A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-04 / 6. szám

„Urál-altaji" tanulmányok Az Akadémiai Kiadó jóvoltából most már ki tudja hányadszor vetődik fel a hosszú évtize­dek óta vitatott, teljes bizonyossággal azon­ban a mai napig meg nem válaszolt kérdés: létezett-e urál-altaji nyelvközösség. Az urál­­altaji eszmével ezúttal egy már negyven éve külföldön élő, magyar származású kutató gondolatmenetét követve találkozunk. Arra gondolva, hogy a nyugati magyarság felöl érkező nyelvrokonitások jelentős része köz­tudottan nem más mint délibáb, helyenként majdcsaknem hajmeresztő képzelgés, előre kell bocsátanom, hogy a Tanulmányok (Nyelvtudományi Értekezések 110.) c. kötet szerzője, Sinor Dénes, bár saját bevallása szerint elsősorban nem nyelvész, nem azo­nosítható a nyelvészkedő, de amellett a nyel­vészet legelemibb szabályait sem ismerő és tisztelő dilettánsokkal. Sinor történésznek vallja magát, ugyanakkor azonban a szakem­ber pontosságával mozog a magyar nyelv és irodalom, a mandzsu-tunguz nyelvek, a mongolisztika és az uráli nyelvtudomány berkeiben is. Ezek az érdeklődési területek természetesen külön-külön visszahatnak az őstörténetet kutató tudós egész munkássá­gára. Komplex módon így jellemezhetnénk tevékenységét: filológiai-nyelvészeti eszkö­zökkel dolgozva, nyelvi tényekből történeti összefüggésekre keres magyarázatot, ti. a régi Eurázsia történetének összekötő szálait bogozza. Amennyiben Sinor nyelvészeti ténykedé­sét figyeljük, elsősorban altajistának nevez­hetjük őt. Máris hozzá kell azonban fűznünk, hogy altajisztikai munkássága elválasztha­tatlan az uralisztikától, hiszen összehasonlító nyelvészként mindent több nyelv viszonyla­tában vizsgál. Kutatásaiban központi helyen áll az „urál-altaji" kifejezés, amely azt sugall­hatná — néhány törökpárti szaktekintélytől tapasztalt analógia alapján —, hogy Sinor csak és egyedül az urál-altaji alapnyelv mel­lett teszi le a voksot, az uráli nyelv önálló létét pedig már eleve elutasítja. Korántsem erről van szó. Sinor többhelyütt is előrebocsátja, hogy ő az „urál-altaji" elnevezést az uráli (finnugor és szamojéd) és altaji (tunguz, török és mongol) nyelvek jelölésére használja, nem pedig egy rekonstruált alapnyelv megneve­zéseként. Vizsgálódásainak egyik célja meg éppen az, hogy „az egész urál-altaji hipoté­zis felülvizsgálásához utat mutasson". Ugyanis az e téren folyó összehasonlító ku­tatások túlnyomó részében mind az uráli, mind az altaji csoport belső genetikus ro­konságát bizonyítottnak tekintik, s a kutatá­sokat csupán egy közös urál-altaji alapnyelv kikövetkeztetésének a lehetőségére korlá­tozzák. Ezt a lehetőséget Sinor már eleve elveti, mondván, hogy két hipotetikus alap­nyelv kapcsolatának felderítésével nem elé­gedhetünk meg. Elismeri azonban, sőt maga is figyelmeztet, miszerint léteznek szókincs­beli egyezések, amelyek történelmileg is alá­támaszthatók, hiszen az uráli és altaji nyelve­ket beszélő népek hosszú időn át tartós kap­csolatban voltak egymással. Egy lépést visszalépve: Sinor még az egyes „családokon" belüli genetikus rokon­ságot sem hiszi teljes bizonyossággal. „Ha csak a finnugorra összpontosítjuk figyelmün­ket — írja —, a kép világos. Ha azonban látómezőnket kitágítva a szamojédot is szem­­ügyre vesszük, a részletek elmosódnak, s csupán a körvonalak maradnak határozot­tak." A szamojédok helyzete önmagában is bonyolult, hiszen a szamojéd nyelvek — bár kétségtelenül összetartoznak egymással — egy sor hiányosan ismert nyelvjárásra tago­lódnak, s ezért a szamojéd alapnyelv meg­győző rekonstrukciójától még nagvon távol állunk. Következésképp a finnugor és a sza­mojéd ágakat összefoglaló alapnyelv fölállí­tása még koránt sincs olyan előrehaladott állapotban, mint ahogyan azt néhány szak­ember velünk elhitetni szeretné. Még ettől is ellentmondásosabb helyzet áll fenn az urál-altaji alapnyelv máscdik alap­­feltételének, az altaji nyelvek genetikai ro­konságának bizonyításakor. Bár a vita még folytatódik — hogy van-e rokonság az ún. altaji nyelvek között, s ha van, melyik nyel­vekre érvényes — „az embernek az a benyo­mása, hogy a döntések megtörténttik, s hogy a kutatók nem óhajtják tényekkel zavartatni magukat." A legtöbb szakember biztosra veszi az altaji nyelvek genetikus rokonságát, s e nézetét akkor sem fogadja meg, ha nyilvánvaló oka lenne rá. „Talán én vagyok az egyetlen élő, a témában érdekelt kutató — vallja Sinor —, aki teljesen elfogulatlanul vélekedik e kérdésről, s aki nem próbálja meg sem bizonyítani, sem elvetni az altaji elméletet." Sinor egyik tanulmányában térképre vetíti az öt uráli és altaji nyelvi ág jelenlegi földrajzi helyét s arra a megállapításra jut, tiogy azok nagyjából kör alakban helyezkednek el: szamojéd tunguz finnugor mongol török A nyelvek közötti szókincsbeli megfelelése­ket vizsgálva déli irányú egyezéseket (sza fu túr mo tu) és északi irányvonalat ifu sza tu mo túr) különböztet meg. Mindez azért érde­kes, mert eme lexikai egybeesések figyelése közben eredeti megállapításokat tesz. Az egyik: az északi tunguz és az uráli sok tekintetben közelebb áll egymáshoz, mint a tunguz és a mongol. A mongol és a déli tunguz pedig olyan morfológiai hasonlósá­gokat mutat, amelyekben sem az északi tunguz, sem a török nem osztozik. Természetesen Sinor felsorolja azokat az okokat is, amelyek a kutatókat az jrál-altaji nyelvcsalád felállításához vezették. Nem veti el azokat, de figyelmeztet, hogy a szóegye­zések nagyobbik hányada összefügg a föld­rajzi megoszlással. Ennek alapján pedig az „urál-altaji" nyelvek köre tovább tágítható, mégpedig olyan nyelvekkel, amelyek hagyo­mányosan nem számítottak sem urálinak, sem altajinak. Ismert rokonítási teóriákat említ: az uráli nyelveket többen próbálták már a jukagír, az eszkimó és csukcs nyelvek­kel kapcsolatba hozni. Nem egészen indo­koltan, de — ki tudja?! — talán nem is egészen alaptalanul. Gondoljunk csak arra, hogy a jukagír kapcsolat mellett legutóbb éppen Björn Collinder, az uráli nyelvek kitűnő ismerője, etimológiai szótáruk és összeha­sonlító nyelvtanuk összeállítója állt ki. Az altaji nyelvcsalád bővítése mellett ke­vesebb, ugyanakkor jobban megalapozott elmélet szól. ,A koreait és a japánt is magá­ba foglaló nagyobb altaji nyelvcsalád fölállí­tása — bár ez sem mentes a nehézségektől — legalábbis ígéretes munkahipotézis." Summa summárum elmondhatjuk, hogy Sinor tanulmányai nem adnak egyértelmű feleletet: volt-e urál-altaji alapnyelv, ill. nyelvcsalád. Ehelyett újabb kérdéseket vet­nek’fel: beszélhetünk-e teljes bizonyosság­gal uráli és altaji nyelvcsaládról, s ha igen, lezártnak tekinthető-e már e nyelv családok határa. Sinor Dénes különben sem kedveli a leegyszerűsítő — fekete-fehér, igen-nem — megoldásokat. Jól látja, hogy jelenlegi tudá­sunk túlságosan szerény, hogy bármit is biztosan állíthassunk, ezért mindvégig tartja magát meghirdetett credojához: „ez igazsá­got nem kihirdetni, hanem kutatni kell." FEHÉR PÉTER A HÉT KÉPES VERSENYE ; HARMINCÉVES A MATESZ 8. i Kassai (Košice) társulatunk a hu­szadik évforduló idején már közel öt évadot játszott és olyan sikeres bemutatókkal örvendeztette meg a kelet-szlovákiai közönséget, mint Goldoni „Mirandolina" és „Chiozzai csetepaté" c. vígjátékai, Osztrovsz­­kij „Vihar" c. drámája, Gogol „Le­­ánynézö" c. komédiája a klassziku­sok közül, de a kortars irodalom lett a Thália műhelyének igazi alapa­nyaga a harmadik évtized küszö­bén. Sok bemutatót tartottunk a Tháliában szovjet szerzők müveiből (Vampilov: Búcsúzás júniusban, Konsztantyinov-Racer: Tíz nap — szerelemért, Juliu Edlis: Gyalog­szerrel az Edenbe, Bokojev: A csi­kó), de a szlovák és magyar kortárs dráma is színpadot kapott. Záhrad­ník „Kinek üt a toronyóra?” es „Ap­róhirdetés” c. müve a szlovák, Ter­­sánszky J. Jenő (Kakukk Marci), Sarkadi Imre (Az elveszett paradi­csom), Szakonyi (Adáshiba), Ör­kény István (Tóték), Tamási Áron (Vitéz lelek), Kopányi György (Iga­zolatlan ősz), Barta Lajos (Szere­lem) és Mesterházi (Tizenegyedik parancsolat) a magyar drámairodai­mat reprezentálta. Több szlovákiai magyar szerző művét is bemutat­ták : Lovicsek Béla két darabja (Tűz­­virág. Alattunk a város, felettünk az ég), Kmeczkó Mihály (Mint fü fölé az árnyék) és a legkisebbeknek szánt müvek közül e sorok írójának mesejátéka (Űrhajóval Idómiára) került a Thália színpadára. Ugyan­csak a kicsinyek részére készült Karnauhová-Brauszevics: „Mese a tűzpiros virágról" c. szovjet mesejá­ték is. Peter Haks „Amphytrion” c. játéka a német irodalmat ismertet­te meg nézőinkkel. Szép és színes repertoárja volt a Tháliának, de mindkét társulat nagy lépést tett előre — a rendezés, szcénika és a játékstílus területén is — a korsze­rű, modern színház felé. Ebben az időszakban a Magyarországra távo­zott Beke Sándor helyett Varady Béla lett a Thália művészeti irányí­tója, és a társulat, amely fiatal szí­nészek nevelésével is felhívta ma­gára a figyelmet, több, ma már is­mert és kedvelt művészt indított el a pályán. Mikor a színház 1978-ban 25 éves lett, a Thália is elérte a tízéves „kort”, bizonyítva, hogy kül­detését híven teljesíti és lelkesen szolgálja a szlovákiai magyar szin­­házkultúrát a keleti végeken. SIPOSS JENŐ KERDESEK: 7 Képünkön Goldoni ..Két úr szol­gája " c. vígjátékának két szereplő­je látható Ki játszotta Truffaldinót es ki Pantalóne urat? 2. A Thália még további két Gol­doni darabot mutatott be. Melyek voltak azok ? Fotó: Nagy László VERSENYE

Next

/
Thumbnails
Contents