A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-18 / 12. szám
KAREL HOUBA 12. Amin őszintén meglepődtem, az a fiatalok rajongása volt: úgy tódultak a kiállítóterembe, mintha legalábbis Rembrandtot láthatták volna ott, sőt talán miatta sem tolongtak volna ennyien. A szóban, vásznon vagy agyagban megvalósuló semmitmondás izgatóan és kihívóan hat, a lázadás látszatát kelti, olyasminek tűnik, amit ezidáig tiltottak, s most lassacskán ismét engedélyeznek. Ennek a stílusnak megvan a létjogosultsága és indokoltsága abban a korszakban, amikor valóban forradalmian új módon fejezi ki a művész és kora tragikus szembefordulását, ez a kiállítás azonban egy ihatatlan lőre hiábavaló kínálgatásának tetszett, mert nem volt egyéb, mint a két világháború közötti társadalmi és politikai valóság tükrözésének erőtlen, ízetlen változata. És mert még mindig naiv voltam, leültem az íróasztalomhoz, és kíméletlenül mondtam ítéletet Robovský legújabb kiállítása fölött. A bírálat megjelent, és én aznap Ondfejjal ebédeltem a Fekete lóhoz címzett vendéglőben. Az ebéd egyikünknek sem ízlett. Amikor a pincémő feltálalta a levest, Ondfej előhúzta zsebéből a lapot, kinyitotta a kulturális rovatnál, és átnyújtotta nekem. — Megmondanád, miért írtad meg ezt a cikket? — kérdezte, s a már úgyis hideg levest kevergette kanalával. Átfutottam az írást, amely alatt ott állt a nevem. Változtatás nélkül közölték, úgy ahogy megírtam egyetlen szót sem húztak ki belőle. — Azért, mert nem tetszett a kiállítás. — Nekem sem tetszik sok minden, de ez még nem ok arra, hogy valakinek így kitekerjem a nyakát! — Kitekered a nyakát! Találó kifejezés, meg fogom jegyezni! — Én komolyan beszélek. — Én is komolyan gondoltam, amit írtam. Ondrej abbahagyta a kevergetést, evett néhány kanállal, aztán kedvetlenül félretolta a tányért és rám nézett: — Tudod, ki ez a Robovský? — Tudom, festő. — Az elnökség tagja ... Elhallgatott, mert meghozták a két adag tűzdelt marhaszeletet burgonyával, mellé tálacskában az uborkasalátát. — Láttad a kiállítást? — kérdeztem, még mindig nyugodtan. — Nem láttam, de ez most nem számít. — Hogyhogy nem számít? Akkor mi az, ami számít? Talán a név? — Nézd, Katerina, szeretném, ha megértenéd, hogy alaposan befűtöttél nekem. — Nem tudom, hogyan fűtöttem volna be neked, hiszen szobrász vagy, nem pedig festő — válaszoltam, de nem bírtam Ondfej szemébe nézni, mert éreztem szavaim hiábavalóságát s a vihar közeledtét. Lenyeltem egy darabot a kemény és rágós húsból, amelyen felfedeztem egy körömnyi szalonnadarabot, szétnyomkodtam néhány krumplit a mártásban, megettem az uborkasalátát, aztán a pincérfiút keresve nyújtogattam a nyakam, hol tekereg a sörre! és az ásványvízzel, végül rágyújtottam. — Hallgatlak — mondtam. Ondfej félbehagyta az evést, ingerülten összehajtogatta az újságot, a zakója zsebébe gyűrte, és ellenséges tekintettel meredt rám. Ilyennek még sohasem láttam. — Robovský is dönt a szövetségbe való felvételemről. Most már érted? Bólintottam. — Mit gondolsz, mit várhatok azok után. hogy a feleségem ilyen gyalázatosán megtámadta azt az embert, aki a sorsomat a kezében tartja? — Meg kellene nézned a kiállítását — mondtam konokul. — Az ég szerelmére, miért szajkózod folyton ezt? — Hogy magad ítélkezz. Annyira azért még nem borult el az agyad a szobrászkodástól, hogy ne lásd világosan: Robovský közönséges konjuktúralovag. — És mire jó, ha ezt elismerem ? — Még kérded? — Elnyomtam a cigarettámat. — Talán arra, hogy igazat adnál nekem, és mellém átlnál. — Vele szemben? — Azzal szemben, aminek a művészethez semmi köze sincs. — Te megörültél! — Egyáltalán nem. — Ha szembefordulok Robovskýval, akár nyomban föl is köthetem magam. — Ne légy érzelgős, Ondfej. Más választásod viszont nincs: vagy az igazság mellé állsz, vagy Robovský mellé. Asztalunkhoz sietett a pincérfiú, hozta a sört, az ásványvizet és a két kávét. A cigarettacsomagból kipöcköltem egy Glóbust. Ondfej nem dohányzott, én meg vártam, hogy tüzet adjon. — Térj észhez — mondta kis idő múlva, valamivel higgadtabban. — Térj észhez, manapság az a legfontosabb, hogy az ember ismerje a dörgést... — Ismerje a dörgést? Nahát, megint egy szép új kifejezés ... — Tisztességes lakásunk van, nem élünk rosszul, megveszik a dolgaimat... — Az utóbbi időben föltűnően gyakran ... — ... de arra, ami a legfontosabb, arra, hogy felvegyenek maguk közé, még mindig várnom kell. így bármikor a nyakamra léphetnek, amikor csak kedvük tartja, és akkor nincs több külföldi út, mert nincs rá fedezet, nincs több eladás, mert a zsűri semmit sem fogad el, nincs több megrendelés, mert mindig kéznél lesz egy ilyen Robovský, aki magának kaparintja meg az üzletet... — Agyrém — mondtam. — Ez a valóság, kedvesem, ha tetszik, ha nem, ez van — fejezte be Ondfej, s a fülemben ez úgy visszhangzott, mint egy végsőkig fölingerelt kígyó sziszegése. Egy csapásra elpárolgott a harciasságom, nem volt kedvem tovább veszekedni. — Nagyon sajnálom az egészet — mondtam fásultan. — Késő bánat! — Nem, Ondfej félreértesz. Nem azt sajnálom, hogy megírtam ezt a cikket, és nem is azt, hogy neked kellemetlenséget okozok vele, hiszen nem írhatok mást, csak az igazat, érted, Ondfej? Akkor sem írtam volna mást, ha előre figyelmeztetsz, ki is az a Robovský, és milyen következtetéseket fog majd levonni az én írásomból, esetleg éppen a te rovásodra. Mindezt igazán nem sajnálom, csal^. magunkat, Ondfej. Egyenesen az arcába néztem. A pincehelyiség gyér fényében úgy láttam, Ondfej megöregedett. Persze, mindketten megöregedtünk, egymás mellett és talán függetlenül egymástól, mindkettőnk a maga módján, csakhogy Ondfej arcára mintha rátelepedett volna a félelem, amelyet még sohasem láttam rajta. Nem akartam öt ilyennek látni, nem az én Ondfejom volt ez, akivel hajdan a ligetben sétáltam, de mégis valamiképpen az enyém volt, s ha más lett is, az enyém volt mégis, nekem pedig nincs jogom elhagyni őt. — Segíteni szeretnék neked, Ondfej. Felállt. — Ideje visszamenned a munkába — mondta. 10
