A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-04 / 10. szám
CSEREPEK KODÁLYT tók és Kodály hatására akkortájt fellendülő új magyar muzsikát, az »Éneklő Magyarország« mozgalmát." Szőke Péter azután Kodály galántai látogatására emlékezik vissza, melyre 1943. május 30-án egy dalosünnepély megrendezése alkalmával került sor. A visszaemlékezések műfajilag, stílusban, terjedelemben és mondanivalóban meglehetősen sokrétűek, egy valamiben azonban szinte kivétel nélkül megegyeznek: hozzájárulnak Kodály művészi és emberi portréja teljesebbé tételéhez. Vannak vissza-visszatérő motívumok, melyek kiegészítik, magyarázzák, teljesebbé teszik egymást, de vannak olyanok is, melyek ellentmondanak egymásnak. Kodály Zoltánt, az embert rendkívül rokonszenves egyéniségként ecseteli valamennyi visszaemlékező. Szerény, szűkszavú, kérlelhetetlenül igazságos, jellemes ember volt, aki gyűlölte a felelőtlenséget, a fegyelmezetlenséget, a hízelkedést, az akaratgyengeséget, az igaz ügVek elárulását, a restségből fakadó tudatlanságot, a szellemi tunyaságot. Imponálóan egyszerű volt, nem sokat adott a külsőségekre. Éberen őrizte szellemi és testi frisseségét. Kedvelte a testmozgást, a sportot: a turisztika, a hegymászás, az úszás, a sízés a korcsolyázás voltak a kedvenc sportjai. Különösen vonzotta öt a hegyek világa, kedvenc üdülőhelye a Galyatető volt, sokszor tett nagy sétákat, kirándulásokat a budai hegyekbe. A hegyek varázsa inspiráló erővel hatott a nagy zeneszerzőre. Kodály emberi portréjának megrajzolásához szolgáltatnak adatokat azok a visszaemlékezések, melyek Kodályról, a pedagógusról ejtenek szót. Rendkívül igényes volt a tanítványaival szemben, akiknek nagyfokú önállóságot biztosított az ismeretek feltárásában, a tudás birtokbavételében: szerette, ha tanítványai megküzdöttek az eredményekért. A zenemüvek értelmezését nem magyarázgatta, inkább eljátszotta a müveket és így kívánt példát mutatni tanítványainak. Pontosságot, kitartást, szorgalmat és fegyelmet követelt meg tanítványaitól, akik szigora ellenére csak a szeretet hangján emlékeznek meg a nagy zeneszerzőről. Ha módszeréről faggatták, elhárította az érdeklődést és tömören így fogalmazott: „Az a módszerem, hogy nincs semmiféle módszerem.” Amikor Magyarországon, majd világszerte is zenepedagógiai körökben a „Kodály-módszert" kezdték emlegetni, szerényen tiltakozott az elnevezés ellen: „Nem Kodály-módszer — magyar módszer". A zenén kívül volt egy másik nagy szerelme is: a magyar nyelv. A nyelvművelésben betöltött szerepét legfrappánsabb módon Lőrincze Lajos így jellemzi visszaemlékezésében: „A legtöbbet azzal adta a nyelvművelésnek, hogy kitartóan támogatta ezt az ügyet, lelkesen, fáradhatatlanul, megalkuvás nélkül sorompóba állt mindig, amikor nyelvi műveltségünk kérdéséről, magyar nyelvünk épségének, szépségének megőrzéséről volt szó. De még ennél is magasabbra nézett: a nyelvben, ugyanúgy mint a zenében, nemzeti kincsünket, magyarságunk egyik legfontosabb jegyét látta és őrizte." SÁGI TÓTH TIBOR EGY LÁZADÁS ANATÓMIÁJA A közelmúltban sugározta a bratislavai tv Federico Fellini egyik legújabb munkáját, a Zenekari próbát, amelyről a szakma és a kritika általában elismerően nyilatkozott Fel- Imitől már megszokhattuk, hogy nem mindennapi hőseit meghökkentő környezetben és díszletek között mozgatja — gondoljunk például a Satyriconra s a Zenekari próba mindenre elszánt és felkészült nézője is valami hasonlót vár tőle, ám a nagy mágus ezúttal megtréfálja híveit. A film cselekménye —- ahogy azt a cím is pontosan jelzi: a zenekari próba — egy meglehetősen barátságtalan hodátyban játszódik, s a kamera többnyire ebben a helyiségben időz; díszlet jóformán nincs is, a rendező a teret a karmesteri pulpitus, a rozoga székek és az agyonfirkált falak sajátos egyvelegével kívánta behatárolni, ebben a környezetben mozognak a „történet" szereplői, a zenészek is. Egy televíziós stáb is jelen van a helyszínen, közülük azonban senkit sem látunk, csupán a riporter kérdéseit halljuk, amelyekre ki-ki a maga módján válaszolgat. Néhányan elzárkóznak a nyilatkozat elől, a többség viszont készségesnek mutatkozik, sőt egyik-másik muzsikus kimondottan boldog, hogy lehetőséget kapott a magamutogatásra. Ahány figura, annyi jellem és egyéniség, de a zenekar tagjaként ezt egyikük sem nagyon bizonygathatja, mindnyájuknak alá kell vetniük magukat a zenekar — a közösség — érdekeinek, s ezt van hivatva elősegíteni a karmester is, aki látszólag diktátori hatalommal rendelkezik, s akit ezért egyszerre irigyelnek és gyűlölnek, csodálnak és rettegnek. A próba feszült légkörben zajlik, a tévések jelenléte mindenkit kizökkent a megszokott kerékvágásból, a néző azonban hovatovább rájön, hogy a kíváncsiskodó riporter nem okozója, hanem csupán katalizátora a folyamatoknak, s bár a jóval korábban felgyülemlett energiák az ö közreműködésével (is) szabadulnak fel, a fejlemények a továbbiakban már tőle függetlenül alakulnak, szinte meg is feledkezünk a jelenlétéről, mint ahogy a zenekar tagjai sem regisztrálják a tévéseket. Ki tehát akkor a feszültségek fő forrása és kiváltója ? Nyilván az, aki meg akarja fosztani őket egyéniségüktől, aki rájuk akarja kényszeríteni a saját elképzeléseit, aki a végkimerülésig hajszolja és gyötri őket: a karmester. S ahogy az apró rezdülések fokozatosan hidakat is derékba törni képes rezonanciává összegeződnek, úgy lesz a kis egyéni elégedetlenségekből és a karmester iránti indulatokból kollektív lázadás a próbateremben — amelyről ekkor már tudjuk, hogy az egész társadalom jelképe —, s a kínos-keservesen gyakorolt muzsika helyett egy egészen másfajta zene szólal meg, amelyben az artikulátlan emberi hangé a fő szólam: a ritmikusan ismétlődő kiáltásokat a fúvósok infernói nyerítése fogja egységbe, azoké a fúvósoké, akiket eddig a vonósok — a zenekar (s így áttételesen: a társadalom) elitjének tagjai — lenéztek, de legalábbis nem tartottak magukkal egyenrangúaknak. S ez a sajátos disszonancia már egy újabb feszültség- és konfliktusforrásra mutat rá: a zenekar — ha lehet így mondani — „osztálytagolódására". A lázadók mindinkább csoportokra (és egyedekre) bomlanak, s a kakofónia erősödésével egyre növekszik a káosz. A harsogás már Berlioz Fantasztikus szimfóniájának furioso zárótételére, a Boszorkányszombatra emlékeztet a haláltánc-motívumot azonban a próbaterem falain kívül „szólaltatják" meg: valamilyen titokzatos erő rázkódtatja meg a falakat ahol előbb repedések támadnak, majd egy hatalmas lyuk keletkezik; a szétfbszló porfelhőből fokozatosan egy kötélen lógó, hatalmas méretű vasgolyó körvonalai bontakoznak ki. Ez a „kozmikus beavatkozás" egyszeriben véget veta tombolásnak; a zenészek tanácstalanná válnak, valami biztos pontot keresnek, amiben megkapaszkodhatnának a tekintetek. A kamera az addig magábaroskadtan ülő karmester felé fordul, s ez a mozdulat most nem a tv-stáb reagálását fejezi ki, hanem a zenészek szemmozgását Majd a félelemtől eltorzult arcokat látjuk, a rémült tekinteteket. Van ebben a tanácstalanságban valami mélységes drámaiság, ugyanakkor azonban groteszk vonások is fellelhetők benne, amin végeredményben nem is csodálkozhatunk, hiszen csak logikus következménye a kezdettől fogva jelen levő rendezői iróniának. A karmester most már újra a helyzet ura. „A muzsika a mi egyetlen menedékünk, s a partitúra a törvényünk" — mondja, s máris helyére kerül a ledöntött pulpitus és folytatódik a próba. így lesz a diktátorból törvénykező, egy gyűlölt emberből pozitív hős. Ám Fellini egy fintort még tartogat a számunkra: ezt a metamorfózist úgy valósítja meg, hogy közben változatlanul hagyja a karmester jellemét, tehát csak a helyzetet transzponálja, miközben a muzsikusok egy optikai csalódás áldozatai lesznek. Fellini filmje kétszeresen is zenei motivációjú alkotás. Egyrészt zenészek a főszereplői (akik ugyanakkor egy társadalom mikromodelljét is megtestesítik), másrészt maga a film egy háromtételes szimfóniaként is felfogható, erre utal a szerkezeti felépítése és a már említett zene, amit a zenészek nem partitúrából játszanak, hanem spontán, ösztöneiktől és érzéseiktől vezérelve „szólaltatnak meg". A három tétel megnevezése talán ez lehetne: Introductio, Furioso, Finale. TERI NÉNI, A LEMEZLOVAS A rádiójáték nem különösebben felkapott műfaj a mi tájainkon; talán az egy kezem is elég lenne hozzá, hogy összeszámláljam azokat a csehszlovákiai magyar írókat akik nemcsak megpróbálkoztak vele, hanem az éterből is viszonthallhatták alkotásukat de huzamosabb ideig még ők sem művelték (Klimits Lajos kivételével), ezért egy csehszlovákiai magyar rádiójáték műsorra tűzése egyben debütálásnak is számít rendszerint így volt ez legutóbb is, amikor egy vasárnap délután Fülöp Imre „rádiókomédiáját", a Teri néni, a lemezlovas-t hallhattuk, a kassai Thália művészeinek előadásában, Boldoghy Kató rendezésében. A hangjáték témáját az élet kínálta: három albérletet kereső diáklány egy morcos öreg hölgy lakásán köt ki, s kezdetben nem sok szívélyességben van részük; Teri néni nemcsak hogy kissé borsos áron nyújt fedelet nekik, de még lépten-nyomon basáskodik is velük: kisebb teljesítményű villanykörtéket szerel fel a lányok szobájába, korlátozza a melegvíz használatát stb. Eddig még minden a realitás talaján mozog, sajnos a továbbiakban aztán teljes sebességre kapcsol az írói fantázia, s a fejlemények más irányt vesznek. A három lány elhatározza, hogy megleckézteti a vénasszonyt, s a legsebezhetőbb pontját a zsugoriságát veszik célba. Elhitetik vele — igaz csak egy rövid időre —, hogy hamarosan pénzbeváltás lesz, ezért jobban tenné, ha az összegyűjtött vagyonát „befektetné". (Az ember ki se nézne ennyi csalafintaságot a három óvónéni-jelöltből.) Teri néni őszintén (?) megrémül, s felszereltet egy telefont a lakásába. Hogy miért épp ezt tartja a legjobb pénzértékesítési megoldásnak, nem derül ki egyértelműen. A telefon megjelenésével Teri néni fokozatos metamorfózison esik át: megjavul. Igaz, a lányok sem éppen ártatlanok: az egyik két fiút is szédít, a másik állandóan égve felejti a villanyt, s mindhárman szenvedélyesen dohányoznak, illő tehát, s úgy tisztességes, ha ők is jó útra térnek. A rádióhallgató ezek után egy minden tekintetben sikeresen végződő pedagógiai kísérletnek lesz fültanúja: a lányok elhagyják rossz szokásaikat, Teri néni pedig annyira megkedveli őket, hogy egy sztereo lemezjátszót (majd pedig egy rádiót is) vásárol a lakásba, s a kedvükért még arra is hajlandó, hogy elvállalja a lemezlovas szerepét az iskolai diszkóban, ahol természetesen óriási sikert arat (Még a cigaretta-ellenes kampányért sem neheztelnek meg rá; a hámm lány két osztálytársa azonnal fel is hagy a dohányzással.) Nos lényegében ennyi a cselekménye Fülöp Imre rádiójátékának. Nyilván a megfelelő tapasztalat és rutin hiányával magyarázható, hogy a szerző nem tudott kellőképpen alkalmazkodni a hangjáték-műfaj követelményeihez, nevezetesen ahhoz a tényhez, hogy a képi megjelenítés lehetősége kizárt, azt a párbeszédeknek és a hangeffektusoknak kell helyettesíteniük. Jóllehet hőseit helyenként igen ügyesen beszélteti, sokszor mellékes dolgokról esik szó köztük; ezért hát aztán szinte meglepetésszerűen a sok pozitív átalakulás, a hallgatót a túl rövidre sikerült expozíció nem tudja felkészíteni a várható fejleményekre. A hangjáték legnagyobb hiányossága azonban véleményem szerint az volt hogy minden áron erkölcsi példázat akart lenni, s a cél érdekében a szerző még közhelyszerű szentenciákat is hajlandó volt bevetni, ahelyett hogy jobban szemügyre vette volna a valóságot Bízzunk benne, hogy újabb próbálkozása szerencsésebb lesz! LACZA TIHAMÉR 15
