A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-11 / 11. szám
Az ingázók száma Szlovákiában, a legutóbbi népszámlálás adatai szerint, az aktív keresők egy negyedét tette ki. Ez több mint egymillió naponként utazó embert jelent. Ebben az adatban azok is benne foglaltatnak, akik az egyik helységből a másikba hat-hét kilométert utaznak; de azok is, akik hetven-hetvenöt kilométeres távolságból járnak naponta munkahelyükre. A naponként ide-oda utazók száma máig sem csökkent. Ellenkezőleg, valószínűleg enyhén növekedett. S ha ehhez hozzáadjuk még azt a több százezer dolgozót, aki a nagyobb távolságok miatt csak hetenként egyszer utazik haza a családjához és a közte levő időben munkásszálláson él, akkor az ingázók tekintélyes száma indokolttá teszi, hogy alaposabb vizsgálódás alá vegyük ezt az életformát. A naponként bejárók jelentős része nem nagy, mindössze harminc-negyven kilométeres távolságról utazik a fővárosba, illetve a járásszékhelyekre vagy más ipari központokba. Helyzetüket nehezíti, hogy csak meghatározott időben induló távolsági jármüveken utazhatnak; s ha a lakóhely nem közlekedési főútvonalon fekszik, akkor még a fővonalhoz csatlakozó autóbusz vagy vonat menetrendjéhez is igazodniuk kell, általában a kora hajnali és a késő esti órákban. Az ingázók élete, munkája megismerésének szándékával ültem fel egy péntek délután a Bratislavából Komáromig (Komárno) közlekedő vonatra, hétfőn reggel pedig onnan vissza a fővárosba; egy szerda délután a Bratislavától Vágsellyéig (Šaľa nad Váhom), és a rá következő nap hajnalban viszont a Sellyétől Bratislaváig járó szerelvényre. Igaz. mindegyik utamon az utazásra, annak körülményeire figyeltem, s erről beszéltem utítársaimmal is, mégis, életek és sorsok tárultak ki előttem: az utazó munkásemberek hétköznapjai s ünnepei. A csallóközi, mátyusföldi személyvonatokon döcögve olyan világba csöppentem, amelynek a munka utáni legfontosabb tényezője az utazás. • Az időpont: 14 óra 45 Rerc. A helyszín a bratislavai Újvárosi pályaudvar 5-ös vágánya. A síneken veszteglő, pontosan negyed óra múlva induló vonathoz nagy csoportokban tódul a tömeg. A Komárom felé induló személyvonat kocsijaiban már csak elvétve akad egy-egy ülőhely, de indulásig azokat is elfoglalják. Az ablak alatti kis asztalon táskák. újságok esetleg kisebb-nagyobb italosüvegek. Itt a vonaton nagyon hasonlítanak egymásra az emberek. Többnyire középkorúak, ruhájuk amolyan „munkába járó", némelyiké ennél is viseltesebb, gyűröttebb. Az egyik bokszban ötvenöt év körüli férfi ül, pillanatnyilag még egyedül. Még mielőtt elindulnánk, megszólítom: — Hol dolgozik? — A Magasépítő Vállalatnál, épületlakatos vagyok. — Mióta utazik? — Kis híján húsz éve. Szerdahelyen még buszra szállók át. ezzel együtt jó két és fél órányit tart az út haza, és ugyanennyit viszszafelé. Ez csaknem hat óra utazás a hétvégeken, de mert hétközben is haza-hazaruccanok, hát a valóságban ez évente sokkal több időveszteség, mint az az ötvenkétszer hat óra ... — Mivel tölti ezt a sok száz órát a vonaton? — Nézelődöm, újságot olvasok, ha éhes vagyok falatozom. — Mi látnivaló akad e megszokott vidéken? — Hát a táj meg az emberek. Akarva-akaratlanul hallom, hogyan élnek, mi a gondjuk-bajuk másoknak, mi újság a munkahelyükön. Ha pedig a társaim is velem vannak, az egy üzembeliek vagy a falubeliek, akkor közös dolgainkról beszélgetünk. Ismerjük egymás családját is, bőven van miről társalogni. Meg aztán ilyenkor morfondírozik az ember, mi mindent kell csinálnia az otthon töltött két nap alatt. — Erre a hétvégére mi a program? — Uram, nyakunkon a tavasz! Rengeteg munka akad a ház körül, a kertben. Úszomál (Kvetoslavov) újabb beszélgetőpartnert találok: egy 49 éves központifűtésszerelőt. Ő egészen Komáromig utazik, úgyhogy nem kell sietnünk a csevegéssel. Kiderül, hogy hétfőtől péntekig munkásszállón lakik. Mint meséli, a munkásszállón rendes a kollektíva, senki sem zajong vagy égeti sokáig a villanyt. Egyszer-egyszer moziba vagy színházba is eljárnak, az éttermi vagy kocsmai szórakozást igyekszik elkerülni. Csöndes. nyugodt, békés ember, akinek barázdált arcán az eddigi sok ezer órányi utazás is otthagyta nyomát. Olyan ember, aki megszokta az ingázást, és teljesen természetesnek tartja, hogy hétfőtől péntekig — ha csak nem szottyan kedve soron kívül hazaruccanni — külön él családjától. Amíg ezen meditálok, csaknem két és fél órai utazás után megérkezünk Komáromba. • Vasárnap este a Komáromból 18 óra 37 perckor induló személyvonaton kevés az ember. Ingázók helyett inkább csak alkalmi utasok ülnek a szerelvény emeletes vagonjaiban. A kalauz a személyvonatokon tapasztalható ritka udvariassággal kezeli a jegyeket ... A kocsi túlsó végében valaki a hétórás híreket hallgatja... A szerelvény nyolcvannégy percnyi menetidő utón fut be a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) állomásra. • Szerdahelyről másnap hajnalban negyed öt után indul az első, öt óra tizenkét perckor a második munkásvonat. Hétfő van, úgyhogy sok az utas. Akinek ülőhely jutott, az indulás után rögtön elbóbískol; de sokan vannak, akik görnyedt háttal, szétterpesztett lábbal állnak az ülések között. Csönd van a vonaton. Az lenne a dolgom, hogy beszélgessek a velem utazókkal, de bevallom, nehezen szánom rá magam a társalgásra. Aki ugyanis állni kényszerül, az barátságtalan, mogorva arcot vág; akinek viszont ülőhely jutott, az lehúnyt szemmel alszik. És az ingázók tudják a legjobban: alvó embert felébreszteni a vonaton, az bizony főbenjáró bűnnek számít. Ezért hát Kispaka (Malá Raka) határában járunk már, amikor megszólítok egy fiatalembert. Kiderül, hogy már négy óra előtt fölkelt, mert először Pozsonyeperjesrö! (Jahodná) Dunaszerdahelyre kellett jutnia, hogy elérje az ötórási vonatot, mert hétkor már okvetlenül Bratislavában, a munkahelyén keU lennie. Kérdem tőle: mit csinált a hétvégen otthon? — Tudja, felgyűlt a dolog alaposan. A kertben is rengeteg ilyenkor a tennivaló, ráadásul én garázst, az apósom pedig nyári konyhát épít, úgyhogy nyakig vagyunk a munkával. Észre sem vettem, úgy elszaladt ez a két nap. Egyedül pénteken pihentem, lustálkodtam egy kicsit. — Vannak-e gondok amiatt, hogy ingázó életmódot él? — Nagyobbak nincsenek, de azért újra szóba került odahaza, hogy jó lenne Dunaszerdahelyen álláshoz jutni. — Miként került a fővárosba? — Ott töltöttem a tanoncéveimet, és megtetszett a városi életmód. Csakhogy akkor még nőtlen voltam, családosán viszont másképp látja az ember a dolgokat. A szerelvény néhány perc késéssel, 6 óra 22 helyett, csak fél hétre ér az Újvárosi pályaudvarra. Az aluljáróban szinte pillanatok alatt eltűnik a vonat népe. • Szerda délután van, 16 óra 35 perc. Az Érsekújvárig (Nové Zámky) közlekedő személyvonat öt perc múlva indul. Nézelődöm a peronon, de amikor a hangosbemondó a mi vonatunk indulását jelzi, fölugrom az utolsó kocsiba, s elindulok helyet keresni. Néhány lépéssel arrébb, egy csinos, húsz év körüli lánnyal szemben találok helyet. — Mennyi idejét veszi el naponként az utazás? — kérdezem, megszegve ezzel a vonaton való ismerkedés „tilalmát". — Ha a vonat pontosan közlekedik, akkor kétszer negyvenöt percet. Pusztafödémesröl járok be naponta. — Hány órakor kel fel reggelenként ? — Fél hétre járok, fél ötkor kelek. Öt óra huszonnégy perckor már vonaton vagyok. — A lakhelyén, esetleg Galántán vagy Diószegen nem talált munkát? — Nem is kerestem, de higgye el, meg lehet szokni a bejárást. Az apám is Bratislavába jár dolgozni, csakhogy ö a korábbi vonattal ment, mert a gyárban hatkor kezdődik a műszak. — Arra nem gondolt még, hogy a napi ingázás helyett esetleg albérletet talál a fővárosban? — Nem. Szeretem a szüléimét, a szülőfalumat, de fáraszt a nagyvárosi zaj is. Legföljebb az bosszant, ha késik a vonat, mert azért eléggé gyakran előfordul az ilyesmi. Különösen télen, a hóban, a jégben. Irén, mert így hívják ezt a csinos teremtést, fürge léptekkel száll le Födémesen a vonatról, mert a szerelvény talán egy percig sem fog itt állni. Még csak negyven kilométernyire vagyunk Bratislavától, de már most is késünk vagy nyolc percet. Vágsellyére tizenegy perccel később érkezünk, mint a menetrendben jelzett időpont. Másnap reggel háromnegyed hatkor már gyűlik a sínek mentén a tömeg, pedig az Érsekújvárból Bratislavába tartó szerelvény csak tiz-tizenegy perc múlva érkezik Vágsellyére. Az emberek eloszlanak a sínek mentén. A vonat ezúttal pontosan érkezik. A kocsiban, ahová föiszállok, a legtöbb utas a kabátja mögé rejtőzik. Az emberek szeme lehúnyva, vonásaik gyűrtek. A kocsi túlsó végéig kell botorkálnom, hogy üres ülőhelyekre bukkanjak. — Szabad? — kérdem a szemben ülő, 38—40 év körüli asszonytól, akiről rövid beszélgetés után kiderül, hogy tizenhét éve utazik ezen a vonalon; sőt! — általában ezen a vonaton. — Ami fáraszt benne, az nem négy, fél öt körüli óracsörgés, hanem az állandó idegeskedés, hogy elérem-e a vonatot, hogy időben beérek-e a munkahelyemre. Higgye el, aki így él, akarva-akaratlanul hamarabb öregszik, mint mások, különösen ha gyereke van. A férjem gyári munkás, úgyhogy ő is korán kelő. A kívülálló talán elképzelni sem tudja, hogy én mit álltam ki évekig, amíg a most tizenöt éves lányom kicsi volt, és elemista korától egyedül kelt föl, egyedül öltözött, reggelizett s indult az iskolába. Egész álló nap rettegésben voltam, hogy felvette-e a kabátját, jól bezárta-e az ajtót és nem lépett-e véletlenül egy autó alá. — Megérte? — Nézze, kozmetikusnő vagyok. Lánykoromban a mi vidékünk nemigen bővelkedett az efféle munkahelyekben; most pedig, hogy túlvagyok a gyermeknevelés nehezén, már nem akarok változtatni. Valahogy szívesebben dolgozom a megszokott környezetben. Utolsót fékez a mozdonyvezető, Bratislavában, az Újvárosi pályaudvaron vagyunk. Mostanában korán van már világos, úgyhogy lassacskán a nap korongja is a szerelvény fölé emelkedik. MIKLÓSI PÉTER Krasesenits Géza felvétele Hétvégi levél Kevesen írtak annyit az olvasásról, a könyvről, az írás apró fortélyairól, mint Kosztolányi Dezső. Elég csak megemlítenünk a már sokat idézett kedves levelét a könyvről, melyet fiához irt, s melyben a könyvet „minden élet kútforrásának" nevezi. Az Ábécé a prózáról és regényről című remek kis glosszá/ában pedig ezek az elgondolkoztató sorok olvashatók: „Azok a könyvek, melyek könyvtárak polcain szunnyadnak, még nem készek, vázlatosak, magukban semmi értelmük. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, te kellesz, olvasó... A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta és az olvasó, aki olvassa. Épp ezért ne is kölcsönözz nekem könyvet Én nem olvashatom ki belőle azt amit te. Mert mit tudom, milyen vegyületet hoz létre könyv és ember? Tenálad ez pezsgő volt. Nálam talán csak limonádé lesz." Március van újra — a könyv hónapja. Könyvek garmadája kínálja magát a könyvesboltok zsúfolt polcain, a könyvtárak csendes, kényelmes, olvasásra csábító termeiben. Vajon „életet” értelmet kap-e a könyv kezünkben ? Az első igazi élményt nyújtó könyv megtalálása, az olvasás gyönyöre végig kísér-e egész életünkön át? Eljutunk-e a lelket üdítő forráshoz? E kérdések most önkéntelenül támadnak fel bennem. Hiszen tudom, a könyv birtoklása ma nem luxuscikk. Mindenki számára elérhető. Annyira elérhető, hogy divattá vált könyet vásárolni. A modern bútorhoz éppen úgy hozzátartozik, mint öreganyánk rokkája, mázas köcsögje. Sok anekdota kering arról, hogy az úgynevezett újgazdagok a könyvet a kötéstábla színe szerint és méterben vagy centiméterben vásárolják, hogy a polcon a díszpoharak es egyéb csecsebecsék is elférjenek. Ha látogató jön, hadd lássa, milyen szép könyvek díszelegnek, szinte csillognak a vitrinben. Ha azonban az olvasásra, könyvek tartalmára kerül szó, a legtöbb helyen azzal mentegetőznek, a mai rohanó világban ugyan kinek van ideje olvasni, abból nem élünk meg! Majd ha nyugdíjba vonulok, akkor, talán... Megnyugtatom, hogy ha fiatalon nem kapott rá az olvasás ízére, öregségére már nehezebben fog hozzá. De ne legyünk ünneprontók. Akadnak bőven olyanok is, akik azért veszik meg a könyvet hogy elolvassák, hogy tanuljanak belőle, akik egész életükben a tudás forrását keresik. Az ismeretek megszerzése mindig biztonságot ad az embernek. A bizonytalanság, a kisebbrendűségi érzés a tudatlanságból fakad. Örvendetes dolog, hogy egyre több fiatalt látni a könyvesboltokban, a könyvtárak falai között Nem tétova tekintetekkel keresgélnek, egy cseppet sem bizonytalanok: már tudják, milyen könyvet keresnek. Szinte otthonosan mozognak az üzletben, a könyvtárban. Igazi oNasók ők, akiknek a kezükben értelmet kap a könyv, az író szándéka. És mint lelkes felfedezők a könyvek útján elindulnak új, eddig ismeretlen világot felfedezni. Március van, a könyv és a tavaszi kikelet hónapja. Ne csak most ne csak ünnepi alkalmakkor vegyünk kezünkbe könyvet de legyen velünk a hétköznapok gondjaiban, örömeiben is. Kívánom, hogy minél többen érezzék a könyvek varázslatos világának melegségét derűjét 3
