A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-18 / 12. szám
Azt, amit másnap tettem, senkinek sem tudnám megmagyarázni, talán még önmagámnak sem. Elmentem Robovský lakására. Csöngettem, s amikor kinyitottam az ajtót, bemutatkoztam: — Katerina Lánská vagyok. Egészen másnak képzeltem el: erős, hatalmas férfinak, amilyennek képein a munkásőrök és a sötét, vészjósló fellegek, behízelgőnek, amilyennek a csendéletei, egyszóval olyan embernek, aki egyetlenegy kérdésemre akár tíz különböző válasszal is szolgálhat — ha egyáltalán megengedi, hogy föltegyem. Meglepetésemre és csalódásomra azonban egy ösztövér, hajlott hátú, ötven körüli férfi fogadott. Szó nélkül bevezetett a tágas szobába, ez volt a műterme és a hálószobája, itt étkezett és itt fogadta vendégeit is. A rekamién még elbontva hevert az ágynemű, pedig már délfelé járt, a reggeli maradványait sűrű bocsánatkérések között sietősen tüntette el az asztalról, beágyazni már azonban nem volt ideje. Hellyel kínált, s amikor leültem, ismét szabadkozni kezdett: — Nem is sejtettem, hogy meglátogat, különben rendet csináltam volna ... — Én írtam azt a cikket az ön kiállításáról — mondtam. Nem felelt, ezért hozzátettem: — Olvasta? — Olvastam. — Majd így folytatta: Megkínálhatom egy feketével? Bizonytalanul bólintottam, hiszen egyre csak azt vártam, hogy rámförmed vagy legalábbis magyarázkodni kezd. Amikor vendéglátóm eltűnt a kis előtérben, fölkeltem és körülnéztem a műteremben. Képeinek többségét nyilván a kiállítás szippantotta el; itt csupán két nagyobb vászna volt, az egyik az ablak felé fordított festőállványon, a másik a falhoz támasztva. Női aktot ábrázolt, ízlésem szerint meglehetősen vézna volt, tompaszürke és kékesbe játszó árnyalatokban megfestett kép, a háttérben tárt ablakkal. Nem volt érdektelen, sőt miután gondolatban összevetettem a kiállításon látott képekkel, kellemes meglepetést okozott. Csörömpölést hallottam a hátam mögött, megfordultam, s láttam, amint Robovský reszkető kézzel helyezi az asztalra a feketekávét. — Hiába nézelődik — mondta, még az asztal fölé hajolva —, minden a kiállításon van. Keveset dolgozom, sokáig gyógykezelésen voltam, a kezem még most sincs rendben. Azért elég sok absztrakt képet festett... — Tudom, hogy nem tetszenek magának. Leültem az asztalkához, tenyerembe fogtam az apró kávéscsészét, s újra feltűnt, hogy Robovský keze reszket. — Nem egészen arról van szó, hogy nem tetszenek — kezdtem lassan, mert éreztem, egy csapásra elszállt a bátorságom, amellyel Robovskýhoz indultam, s hirtelen azt sem tudtam, miért. Talán mert egészen más fogadtatásra számítottam: egy olyan ember rideg, fölényes és öntelt magatartására, aki — s erről meg voltam győződve — szemérmetlen módon úgy váltogatta művészi hitvallásait, mint más az ingét. Lélekben kemény összecsapásra voltam fölkészülve. — Inkább arról, hogy nem tartom őket hitelesnek. Nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy válthat át valaki ilyen lazán az egyikről... szólva, a munkásőrökről a kombájnokon és a fácánokon keresztül az absztrakcióra, méghozzá tíz éven belül, ez azért elgondolkodtató, nem gondolja? — Mi háborította föl, a munkásőrök vagy inkább az absztrakció? — Meghökkentett, hogy annyira magától értetődően képes festeni ezt is, azt is. — Ezt is, azt is, hát persze, de nem egyidejűleg, és ez azért más, nemde? Fejlődésnek szokták nevezni az ilyesmit. A háború alatt abból éltem, hogy lisztért, húsért és pálinkáért tájképeket pingáltam a falusi gazdáknak. Maga most azt mondhatná, hogy háborúellenes témákat kellett volna festenem, de valamiből nekem is muszáj volt megélnem, s a protektorátusi urak pedig azt szerették, ha a lapátnyelet szorongatjuk. Nem tudom, magának mit jelentett negyvennyolc februárja. Nekem szinte mindent, úgyhogy a lehető legtermészetesebbnek éreztem, hogy festményekkel és freskókkal is dicsőítsem. Látom, nemigen imponál magának ez a szó, de hát nem jut az eszembe jobb, és ide talán már szó nem is illik. Egyszerűen eleget tettem annak, amit a kor követelt vagy ha tetszik, elvárt, éppen úgy, ahogy a háború küszöbén sok képzőművész a fasizmus veszélyére figyelmeztetett. És hogy a későbbiekben mást festettem? Mondtam már az előbb, hogy fejlődni nekem is jogom van. — Reszkető kezével a falhoz támasztott szürkéskék aktra mutatott. — Én még próbálkozom — mondta —, mi ebben a kivetnivaló? — És mivel hallgattam, így folytatta: — Engedje meg, hogy föltegyek egy személyes kérdést: maga egyszersmind kialakította a művészetről vallott felfogását? A maga korában? De hisz maga igazán fiatal, még nagyon fiatal... így mondta: fiatal, maga még nagyon fiatal, ám én úgy éreztem magam, mintha azt mondta volna: ostoba, nagyon ostoba. Különös, módon mégsem volt sértő, amit mondott. A velem szemben ülő reszkető kezű görnyedt, szűkszavú és valószínűleg befelé forduló ember egyáltalán nem látszott annak, amivé elkönyveltem a kiállítása alapján elhamarkodottan kineveztem: konjuktúralovagnak. Futólagosán néztem meg a képeit, gondoltam most magamban, futólagosán és felületesen, őt magát csak annyi érdeklődésre méltattam, hogy átlapoztam néhány régebbi kiállításának a katalógusát. — Ostoba helyzet — mondtam, és bocsánatkérő mosolyt próbáltam arcomra erőltetni —, megbántottam magát. — Ugyan dehogy, éppen csak őszintén megírta, amit a dolgaimról gondolt. Ehhez joga van. , — Meg kellene köszönnöm, hogy . .. — Ne köszönje, nincs mit megköszönnie. Hozzászoktam már a hasonló ítéletekhez. Higgye el, én még mindig keresek, próbálkozom. Egyszerűen — megvonta csontos vállát — még nem találtam rá önmagámra. Nem tartozom azok közé a szerencsés kiválasztottak közé, akik már pályájuk kezdetén megtalálják legsajátabb, egyéni kifejezésmódjukat. Egy művész számára ez a legnagyobb ajándék, ha úgy tetszik, kegyelem, de kevesen vannak, akiket ez a szerencse ér. Nekünk, többieknek végig kell küszködnünk az odáig vezető utat, lassan, keservesen és gyakran eredménytelenül. A reményt mégsem adhatjuk föl, hiszen akkor a munkáknak semmi értelme sem volna, sem magunk, sem mások számára. Hozzak még kávét? — Ne, köszönöm, csak maradjon ... — Ne haragudjon, de azt hiszem, nem ezért a beszélgetésért keresett föl... — Csak azt akartam önnek megmondani, hogy azért az újságcikkért egyedül én felelek, a férjem pedig ... — Lánský elvtársról van szó, ha nem tévedek ... — ... nem is tudott az egészről. — És ha tudott volna? (Folytatjuk) MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Hull a fény KESZELI FERENC Rosszkedv — orkános szélben hull a fény eltemet a táj most két virág az egyik épp kinyílt a másik szél-zilált kinyújtom két karom évemben kés vacog puhák a zöld alom alatt a hajnalok Kékre söpri a mocskos eget, be/áthatóvá a végtelent. Lám: a láthatatlan integet és én tudom, jele mit jelent. Cserép zörög a fejem fölött, a gyárkémények hajladoznak. Valahol fölsír egy újszülött, izzik alattam már a lazsnak. Megégek majd e léghuzatban, szomorúságommal jóllakok, sebem a tűzben lángra lobban, már jönnek a véres boncnokok. Fölnyitnak, néznek, jót röhögnek, — aztán bevarrnak, mint a zsákot. Lemosnak, szépbe öltöztetnek, zso/ozsmázzák az imádságot. Nem! Majd magam szórom szét, eleven hamvaimat a szélben! Eretnek inkarnáció! Nem kell kegyelem! Most azt se bánom, ha nem szeretnek. KONCSOL LÁSZLÓ A tő, a sarj Ujjal sem érint, mégis átkarolhat Árnyék, szín, illat: csupa súlytalan tag, inda, kéz, tenyér — anyagtalan folyam, fonal, csáp, kar sző s fon be, forgat, emel: magába s föl. Hány buja oldat: hány nedve, íze, mély párája van erdőnek, szónak, ölnek. így fogan, s termi az élőt. Termi így a holtat. Fönt keszkenő, tüll, fátyol, csipkelomb. A mélyben éhség, szenvedély szorong. Jársz benne, s épülsz léttel, szóval, árnnyal. A lomb, a héj, a fátyol hull, szakad, de él a tő. A tő, a sarj marad. Pusztítod. Együtt pusztulsz holt anyáddal. Tóth László___________ XVIII. századi önarckép Velencéből Arcom álarc: holtan ragyog. Mögötte, lásd, szabad vagyok. 11
