A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-01 / 1. szám
Csak egy percre.. gyet pár perc alatt a földre dönti a motoros fűrész; az ősszel elvetett búzaszem csak a következő év nyarán hoz kalászt... Az átlátás növényvilág életritmusa nem változott glóbuszunkon. Az emberé, mint már említettem, igen. Ebben nem az a baj, hogy más lett, hanem hogy ezt a mást vagy nem akarjuk, vagy nem merjük tudomásul venni. Mégpedig azért, mert hosszabb távon nem merünk szembenézni ennek reális és várható következményeivel. A tudomány, a szakemberek által jelzett katasztrófalehetőségek felsorolása meghaladja e jegyzet kereteit, felesleges is volna egymás mellé állítani, mi minden veszedelem fenyegeti az emberiséget a természet egyensúlyának megbomlása következtében. A szennyeződés és a szennyezettség fokáról naponta egyre elrettentőbb adatokat olvashatunk. A nagy veszedelmekről most itt ne essék szó. Ellenben hadd említsek meg saját tapasztalataimból egy-két riasztó dolgot, amelyet minden bizonnyal valamiféle biológiai zavar okozott. Az első ezek közül, amikor — lehet vagy öt éve — Gálszécs és Nagymihály között százával pusztultak el az úttesten a hörcsögök. Sokáig nem tudtam megfejteni a hörcsögök tömeges „öngyilkosságának" az okát. Egyszer aztán, amikor éjszaka utaztam ezen az útszakaszon, azt láttam, hogy egy gépkocsi által elgázolt hörcsög teteméből egy másik hörcsög lakmározott. Mint ismeretes a hörcsög növényevő. Mindmáig talány előttem, mi válthatta ki náluk ezt a soha nem tapasztalt kannibalizmust. A másik hasonló esetet a galambokon tapasztaltam Kassán. Húsevő galambok — fogalmaztam meg magamban akkor ezt az élményt. Egy sereg galamb vidáman csipegette az egyik emeleti lakásból kiesett vagy kidobott fél csirkét... Pedig jó búzaszem után is elröpülhettek volna, nyár volt, aratás ideje, s az út se tartott volna soká ... Aztán ott vannak a sirályok, meg a gólyák. Régen ha szántottak, az eke nyomán fekete varjúsereg kereste a pondrókat, lárvákat. Mostanság sirályrajok, gólyák lepik el a friss szántást, s keresik az élelmet. A szakemberek erre azt mondják, hogy alkalmazkodnak a megváltozott viszonyokhoz. Szerintem a természetes életkörülmények felszámolásáról van szó; a látszólagos alkalmazkodás; kényszerűség. A szepsi síkságot valamikor „gólyaországnak" nevezték, mert mocsaras, vizes lápjaiban valóban számtalanul sok gólya élt. Már csak a Himitavak környékén talál magának természetes életteret... De az élővilág pusztulásával kapcsolatban a legdöbbenetesebb élményem az volt, amikor évekkel ezelőtt egy nyári este apámmal vadkacsázni mentünk, s egyszercsak apám megállt és azt mondta; „Hallgasd csak, tücsök cirpel..Azóta se tudom elfelejteni azt az estét. Mert micsoda látható és láthatatlan pusztításokat követtünk el, mi emberek, ha egy falusi ember, mint az apám is, megáll, ha tücsköt hall cirpelni?! Holott egykor esténként tücsökzenétől zengett az egész határ... Folytathatnám a felsorolást, a példákat kicsi és nagy vétkeinkről, halak, madarak, vadak pusztulásáról. Folytathatnám, de minek? Aki az erdőt vágja, annak egyetlen fa nem hiányzik. De nekem igen. Az például, amelyik alatt egyszer megpihentem, vagy amelyiknek lombja között gyerekkoromban madárfészket találtam. S azok is, amelyekre még tavaly fácánok gallyaztak fel esténként, s az idén tavasszal kivágták értelmetlen rekultiváció ürügyén. Ezen a területen a jövő tavasszal kezdjük meg az újratelepítést; az ujjnyi akácfacsemetékből talán az ezredfordulóra lesznek olyan fák, mint amilyeneket kivágtak. Ha megérik az ezredfordulót... GÁL SÁNDOR FOTÓ: GYÖKERES Nyurga növésű, harmichárom éves férfi SOMOGYI LÉNÁRD, a Közbiztonsági Testület közlekedésrendészeti szolgálatának alzászlósa. Tizenharmadik éve már. hogy mindennapi munkája a forgalomirányítás, forgalomellenőrzés. Nyári kánikulában éppen úgy, mint téli zimankóban; forgalmas hétköznapokon éppen úgy. mint az esztendő legmeghittebb űnnepjein. — Gyermekkorodban gondoltad-e, hogy valaha rendőr leszel? — Ószintén szólva nem. Pereden jártam iskolába, utána tanoncviszonyba léptem, majd a vágsellyei Duslóban dolgoztam. Tényleges katona voltam, amikor egy szép napon rendőrtisztek jöttek közénk toborzásra, mondván: lépjünk a Közbiztonsági Testület szolgálatába. Katonaként határőr voltam, úgyhogy szívesen ráálltam az ajánlatra, mert úgy tűnt. továbbra is kutyavezető nyomkeresö maradhatok. — Az élet ellenben úgy hozta, hogy forgalmista lettél... — Ezt sem bántam meg, bár a kutyavezetés mindmáig kedves emlékem. A forgalomirányítás nemkevésbé felelősségteljes és fontos munkakör. — Az elmúlt évtized során mennyiben változtak a járművezetői szokások? —- Főképpen az utak váltak zsúfoltabbakká, ami több fegyelmet és odafigyelést igényel. A belvárosban a féktávolságon belül való haladás, az országutakon a gyorshajtás és a szabálytalan előzés okozza a legtöbb balesetet. Kötelességünk, hogy a szabálysértők ellen egyre határozottabban lépjünk föl. — Szívesen játszod meg a szigorút? — Az ilyesmit nem lehet megjátszani. Aki megérdemli, azzal mindig erélyesebben lépünk föl, aki viszont csupán apróbb vétséget követ el. az többnyire megússza szóbeli figyelmeztetéssel. — Sokan úgy tartják, hogy a járművezetőktől beszedett helyszíni pénzbírság a rendőrkapitányságok kasszáját gazdagítja. Igaz ez? — Tévedés! A rendelkezésünkre bocsátott büntetési utalványokkal pontosan el kell számolnunk. Az ennek fejében kapott készpénzt a közlekedésrendészeti osztály gazdasági vezetőjének adjuk le, aki az egybegyűlt összeget posta útján az illetékes nemzeti bizottság pénzügyi osztályának folyósítja. — Egy rendőr munkájában mi a legfontosabb, ha az évvégi ünnepek valamelyikén szolgálatba szólítja a kötelesség? — A lakosság nyugalmára, a rendre és a forgalom biztonságára ügyelni. Ezekben a napokban mindenki nyugalmat, csendet, békességet kíván. A mi feladatunk, hogy megfékezzük a hangoskodó ünneprontókat, vagy a petárdákkal, esetleg más robbanószerekkel többnyire veszélyes játékot űző fiatalokat. Persze, a forgalomra is ügyelni kell. Különösen arra, hogy a gépkocsivezetők ne üljenek ittas állapotban a volán mellé. — Újév napján is pont olyan szigorú vagy, mint az esztendő többi napján ? — A csendháborítókkal vagy a tudatosan kockáztató gépkocsivezetőkkel szemben igen; a kisebb forgalmi kihágást vétőkkel szemben viszont elnézőbbek vagyunk. (mik-) Fotó; Gyökeres Olykor egy-egy fa hiányzik Ablakomból kitekintve még hét-nyolc évvel ezelőtt is üde dombhátra láttam, amely az évszakok változásával hol havas-fehér volt. hol üdezöld, hot ősziesen barna. Egy, a vadászati hónap alkalmából rendezett kiállításról tudom, hogy ezen a bokros-erdős dombháton őzre, nyúlra, fácánra vadásztak a kassai nimródok. Ma egy húszezres lakónegyed betonrengetegére látok, ha kinézek az ablakon. A toronyházak között kígyózó aszfaltúton nehéz tehergépkocsik dübörögnek, személyautók suhannak, s hírmondója sincs fának, bokornak, énekesmadámak, fácánnak, nyúlnak, őznek. Mindez alig egy évtized alatt lett ilyenné. Az erdők nyugodt derűjét felváltotta századunk robaja. Tudom, hogy a növekvő városnak kell az új tér, kellenek a lakóházak, hogy az emberek emberhez méltó körülmények között akarnak élni és dolgozni. Mindezt tudom és értem. Nekem mégis hiányzik az egyszervolt erdős dobhát s minden színeváltozása, nemcsak azért, mert pihentette a szemet, de azért is, mert ami itt elveszett, azt többé semmivel sem lehet pótolni. Most bárki azt kérdezhetné, minek ekkora feneket keríteni egy darab erdőnek, domboldalnak?! Lett helyette egy városnegyed, egy új, lakható világ, amelyre sokkal nagyobb szükség van, mint volt arra a pár kivágott fára. így igaz, bólintanék rá magam is, ha csak erről az egyetlen erdörészről, domboldalról lenne szó. Azonban hány és hány ilyen jelentéktelennek látszó erdörész. dombhát, sőt jó termőföld helyén állnak az imént említetthez hasonló toronyházak, gyárak üzemek?! Van, amit a természettől úgy vesz el az ember, hogy az valamilyen módon visszaadható, de van, amit örökre elnyel a civilizáció. A beépített egykori erdős dombhátak és termőföldek — ez utóbbiak csak ezer hektárokban mérhetők — visszaadhatatlanok. Ilyen tekintetben a századunk utolsó harmadában fölállított veszteséglista meghaladja mindazt, amit az emberiség a korábbi századok, sőt ezredek alatt „elért”. Gyermekkoromban még az volt a felmondandó lecke, hogy az embernek le kell győznie a természetet, s nem az, hogy az ember is a természet része, s így az együttélést kellene szorgalmaznia. Ma, sajnos, az emberiség „műszaki bázisával" képes legyőzni a természetet. De e győzelem immár elérkezett a pusztítás szintjére. A fejlett civilizációk emberének felfokozott életritmusa s a műszaki haladás ehhez a pusztításhoz minden lehetőséget biztosít. A természet biológiai ritmusa azonban az ember kedvéért nem változott meg. A makkból ötven-hatvan év alatt lesz kivágható tölgyfa; az ötven-hatvan éves töl22
