A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-11 / 11. szám
megrendeléseket kap, hogy befogadják maguk közé, most már egyenrangú partnerként így volna ? Vagy mégsem ? Amikor beléptem a műterembe, Ondrej könyökig maszatosan éppen agyagot gyúrt. Hátrasandított. — Megjöttél? — Aztán: — Mi lesz a vacsora? Leültem az elnyűtt fotel karfájára, s elnéztem Ondfejt, amint az agyagmasszával küszködik. Tudjisten miért, most egy teknöje fölé görnyedő mosónőre emlékeztetett. Idegességemben rágyújtottam, majd megkérdeztem: — Miért nem mondtad meg nekem, hogy tisztviselő lesz belőled? — Belőlem? Tisztviselő? Miféle, az istenért? — A szövetségben. — Vagy úgy! — Újabb agyagtömböt emelt ki a ládából, s odacsapta az állvány lapjára. Hát erről megfeledkeztem. — De hiszen ez elképesztő újság, vagy talán nem? — Mi az elképesztő benne? — vont vállat, s tenyerével formálni kezdte az alaktalan anyagot. — Legalább velem jöhetsz, ha utazom. — Lám csak, újabb meglepetés. Hova utazol? — Majd ahova küldenek. Az év végén valószínűleg Budapestre, utána meg Moszkvába. Elmélyíteni az együttműködést, fejleszteni a kapcsolatokat meg ilyesmi, hisz tudod. — Azokkal együtt, akik tegnap még levegőnek néztek? Nem felelt. Idefigyelj. Ondrej, nem tartod legalábbis különösnek, hogy ugyanazok az emberek, akik mostanáig elutasították a munkáidat, egyszerre majdhogynem a tenyerükön hordoznak? Ondrej abbahagyta a gyúrást, sebesen megfordult, kezét beletörölte a kötényébe, amely úgy lógott rajta, mint valami hentesen, és kifakadt: — Csak ezt akartad mondani? Vagy van még valami? — Csupán furcsállottam, hogy már annyit sem számítok neked, hogy elmondj magadról ezt-azt. — Mit kellett volna elmondanom? — Honnan ez a váratlan érdeklődés? — Nem tudom, és nem is érdekel. Nem érdekel, de elfogadom — közelebb húzta a ládát, és szétvetett lábbal lehuppant rá. — Lehetőséget kínálnak nekem, és én elfogadom. Lehetőséget arra, hogy világot lássak, és én élek vele. Amit kínálnak, elfogadom, elég sokáig kellett várnom, és tűrnöm, hogy kihajítsanak és mindenféle maszlaggal etessenek, elég sokáig kellett bírnom türelemmel. Vagy talán mondjam azt nekik: tehetnek egy szívességet, elvtársaim? Fütyülök a megkésett érdeklődésükre, én inkább nyomorgok és vegetálok tovább az önök árnyékában ? — Nem volna tisztességesebb ez? — Tisztességesebb? — Ondrej felkacagott. — Ó, igen, az elveid! Ha jól tudom, elvekkel nem lehet lakbért törleszteni. — Nem a lakbérről van szó, Ondrej, hanem rólad. Egyszerűen nem értem, hogyan fogadhatod el ennyire készségesen olyan emberek ajánlatait, akikkel mostanáig nem vállaltál közösséget. Mi lesz később? — Mi lesz? Nem érdekel... — Engem viszont érdekel, Ondrej! — Ez teljesen fölösleges. Ne fájjon a fejed miattam. — Biztosan akarnak majd valamit cserébe. — Szívesen teljesítem, ha ök teljesítik az én kéréseimet. Ha abban a pillanatban Ondrej pofon vág. az sem döbbent meg, az sem fáj annyira, mint ez a beszéd. — Jobban tennéd, ha szócséplés helyett inkább valami ennivalót készítenél — tette még hozzá. — Igen — mondtam, és fölálltam. — Csinálok valamit vacsorára. Azt mondják, olyan az, mint kék égen a bárányfelhő. Ám néhanapján az ártatlannak látszó felhő is hozhat esőt, s elmossa az ember jókedvét. Az a felleg pedig, amely néhány héttel később fölénk telepedett, hosszú időre beárnyékolta közös életünk mindaddig ragyogóan tiszta égboltját. Már jó ideje írogattam képzőművészeti tárgyú bírálatokat különböző lapokba. Vagy két évvel azelőtt küldtem be az egyik szerkesztőségbe első cikkemet, nyilván jónak találták, mert leközölték, engem pedig felkértek — nemcsak ők, hanem később még két más szerkesztőség is —. hogy írjak számukra rendszeresen. Lelkesítő volt kinyomtatva, fehéren feketével viszontlátni azt, amit a fejemben hurcoltam, s amiről csak itt-ott vitáztam Abrahám doktorral vagy a többiekkel, akikkel együtt estéket és éjszakákat fecséreltünk el a borozókban. Megtanultam, hogy gondolataimat és véleményemet az eddigieknél sokkal tömörebben és pontosabban kell kifejeznem, hiszen a nevemmel, az aláírásommal felelek értük. Mint számos már tárlatról, kritikát írtam egy Robovský nevű festő gyűjteményes kiállításáról. Ismertem a régebbi képeit is, amelyeket nem sokkal a háború után, majd később rendszeresen, egy-két évenként állított ki. Robovský számomra azt az undorító művészfajtát testesítette meg, aki vélemé-. nyem szerint nem alkot, hanem kiszolgál, adott esetben művészettel kapcsolatos politikai elvárásoknak tesz eleget, máskor meg a közönség szeszélyeinek gazsulál. Nyomban 1948 februárja után munkásőröket ábrázoló hatalmas vásznakkal rukkolt ki, a háttérben előírásszerűén gyárakkal és füstölgő gyárkéményekkel, a munkásőrök után csákányozó, lapátoló férfiak következtek, aztán az ifjúsági építőtáborok idilljei. Alighogy lecsillapodott az építési láz, Robovský kínálatában megjelent a szövetkezetesített földek gazdag termésének színpompás betakarítása, majd immár szerényebb méretekben a csendéletek, amelyek a gyümölcstermesztés különböző fajtáinak példányait szemléltették, s feltűnt jónéhány olyan festmény is, amelyen szárnyasvad-trófeák vagy lecsapolt halastavak zsákmánya díszelgett. A pirosló almákban, a sárgán ragyogó kukoricacsövekben, a zöldeskéken viliódzó halakban vagy az aranybarna fácánokban valóban szívesebben gyönyörködtek a nézők, mint a korábbi szürke, fenyegető arckifejezésü, vörös karszalagos, puskát szorongató alakokban. És most itt van a legújabb kiállítás, amelyet azért néztem meg, mert a magam szemével akartam látni, mire nyergeit át Robovský mostanában. Nem csalódtam benne. Ezúttal az újjászülető absztrakt festészet divatjának hódolva négy falon tálalta a látogatóknak magát a semmit, ügyesen és ötletesen, okulva a háború előtti irányzatokból. Mégis az egész a csömör és a kilátástalanság érzését keltette a nézőben. (Folytatjuk) 80 ÉVE, 1903. MÁRCIUS 9-ÉN SZÜLETETT A KIVÁLÓ SZLOVÁK ÍRÓ, KÖLTŐ ÉS PUBLICISTA FRAŇO KRÁL FRAŇO KRÁL A szökőkút előtt Nevetés száll a nap felé, a füvön szétterül a fény. Szemedből is villan a remény, ha odaállsz a szökőkút elé. Szépség, öröm egymásra talál, ujjong, csacsog, mint a madár, selymeid rád aggatva vár, ölel s minden jóval kínál. Körötted nyüzsgés és zsivaj, a lelked is örül, örül... léted nyugálomba merül, messze repül a gond s a baj. Testámentum Ha a nagy éjben elmerül hallgatag árnyam, s a testem is meghervad majd haláltusában, barátaim, vigyázzatok fáklyánkra: ki nem húnyhat, ujjongjatok helyettem is, ha megvirrad az új nap. Ábrándozott a pásztor Ahol a nap fényutat mos, a köves marton eltévelyedett a nyáj e vad birodalomban. Ábrándozott a pásztor korhadó tüskön ülve ... háta mögött szilfa, topolya, galagonyabokrok, szeme előtt homorú völgy, hol fényküllők forognak, a kép ragyogott a mélyben elmerülve. A harmat ezüstje lágyan sziporkázott, olvadt fémcsöppek remegtek körül, illatot lehelt a csönd, de madárdal virágzott, a friss légzuhatban a hang tova röpült. A pásztor ábrándozott. Kék tekintetét a tájba merítette, lelkét a titkolt bánat sebezte, nyeste, száz szenvedés, gond, mely egykor annyit kínozta, nyögette, ha szolga-életét s napjait számba vette.— Most szomorú emlékek szálltak el felette. E csúf életre mért nemzette őt szolga-apja? Az anyagi csók mézét mért nem érezte egyetlen pillanatra? Mért nem született nagy urak kastélyában? Mért éhezik koldúsként ebben a világban? Az iskolában mért nem forgathatott könyvet? Mért nyelt gyermekként is torkot maró könnyet? Miért verték ki az emberek sorából? Mért csak itt lel nyugtot, vad hegyek honában? Ábrándozott s búsúlt a kedves völgy felett. Lelkében felizzott a kénes gyűlölet. (Ford.: Dénes György) 11
