A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-11 / 11. szám
KAREL HOUBA 11. — Fáradtnak látszol, apu! — Az emberek, épp ellenkezőleg, azt mondják, jó színben vagyok. — Akkor nem mondanak Igazat. Valójában siralmasan festesz. Pihenned kellene. — Hát persze. Akárcsak neked vagy Ondrejnak — zárta le apám a vitát, és a városligetre néző régi lakásunk szobájának öreg asztalára két régi csészében illatosán gőzölgő kávét helyezett. Elnéztem apám sápadt, barázdált arcát, észrevettem, hogy enyhén reszket a keze, amint a csészét a szájához emeli, s egyszerre összeszorult a szívem, úgy éreztem, mintha a mennyezet szakadt volna rám, szinte fuldokoltam. Megelevenedett bennem a múltam, azok az évek, amelyeket a két szerényen berendezett szobában töltöttem. Amott, a sarokban játszottam a kaucsukbabámmal, csak fél karja volt, a másikat letörte egy kislány a parkban, ahol esténként apámmal sétálgattunk, itt, ennél az asztalnál olvastam első szerelmem költeményeit, bóbiskoltam a tankönyvek és a jegyzetek fölött. Minden tárgy a szivemhez nőtt, mindenhez emlékek szálai fűztek, minél régebbiek, annál szebbek és meghatóbbak: a gyermekkor, az édesanyámért hullajtott első könnyek, amikor megtudtam, hogy nem jön vissza többé, az érzelmek első rezdülései, az első pirulások, az első ajakrúzs, az első fürkésző pillantások a tükör előtt, az első nyugtalan, forró éjszakák, az első kusza elképzelések a boldogságról, az első lázadások, az első vereségek, az első csalódások. — Mondj valamit magadról, talán sok a gondod? — tettem fel a kérdést, mivel apám csak hallgatott. — Mindenkinek megvan a maga gondja, Katkám. — Én téged kérdeztelek. — Néha úgy érzem, legszívesebben viszszamennék a régi helyemre. Mintha ott több időt töltöttünk volna munkával, és kevesebbet gyűlésekkel meg értekezletekkel. Tanácskozások, beavatkozások, szavak, jelentések, körlevelek, irányelvek, semmi más. Ha azelőtt az intézetben megterveztünk valamit, egy-két év múlva megvalósult, amit kisütöttünk. Szembenézhettünk valamennyi tévedésünkkel, mindennel, amiért vállaltuk a kockázatot. Most meg irányítok, mérlegelek, döntök, elrendelek, és az eredmény mindig újabb aktakupac. Aztán meg erőnek erejével kocsival fuvaroznak ide-oda. Mire való ez, kérdem tőlük, hisz jók még a lábaim. Azelőtt gyalogosan jártam munkába is, miért fosszam meg hát a lábam az egyetlen mozgási lehetőségtől, ami még megmaradt? Azt mondják, reprezentálnom kell. Autóval? Eddig azt hittem, az ember azzal reprezentál, amit tud, nem pedig azzal, amivel közlekedik. És az ilyesmiből kellemetlenségek származnak — óvatosan félretolta az üres kávéscsészét. — Azt mondják, az én időm drága. A tiéd talán nem az? Vagy mindenki másé, függetlenül attól, milyen munkát végez? — Látom, ugyanolyan vagy, mint régen — mondtam apámnak mosolyogva. — Ugyanis mindig anarchistának tartottalak, hiába bizonygattad, ha ugyan bizonygattál magadról valamit is, hogy fegyelmezett elvtárs vagy. A fekete Tátrával azért kibékülhetnél. — Mit gondolsz, mit szólna édesanyád, ha a kapu előtt látná várakozni az autót? — Azt, hogy féltik az egészségedet. Felvonta a szemöldökét. — Ahogy gondolod — dünnyögte. — Más problémád nincs? — Hogyne volna, de azt te úgysem érted. Tudod, lentről valahogy minden sokkal egyszerűbbnek látszik. Összekulcsolta a kezét, és megkérdezte: — És te hogy vagy, Katka ? — Én? Semmi különös. Éldegélek és dolgozom. — Hát Ondfej? — Ő is. — Szóval éltek és dolgoztok. Te nem beszélsz arról, hogy boldogok és elégedettek vagytok-e ... A körmeimet bámultam elmélyülten. A hüvelykujjamon behasadt, a kisujjamon meg letört. A gyöngyházszínü lakk szinte mindegyikről lekopott már, elfelejtettem újrakenni. — Min dolgozik a férjed? — kérdezte aztán apám. — Egy Gagarin-portrén — mondtam, és tovább vizsgálgattam a körmeimet, mintha rettentően érdekeltek volna. — Gagarinportrét készít az első űrrepülés alkalmából. — Tudom — mondta apám, mire én meglepődve kaptam föl a fejem. — Honnan tudod? Csak nem voltál a műtermében ? — Nem voltam, de beszéltem néhány emberrel a képzőművész-szövetségből. Onnan kapta a megrendelést — magyarázta, és újból rám emelte fáradt tekintetét. — Sok megrendelést kapott mostanában, úgy hallom. — Sokat — mondtam, majd hirtelen ötlettel sietve hozzátettem: — Talán tőled is kapott? — Nem, tőlem nem. Szívesen segítek mindenkinek, de nem úgy, ahogy te gondolod. Az viszont igaz, hogy a szövetségben élénken érdeklődnek iránta. És talán nem érdemli meg, hogy följebb jusson? Úgy hallom, jelölni kívánják a választmányba, és természetesen valamilyen tisztségbe is. Meggyőződésük, hogy Ondrej nagy tehetség ... — Igen, az . .. — ... fiatal még, és ígéretes jövő áll előtte, külföldön is megfelelően reprezentálna bennünket... — Ennyi mindent elhadartak egy szuszra? — Úgy látom, nem örülsz túlságosan a hírnek, Katka. — Semmi mást nem akartak tőled? Rágyújtottam, pedig tudtam, apám nem szereti, ha dohányzom. Most is korholó pillantást vetett rám, amind kissé idegesen fújtam magam elé a füstfelhőt. — Annak ehhez semmi köze. — Szóval akartak. És mi az, aminek semmi köze sincs ehhez? — Mikor hagysz már fel ezzel a rossz szokásoddal? Örökösen kérdezősködsz! — Hallgattam, mire kissé kelletlenül folytatta: — Megkértek, de csak amúgy mellesleg, hogy mint ágazati illetékes, segítsek nekik egy apróságot elintézni. — Élénken el tudom képzelni, azt a kis apróságot. — Tényleg csak apróság. — És te természetesen segítesz nekik elintézni. — Miért ne? — Tényleg, miért is ne. Nem mentem egyenesen haza. Elsétáltam a parkba, és kerestem egy üres padot. Meleg nyárvégi alkonyat volt, az anyukák kocsit tolva vagy csemetéiket kézen fogva hazafelé tartottak, a közeli ösvényen srácok rúgták a bőrt, amely egyszer csak a pázsit közepére perdült, körülnéztem, nincs-e parkőr a láthatáron, ismerős gyerekkori mozdulat, hihetetlen, mennyi ifjúkori emlék szunnyad bennünk, aztán észbe kaptam, a városi parkőr tisztsége nyilván megszűnt már, vagy ha nem, akkor is íróasztal mögött gyakorolják. Igen, segítesz nekik elintézni azt az apróságot, ök persze hálásak lesznek, és hálájuk úgy juttatják kifejezésre, hogy Ondfej újabb 10
