban. Ami ezután következik... de inkább figyeljük az eseményeket. A mélységes csendben valószínűtlenül mély hangján megszólalt a férfi: — Anyuci... alszol, anyuci ? — Alszom ... — nyöszörögte az asz­­szony. — Aludj te is... — Észre sem vetted, hogy hazajöt­tem? — Hogyhogy hazajöttél ? — kérdezte az asszony még mindig nyöszörögve —, hiszen tegnap reggel óta ki sem moz­dultál a lakásból. A szemetet is én vittem le ... — Tévedsz, anyuci, de még mennyi­re, hogy tévedsz! — így a férfi. — Valamit elárulok néked, de nagyon szépen kérlek, viselkedj felnőtthöz illő módon, ne ijedj meg és ne sikoltozz ... Engem tegnap déltájban elütött a villa­mos a Prior közelében. Igen, szívem, elütött és én meghaltam ... Erre fel aztán az asszonynak egyből kiröppent az álmosság a szeméből. — Bediliztél, Pista ? — kérdezte felül­ve, s felkattintotta a villanyt. Tágranyílt szemmel nézte a férjét, aki hanyatt feküdt és mozdulatlan arccal bámulta a mennyezetet. — Rosszul vagy, Pista, hallod, mi van veled? — Semmi... Mondtam már, hogy meghaltam... Az asszony kissé bizonytalan és félő mozdulattal nyúlt a férje homlokához: meleg. A halántékán is szabályosan lüktetett egy duzzadt ér, arcszíne is a megszokott volt. — Biztosan rosszat álmodtál már megint, Pista ... Hívjak orvost?... Be­vehetnél egy altatót, van itthon ... — Semmire nincs szükségem — mondta a férj monoton hangon. — Oltsd el a villanyt, feküdj vissza és hallgass. Tőlem ne félj, téged nem bán­talak, mindig hűséges és jó feleségem voltál, őszinte tiszteletet érdemelsz ... — Ne marháskodj, Pista, a rosszbajt hozod rám! — mondta az asszony ösz­­szekuporodva, s félelmében kiverte a hideg veríték: szó ami szó, az utóbbi időben furcsán viselkedett a férje. — Mondtam már, hogy ne félj. Nem leszek sokáig a terhedre, csak elmon­dom, hogy mit végeztem, aztán eltűnők, mintha soha itt sem lettem volna. De meg kell hallgatnod, ahhoz ragaszko­dom! Valakinek pontosan kell tudni, hogy mit végeztem. — A nagy istenre kérlek, Pista ... LOVICSEK BÉLA AZ ŐRÜLT RENDCSINÁLÓ Hihetetlen mese felnőtteknek — Csend! — torkolta le a férfi. — Jól figyelj rám, Elvira! Most már mindegy, a történtek után bevallhatom: hat évig jártam egy asszonyhoz. Gyereke is van tőlem, most négyéves a kislány. Arany­szőke, kékszemű, akárcsak te ... Tegnapelőtt nem szolgálati úton vol­tam. Vele töltöttem az egész napot és az egész éjszakát. Az utolsót... Csú­nyán összevesztünk és végleg szakítot­tunk. Még a gondolatát sem bírtam elviselni annak, hogy soha többé ... Szóval éjjel, mikor elaludt, zsákvarró tűt nyomtam bordái közt a szivébe. Szé­pen, csendben távozott, még mosoly­gott is álmában ... Bocsáss meg, Elvi­ra! Téged is szerettelek mindig, de sem veled, sem nélküled nem tudtam élni, csakis melletted és vele tudtam igazán boldog lenni... Megkérlek, a kislányt vedd magadhoz és neveld fel. Tökéletes ember voltál egész életedben, túlságo­san is tökéletes. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyod cserben azt a szeren­csétlen kislányt. Aztán déltájban elütött a villamos ... — Pistukám, nekem ki kell mennem — mondta az asszony rimánkodó kö­nyörgéssel. Foga vacogott a félelemtől. — A telefonhoz, mi!? — hördült fel a férfi. — Sehová nem mész, itt ma­radsz! ... A halott emberrel már senki sem törődik, oda megy és azt csinál, amit akar, igaz?... Én a munkahelyem­re mentem, hogy leszámoljak az ellen­ségeimmel, akik pokollá tették az élete­met, pedig én mindig becsületesen próbáltam megállni a helyem. Csak az volt a baj, szívem, hogy az eszemnél mindig több és erősebb volt az igazságérzetem. Soha senki előtt nem tudtam hajbókolni, a feketére rámonda­ni, hogy fehér... Ha az eszemre hallga­tok, én is vihettem volna valamire, meg­volt hozzá a tehetségem, mi is könnyen szerezhettünk volna autót, hétvégi há­zat, kertet, járhattunk volna külföldre nyaralni, de mit ér az olyan csodavár, ami piszkos munkára és gazemberség­re épül? Először Kovácsnak, az örökös bajke­verőnek és besúgónak nyomtam ki mindkét szemét, csak a gödrei marad­tak. Most már belesandíthat a vaksö­tétbe, nem lát semmit, és nem mérgez­heti tovább senkinek sem az életét... — Pista, nekem ki... — Nyughass! — mordult a férfi. — Következett a művezető úr, a híres szoknyavadász, aki örökké a nőket ma­­cerálta. Legutóbb az én Zsuzsámra ve­tette ki a hálóját. Csak azért mondom, hogy ezt is tudd: miatta szakítottunk (mik-) Zsuzsával. De megbosszultam: egy óvatlan pillanatban jobb karját a gépbe löktem, s a gép elvégezte a magáét, tőből kitépte. Nem fog vele ölelgetni többé egy asszonyt sem ... Útban hazafelé, ahelyett, hogy meg­nyugodtam volna, mindent megbánva, szörnyű érzések kínoztak. Hogyan, mi­vel tehetném jóvá, tépelödtem. Akkor toppant elibém egy töpörödött, hófehér szakállú öregúr. Ha az égből száll alá, istennek hiszem, de a földből bújt elő, mint a vakond. A világ legnagyobb tudósaként mutatkozott be, s idős kora ellenére csillogott a szeme, mint egy suhancé. — Bűnös ember vagy, fiam, önbírás­kodtál! — mondta dorgálóan —, em­bert is öltél, és éppen azt, akit a legjobban szerettél. Most alkalmat adok arra, hogy mindent jóvá te­gyél ... Tudod, fiam, amikor negyven­ötben Hirosimára és Nagaszakira le­dobták az atombombát, megfogad­tam, hogy munkásságomat az emberi­ség megmentésének a szolgálatába állítom. Éjt nappallá téve dolgoztam, míg végül a munkámat siker koronáz­ta. Látod kezemben ezt a zseblámpá­hoz hasonló kis szerkentyűt? Ezzel, fiam, minden harcieszköz hatástalanít­ható. Egy gombnyomás, egy sugárké­ve, és nem sül el a puska, nem indul be a motor, nem robban fel a bomba. Következésképp: ha nincs fegyver, nincs szükség katonaságra. A temér­dek anyagi és pénzeszköz mind, mind az emberiség hasznára válhat, és vég­legesen megszabadulhat a háborús veszély rettenetes lidércnyomásától. Nesze, fiam, fogd ezt a szerkentyűt és sugarával pásztázd végig a világot. Ha a küldetésedet befejezted, valóban örök nyugalomra térhetsz — fejezte be az öregúr a mondókáját, azzal eltűnt, elnyelte a föld ... Ami kiméretett rám, elvégeztem, El­vira. Rendet teremtettem. Milyen kár, hogy halálra gázolt a villamos. Milyen jó volna most nyugalomban és békes­ségben élni!... Gyönyörködni mind­abban a szépségben, ami körülvesz bennünket... Hallgatni szép muzsi­kát, madárfüttyöt, összeülni a barátok­kal egy kiskocsmában, letépni a májusi orgonákat és megajándékozni vala­kit... A férfi egyre izgatottabban, s egyre gyorsabban szedve a levegőt, kezdett vonaglani az ágyban. —... és most vége, mindennek vége, Elvira! — ordította félelmetes hangerővel, majd vérben forgó szem­mel felpattant és tört-zúzott mindent a lakásban, ami csak a kezeügyébe ke­rült, és bömbölt, szinte beleremegtek a falak ... Felesége alig tudott kimene­külni előle a lakásból. A férfit csak a gyorsan megérkező mentők tudták nagy üggyel-bajjal megfékezni és ár­talmatlanná tenni... Másnap az egyik napilap rendőrségi rovatában megjelent a hír, hogy L. Zsuzsát holtan találták meg a szom­szédok. Mellette sokkos állapotban fe­küdt a négyéves kislánya, akit a men­tők beszállítottak a kórházba ... 22

Next

/
Thumbnails
Contents