A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-11 / 7. szám

kat, mert a mérnök, Csank László, és a másik mester, Katyi Jenő, magyar nemzetiségű, s a kulturális szövetség járási titkársága is abban az utcában van.

Míg mindezt mosolyogva elmondja, már bent is vagyunk Bátyiban. Elég korán beértünk. A városon álrpos hangulat. Akik üzemekben dolgoznak, kifelé igyekeznek, mi ketten a szabályos főtér felé tartunk, amelyen Blaha Lujza mellszobra hátát mutatja a katolikus templomnak, nem messze tőle az első magyar szobrásznak tartott Ferenczy István mellszobra nézi a kora reggel eseményeit.

Kerekes Gyula a karórájára pislant, és olyan mozdulatot tesz, hogy még van ideje bőségesen, bemehetünk az Optimába, ahol a sztrapacska, palacsinta és leves ínyencségeken kívül finom preszszókávét is árulnak. A pénztárosnö és a felszolgálók kedvesen fogadják gyerekkori cimborám köszönését. Nem nehéz arra következtetni, hogy gyakran jár ide. Eszünk valamit. Én a sztrapacskát választom, ö valami mást, csak azután következik a kávé. Beszélgetésünk nem zavartalan. A barna pénztáros fiatalaszszony gömörpanyiti, s tőlem kérdezi:

— Hogy van Cselényi Laci?

Egy másik felszolgáló Bátkán nevelkedett, most Nagybalogon lakik, apám hogyléte felöl érdeklődik. Úgy látszik, én is ismerős vagyok az Optimában, nemcsak Kerekes Gyula, akire úgy nézek, mintha soha nem láttam volna.

— Keveset tudok rólad — mondom neki.

— Mire vagy kíváncsi? — lepődik meg a kijelentésemen.

— Mindenre, ami a háború után történt veled.

Mély lélegzetet vesz, s az arcvonásaiból azt olvasom ki: lenne kedved végighallgatni? S mert határozott érdeklődést mutatok, beieegyezöen bólint, de megint a karórájára pislant. És mintha siettetné az idő, kapkodva, előreszaladva és visszakanyarodva bontakozik ki róla egy mozgalmas kép.

Szülei szabómesterségre akarták taníttatni, de nem bírta elviselni két hónapnál tovább az egy helyben ülésre kárhoztató tűt és cérnát. 1949-ben afféle szülői büntetést vállalva Morvaországba ment dolgozni a nagybátyjával meg Boros Ferenc gyerekkori cimboránkkal. Tizenöt évesen két teljes esztendeig dolgozott építkezésen, és munkásszálláson lakott. Hét-nyolc ezer koronát keresett régi pénzben. Mégsem volt jó a szülőfalutól távol. Esténként a honvágy ki akarta szakítani mellkasából a szívét. Szerencsére magyarokkal dolgozott egy csoportban, ez könnyített valamelyest a helyzetén.

1951-ben egy egész életre szóló lépésre szánta el magát. A rimaszombati járási építőipari vállalatnál köművesipari tanulónak jelentkezett. Morvaországban kőművesek mellett dolgozott. Megszerette a munkájukat. Munka közben tanult. Macurik János volt a mestere. Építették a tejgyárat, korszerűsítették a mozit, javították a járási kórházat. 1953-ban már segédlevele volt. Szakmájának a katonaságnál is nagy hasznát vette.

Leszerelése után újra a járási építőipari vállalatnál helyezkedett el, s még egy teljes esztendeig dolgozott segédként. 1958-ban következett életében az újabb merész lépés. Beiratkozott az építészeti szakközépiskola kétéves továbbképző esti tanfolyamára. Nagy erőpróba volt számára ez a két év. Egész nap dolgozott, este meg tanult. Éjfélnek ezen az oldalán ritkán húnyt ki a fény szobájában. Édesanyja csóválgatta a fejét, mi lesz a fia nagy szorgalmából?

Az lett belőle, hogy hatvanban kőművesmesteri oklevelet szerzett. Nagy volt a boldogság a családban. A fiatal mestert a tervező irodára osztották be. Mérnökök mellett tervezte a szövetkezetek mellékágazati üzemeit és gazdasági épületeit a járás területén. Három évig ebben a beosztásban igen mozgalmas életet élt. Aztán hatvanháromban építkezési csoport munkáját irányította Tornaiján (Šafárikovo), Rimaszécsen és Jénében. Ezeken a helyeken folyt akkor nagyobb építkezés. Majd megint Rimaszombatban tartózkodik. A Samarjanka pusztán lakóházakat, istállókat, garázsokat, takarmánytárolókat stb. építenek.

Hetvenháromban kisebb nézeteltérés miatt munkahelyet változtat. Két évig a Stavoindustria n. v. mestere lesz. Ekkor az új malmot építi köművescsoportja. Akárhová kerül, mindenütt ismerős arcok bukkannak föl körülötte. A szülőföld szorgos emberei. Falujában is dolgozik egy ideig. A helyi nemzeti bizottság szolgálatában lakatosok, asztalosok, festők, kőművesek stb. munkáját vezeti. Szíve azonban a járási építőipari vállalathoz húzza vissza, s ez már az 1977-es esztendő története.

Itt megáll, és bocsánatkéröen néz rám. Mert már mennie kell. Fizetünk. A főtér sarkáig tartok vele. Onnan tovább szétválik az utunk. De jelenlegi munkahelyét megjegyzem magamnak, s legközelebb már az üres telket, az elkészült Szakszervezetek Házát, meg az épülő bevásárló központot őrző bódészerű épület ajtaján kopogtatok. Szlovákul kérdezem a bent ülő embertől:

— Kerekes Gyulát keresem.

— Hát — kezdi magyarul, s folytatja szlovákul, s magyarázás helyett a helyszínre vezet.

Ez Katyi Jenő lehet, a mester, gondolom, de nem érdeklődöm, mert Kerekes Gyula az épülő bevásárlási központ folyosójáról jön kifelé éppen. Szép napos az idő, évszakot szégyenítö, amolyan koratavaszias.

— Legutóbb nem fejeztünk be valamit. Most tehetnénk pontot a mondat végére — teszem meg az ajánlatot.

Elindul mellettem az irodába. Az asztalokat szinte betakarják a tervrajzok. Bemutat Csank László mérnöknek, Katyi Jenő kollégájának, s a közeli cukrászdába invitál. Szállodai szobámban kötünk ki a végén. Sötétszürke öltöny s magas nyakú pulóver van rajta. Belesüpped a fotelba, és gondolkodik.

— Hol is hagytuk abba? Ja, igen, hogy 1977-ben visszajöttem a vállalathoz. Rövid ideig Bátkán dolgoztam. Az állami gazdaságnak építettünk lakóházakat. Aztán újra mesternek tettek meg, s Bátyi lett a munkahelyem. Körülbelül fél éve vagyok mostani helyemen. A Szakszervezetek Házának december végéig el kellett készülnie. Kisegítő csoportom a határidőben történő átadást biztosította. Most a bevásárló központot építjük mindaddig, amíg nem kapunk más feladatot. Elég? — néz rám hosszan, és mosolyog.

Bólintok. Mert hiszen a többit tudom. Közmegbecsülésnek örvend. Régebben szülőfalunkban igen tevékeny tagja volt a CSEMADOK helyi szervezet színjátszó csoportjának. Hosszú évekig dolgozott a helyi nemzeti bizottság tanácsában, 1960-tól népbíró. Bátyja (István) asztalos a járási építőipari vállalatnál. Nővére (Kotmanikné) a füleki magyar tannyelvű általános iskola napközis nevelönője.

Ö maga nőtlen. Szép családi házban lakik nyolcvanesztendös édesanyjával.

MÁCS JÓZSEF

—

Jobbról balra Kerekes Gyula, Csank László és Katyi Jenő

I

¥

létvégi levél

Mindenki tudja, hogy már ősidőktől fogva egy-egy családban a legköltségesebb mulatság, ha a fiuk nősül, hát még ha a lányuk férjhez megy, mert még ma is kötelező a kelengye, a „staflrung". A lakodalomról már nem is beszélve, amelyet — ha ott a nagyszámú rokon, barát, ismerős, nem lehet megúszni húszezer koronán alul. Aztán jönnek a gyerekek, az unokák, hát itt is, mindegy ha kereszteld vagy névadó ünnepség van, ki kell vágni a rezet. Ne mondják a falu vagy a városi környezet, az ismerősök, hogy fösvények vagyunk. A végén azonban jön más is. az eltávozás, a végső búcsú. A családok életében tehát ez a három a meghatározó mérföld kő. Az első kettő vidám, örömteli. Örül a két ember és az egész család, hogy valakik egymásra találtak, akik önzetlenül szeretik egymást, no és még job ban, ha megjelennek ennek a szerelemnek a gyű möicsei, a gyerekek, az unokák. Ilyenkor az ember nem csodálkozik, hogy ezek is, azok is sokszor kémek ezt-azt. azt mondjuk, legyen nekik is örömük. De bekövetkezik a harmadik esemény, a szomorú esemény is. Amikor a család valamelyik tagja örök pihenőre tér. ahonnan nincs többé viszszatérés. Itt kezdődik a lényeg, amit mondani akarok. Mert az ember még megérti, hogy ha valakiknek örömük van, eltűrik még a nem kívánatos szemtelenséget is, de az már enyhén szólva felháborító, hogy vannak nálunk a szocialista társadalomban olyan emberek, akik csúszópénzre akarják átváltani mások családi tragédiáját, bánatát. Erről szól Jaroslav Meákónak, a bratislavai Pravda január 14. számában „Csúszópénz a halát után is 7" címen megjelent cikke is. Ez számomra megrázó tényeket hoz nyilvánosságra a Bratislavai Temetkezési Vállalat néhány dolgozójával kapcsolatban, amelyeket a népi ellenőrzési bizottság a panaszok alapján megállapított. A megrázó az, hogy még ma is vannak nálunk emberek, akik például azért, hogy elintézik a halott átszállítását egyik városból a másikba, arcátlanul és nyíltan 100 koronát kémek az elintézésért, mondván, hogy mindezt már a munkaidő után kell elvégezni. Aztán jönnek a gépkocsivezetők és kísérőik, akik szintén kijelentik, hát munkaidő után vagyunk, ezért valamit fizetni kell. Mit tehet a szegény hozzátartozó ? Odaadja egyiknek is, másiknak is az egy-egy százast, persze a gépkocsivezető és társa mindjárt rákérdez, csak ennyi ? Ehhez hozzá kell adni! És adnak. Mit tehet a hozzátartozó, ha a cikk szerint még olyasmi is előfordul, hogy ha erre valaki nem hajlandó a gyászolók közül, azt hallja, nézze, ha nem fizet rá. kitesszük a holttestet az út szélére, nem visszük tovább. Közben a cikkből kiderül az is. amint azt a népi ellenőrzési bizottság megállapította, hogy a gépkocsivezető és kísérője a munkaidő utáni tevékenységükért külön díjazásban részesült. A gépkocsivezetőnek havi 3738 korona, kísérőjének 3541 korona a fizetése. Tehát véleményem szerint nem voltak rászorulva a csúszópénzre. Nem voltak rászorulva ilyen minden szocialista erkölccsel szembenálló cselekedetre. Nálunk valamikor fiatal koromban eseményszámba ment egyegy temetés. Ez régen volt. De akkor is megfigyeltem, hogy például a sírásók, de nemcsak ők, a hantolás után olyan várakozóan néztek a hozzátartozókra, mintha azt mondták volna, na és mi lesz a borravalóval — és lett borravaló, de legalább nem voltak agresszívek, szemtelenek, nem kértek, követelőztek, csak néztek. Ma viszont az ezen a területen dolgozó egyes emberek viselkedése a cikk szerint is egyenesen az arcátlansággal határos. Mert ezek az emberek a Pravda cikke szerint a népi ellenőrzési bizottság tagjai előtt szemrebbenés nélkül megerősítették az ellenük felhozottakat, és úgy viselkedtek, mintha a cselekedetük a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig nem természetes. Nemcsak erről van szó. de arról is. hogy a Bratislavai Temetkezési Vállalat dolgozóinak esetét nem lehet egyedülállónak tekinteni. Ideje lenne a fent említett eset alapján lencsevégre venni más ilyen vállalatok dolgozóinak tevékenységét is. Persze egy ilyen ellenőrzés után a vállalat részéről különböző dorgálás, szigorú megrovás következik a vétkesekkel szemben, és így történt ez Bratislavában is. Ám a kérdés az. lehetséges, hogy ezekről a dolgokról az illetékes vállalatok vezetői eddig nem tudtak semmit?

3