A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-04 / 10. szám
így láttuk íróktörténetek MIKSZÁTH KÁLMÁN ÉTVÁGYA Mikszáth Kálmán szeretett jókat enni. Ez meg is látszott rajta, hiszen az évek múlásával egészen elterebélyesedett, jókora pocakot eresztett A felesége ügyes háziasszony volt ínycsiklandó ételeket tálalt, de az író törzshelyén, az István főherceg szálloda Mikszáthszobájában is remek vacsorákat készített a híres-neves vendéglős, Gundel János. „Miért szerette az uram ezt a szobát sohasem tudtam megérteni? — emlékezik Mikszáth né. — Mélyen bent ült a földszinten, úgyhogy ablakai alig egy-két lábnyira voltak az utca kövezetén felül, formája keskeny, hosszúkás volt bolthajtásos tetőzettel... Talán a mély ablakaiért, talán különös boltozatáért Kálmán mindig egy hajó kabinjához hasonlította. Rám is valami különös idegenszerű benyomást tett volna, ha nem látom az uramnak életnagyságú arcképét. a két ablak között a fehér falba beillesztve... Ez a szoba esténkint megtelt igen nagy és előkelő társasággal... De volt még egy vonzereje is e vacsorázóestéknek. Ha egyikmásik jártában-keltében valami érdekes dolgot történetet hallott ide hozta azt az uram részére... De nemcsak témákat és politikai pletykát és sok derék gondolatot és eszmét hordtak ide össze a képviselők és főispánok, hanem Magyarország legízesebb falatait is. Sertésaprólékot, galócákat pisztrángokat, ritka vadakat és muflonokat szarvasokat, fajdkakasokat, foglyokat és túzokokat, úgyhogy Kálmán azt mondogatta, hogy voltaképpen az ellenzék által sokszor emlegetett húsosfazekak itt voltak. Farkas doktor váltig is mondogatta — „Meglássátok, baj lesz még ezekből a nagy vacsorákból", — de a társaság nevetett és minden maradt a régiben... így múltak az évek... És ebben a zajgó tömegben nyugodtan ült megszokott helyén, a Mikszáth-szobában... — Úgy vagyunk, mintha utaznánk — mondogatta. — Hová? — kérdezik barátai, de ő elutasítólag int kezével, nem mondja, hogy azt gondolja — a halál felé a túlsó partra. És csakugyan rövidesen gróf Pongrácz Károly panaszkodott, hogy napok óta kis fekete legyek szállingóznak a szeme előtt — Hát hajtsd el őket — mondogatják a barátai. — Elkergetném, — feleli — de az a baj, hogy nincsenek legyek. Egypár nap múlva aztán jön a hír, hogy a gróf szélhűdést kapott és így elsőnek jutott át a túlsó partra. — Úgy illik, hogy ő, mint tábornok, menjen előre — mondja Kálmán, de a gróf halála nagy sebet ütött a szívén, hetekig feléje se nézett a Mikszáthszobának... Azután Lehoczky Vilmosra került a sor. Ő is panaszkodni kezdett, hogy a szemei előtt apró legyek táncolnak, de azért vidám kedéllyel fogyasztotta vacsoráját Kiment az indóházhoz, hogy hazautazzék Túrócszentmártonba, ott összeesett és meghalt... Majd Horváth Gyula, Kemény János, Szentmártoni Radó Kálmán, Szilágyi Dezső következtek sorra, mind látták a kis röpködő legyeket; lassanként babonás félelem fogta el a vacsorázótársaságot, senki sem mondta, miért, de kezdtek elmaradozni. — Bizony elmaradoztunk, — mondotta többször nekem Kálmán — feloszlik itt nemsokára minden, úgy látom, hogy az egész szabadelvű párt szemei előtt ficánkolnak már a kis fekete legyek, melyek az elkerülhetetlen halált jelentik..." Mikszáthné megemlíti férjéről szóló könyvében, hogy Mikszáth napok óta tífuszban volt de nem tudott róla, ennek ellenére lázasan is végigette azokat a vacsorákat amelyeket tiszteletére rendeztek, mert nem akarta megsérteni a jó magyar háziasszonyokat. Amikor a horpácsi birtokot megvásárolta, nagyon boldog volt Az itt elköltött első ebédről írja Mikszáthné: „Az ebédlőbe egy kis előszobán át kellett mennünk, ez még egy kissé kezdetlegesen volt bútorozva, de a falba épített kredencen volt egy szép bogárhátú kenyér, mely friss illatával betöltötte a szobát. Az asztal szépen fel volt terítve, és a levesestálban párolgóit a jóféle húsleves, majd főtt hús következett sóskamártással, ez már a kertből lett szedve, ami Kálmánt abba a boldog illúzióba ringatta, hogy az egész lakoma, a birtokból került ki. Azután jött töltött káposzta, rántott bárány és túrósrétes, mindazok a falusi ételek, miket Kálmán a legjobban szeretett..." Schelb Károly borbélymester borotválta naponként Mikszáthot az író pesti lakásán. Schelb Károly emlékeit Vajda Sándor jegyezte le: „Mikszáth mindennap érdeklődött Károly bácsinál a piaci árak felől. Egyébként naponta vásárolta a gyümölcsöt Vidékről nemegyszer hoztak a tisztelői disznóölés után némi kóstolót. Mikszáth szerette nyáron a friss, írós vajat rozskenyérre kenve, snidlinggel telehintve, fiatal, illatos retekkel. Körülményesen és gonddal lehámozta a retek meggyszínű bőrét és nyári, felhőszínű húsát ette lassan... Mikszáth kedvelője volt a nehéz ételeknek. A disznótorosnak, a rakottkáposztának, a szerb rizseshúsnak, a fűszeres paprikás rácpörköltnek ..." A vásárcsarnokban is gyakorta megfordult, gyönyörködött a gyümölcsökben, a halomba rakott zöldségekben, az aprójószágban, fűszerekben és szerette bámulni a sürgő-forgó embereket, nagyszoknyájú kofákat Schelb bácsi a pipatóriumról is mesélt:„ — A pipatórium valóságos tárháza, páratlan gyűjteménye volt a különböző csibukoknak, makrapipáknak, tajtékpipáknak. Rózsafából készült félméter hosszú füstölő szerszámok ezüst fedéllel. A dohány pácolt, hódító zamata betöltötte a szobát Szekrénykékben álltak a csodamivű befüstölt kellemes, fanyar dohot árasztó pipák. A különböző szarvasbőr dohányzacskók s a tűzszerszámok valóságos kis múzeuma..." A borbélymester érdekes emlékeket őrzött meg Mikszáth viselkedéséről, amikor borotválta. Valóságos szertartás volt ez: „Mikszáth Kálmán addig sem vette ki a csibukot a szájából, amíg a száját körülszappanoztam. Csak amikor a szája körül beretváltam, vette ki az elmaradhatatlan füstölő szerszámot ..." „A borbélynak volt egy fortélya. Évek óta bevált, amivel értésére adta az írónak, hogy elérkezett a pillanat Fölemelte a borotvát a levegőbe és két ujja közé fogva valósággal ívet rajzolt. Ekkor Mikszáth lassú, ünnepélyes mozdulattal szájából elvette a pipát odaütötte a karosszék karfájához. A parazsat és a hamut a jegesmedve-szőnyegre verte. Ha a vakító fehér szőnyeg tüzet fogott, nagy nyugalommal eltaposta a lábával..." Bródy András, Bródy Sándor író fia mesélte, hogy egyszer elvitte őt édesapja Mikszáthékhoz vacsorára. A két író ugyanis meghitt barátságban volt. A vacsora a következőképpen zajlott: „A vacsora első fogása: oroszhal, azaz ruszni. Mikszáthné kézzel szedi ki óriási üvegből a halacskákat, bőven megtetézi mindenkinek hagymával, amelyben feketebors, mustármag, fügemag is találtatik. Itt az előétel. Utána a főfogás: sült krumpli héjában. Nagy krumplik, ropogósra sütve. Hozzá hideg kacsazsír, vagy akinek az kell, vastag sós-szalonna. — Mikszáthné vágja hajszálvékony szeletekre, az éles kés csak úgy sikkan, amikor a fagyos szalonnát metszi. A művelet közben Mikszáth az egyszerű ételről áhítattal beszél: — Ez kék krumpli. Vágvecséről hozattam. Pesten alig kapni. Ne nézz, nem kívül kék, hanem belül. Rá kell ütni az öklöddel, akkor széthasad és a belseje szinte lisztté porlik. No látod, jól nézd meg, a krumplipelyhek világoskék árnyalatúak, az íze pedig mint a manna. Nincs jobb étel az Hyen sült krumplinál, pláne nekünk, szegény felvidékieknek. Ehhez a krumplihoz nem jó a vaj. Ellentétes lenne a két íz. Hyen parasztzsiradék való hozzá. Ne légy ügyetlen, a ropogós burkát is edd meg: az a legjobb. Megmosták, szárazra törö/gették." „Mindenki degeszre ette magát a kék krumplival. Apám háromszor is repetáit, a vendéglátó pedig csodálatra méltó gyönyörűséggel tette torzon borz bajusza alá a kékesfehér halmokat Közben parádivizes savanyúbort iszogattak... Ezután gyümölcs következett kis masánszki almák, nyakas körték és tört dió. Az almáról külön dicshimnuszt zengett a házigazda: — Nekem hozhatnak bármilyen almát nekem ez az apró gyümölcs a legkedvesebb. Illata, zamata felülmúlhatatlan, a nap ereje, a sziklás föld ősisége érződik benne. Fagyot tűr, vihart áll, bőven terem, még permetezni se kell. Két falat egy alma, nem szabad meghámozni — így van aromája... Mikszáth tehát szeretett enni és értett is az ételekhez, ízekhez, zamatokhoz. Égre-földre dicsérte, amit szeretett és jó példával járt elöl az evésben. A végén azonban még sem ő győzte le az ételt, az étel győzte le őt Halála előtt pár héttel egy ízben sétára indult és megkérte feleségét, hogy ha megjön, jó vacsorkával várja. „Jó vacsorkát? — ismételtem egészen meghatva, — Istenem! Hát mi legyen az a jó vacsorka? — Egy tányér rántottleves — felelte mosolyogva. — Ma megengedem magamnak ezt a fényűzést, hogy nem fogadok szót az orvosoknak. .— emlékezik Mikszáthné. Lám, lám ide jutott a nagy író is a fölséges étkezések után. Végül egy tányér rántottleves is lucullusi eledelnek tűnt a számára. DÉNES GYÖRGY A Kodály-centenárium alkalmából második kiadásban jelentette meg a Zeneműkiadó a fenti című visszaemlékezésgyűjteményt, melynek létrejöttét tulajdonképpen egy rádióelőadás-sorozat előzte meg. 1977 októbere és 1978 áprilisa között az Ifjúsági Rádió műsorában hangzott el huszonhat visszaemlékezés a modern magyar zene géniuszáról, Kodály Zoltánról. A rádiósorozat közvetítése folyamán újabb és újabb felbecsülhetetlen értékű dokumentumok kerültek felszínre, s ezért a műsor szerkesztője, Bónis Ferenc elhatározta, hogy a visszaemlékezéseket könyv alakjában is közreadja. így került sor 1979- ben a visszaemlékezés-sorozat könyvalakú első kiadására. További visszaemlékezök közreműködése tette lehetővé, hogy a második kiadás, mely az elmúlt évi Kodály-centenárium egyik ünnepi kiadványa volt, nem lett változatlan utánnyomása az első kiadásnak, hanem annak tizenkilenc visszaemlékezéssel kibővített és helyenként javított változata. A kötetben Kodály Zoltán különböző korú, hivatású, világnézetű kortársai vallanak a XX. századbeli magyar zeneművészet nagy alakjáról. Vannak köztük volt Kodály-tanítványok, akik közül nem is egy ma már világhírű karmester, zeneszerző, vagy zenetudós, vannak köztük neves írók, költők, színházi szakemberek, tudósok, pedagógusok és mások. Visszaemlékezéseik dokumentáris értéke felbecsülhetetlen mindazok számára, akik Kodály életével, munkásságával, egyéniségével, zenepedagógusi tevékenységével és módszerével tudományos szinten kívánnak foglalkozni, de egyben érdekfeszítő, tanulságos és szórakoztató olvasmányt is jelentenek e visszaemlékezések mindazok számára, akik érdeklődnek Kodály élete és életműve iránt. Bónis Ferenc, a kötet szerkesztője a visszaemlékezéseket időrendben teszi közzé, tehát az egyes írásokat a bennük foglalt legkorábbi Kodály-emlék alapján szedte sorba. Ez a szerkesztési mód lehetővé tette a szerkesztő számára, hogy a visszaemlékezésekből ne csupán Kodály portréja rajzolódjék ki, hanem a társadalmi háttér is. Az emlékezök természetesen nem azonos nézőpontból szolgáltatnak adatokat Kodály művészi és emberi portréjának megrajzolásához, ezért az emlékezések nem azonos távlatúak, élességnek és méretűek. Valamennyien azt írták meg, amit láttak, amire emlékeztek, amilyen benyomásokat szereztek Kodályról és müvéről a vele való kapcsolatuk, találkozásaik, beszélgetéseik során. A csehszlovákiai magyar olvasók számára értékes adatokkal szolgál Szőke Péter, aki így kezdi visszaemlékezését: „1932-től 1947-ig Galántán éltem. Ott működött mintegy kétszáz magyar falu (a Mátyusföld, a Csallóköz, a Garam és az Ipolyság vidéke) szövetkezeteinek központja, én pedig a szövetkezeti központ által kiadott hetilapnak, a »Hanza Szövetkezeti Újság«-nak voltam a főszerkesztője. Ebbéli tevékenységem mellett gyűjtöttem a táj népdalait, megalapítottam és karvezetöként irányítottam a szövetkezeti központ énekkarát, amellyel Galántán és más helységek rendezvényein lelkesen szolgáltuk a Bar-14
