A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-04 / 6. szám

A LÁZADÓ EMBER

Különös ember volt. Kedélytelen, fanyar humora nem vonzott híveket. Sokszor az élet és az irodalom perifériájára szorult, de mindig véleményt mondott, vitát provokált. „Könyörtelen és kíméletlen kritikusa a világnak, aktív lázadó, akinek mindenről külön véleménye van, született eretnek." Schöpflin Aladár írja e találó sorokat Nagy Lajosról, a XX. század magyar irodalmának talán csak Móriczhoz mérhető egyéniségéről, a novella „nagymesteréről". Szándékosan írtam le a sakkozóknál használt titulust, mivel szenvedélyesen szerette e szellemi sportot. Mielőtt még elbeszéléseit olvastam volna, már tudtam róla, hogy József Attila atyai jóbarátja volt és a „szeretett, kedves fiúval" órákat sakkozgattak a Japán kávéházban.

Nagy Lajost mindent konok türelemmel, szívós kitartással végzett. Az írói hivatást nagyon komoly és szent dolognak tartotta. „Milyen különös, hogy néha hozzá lehetne jutni a megélhetéshez, meg lehetne szabadulni a nyomorúságtól, de mindig úgy, hogy valami tisztességtelen munkát kellene végezni ..." — vallotta keserűen A lázadó ember című önéletrajzában. És élete nagy részét végigkísérte a szegénység, az állástalanság és a társadalomból való kivetettség érzése.

Szorongása, kisebbrendűségi tudata, befelé fordulása gyermekkorából adódik. Egy budapesti cselédlány törvénytelen gyerekeként jön a világra az Apostaghoz közeli tanyán — 1883. február 5-én. Nagyszülei nevelik, akik szintén szegényemberek, cselédek az uraságnál. Az anya csak pénzt küld, de egyszer sem látogatja meg fiát. A szeretetet nagyanyjától kapja, akire mindig hálásan, szinte fiúi szeretettel emlékezik. Hatéves korában jön érte édesanyja, hogy Budapestre vigye és beírassa az elemi iskolába. Az elemi után gimnáziumba kerül. Kitűnő tanuló, jó tornász és igyekszik saját erejéből fenntartani magát. Gyenge tanulók tanítását vállalja és sokat olvas. Az érettségi után előbb a bölcsészkarra iratkozik be, de fél év múlva már átmegy a jogi egyetemre. A diplomát azonban nem szerzi meg. Hogy a megélhetését biztosítsa: ügyvédi irodákban ímokoskodik, majd házitanító lesz.

Irodalmi kísérleteit, mint minden fiatal, versekkel kezdi, de csakhamar hátat fordít a költészetnek és humoros karcolatokkal próbálkozik. Az első igazi olvasmányélménye egy Gorkij-novella — ez döbbenti rá a társadalmi visszáságokra, és arra a felismerésre vezeti, hogy a szegények, az elesettek is lehetnek novellahősök és az elbeszéléshez nem okvetlenül szükséges a sima fordulat, az okos tartalom.

A Népszava közli első elbeszélését Két leány címmel, mely még nem kelt különösebb feltűnést. A tömör fogalmazás, az atmoszféra-teremtés, a falu rideg valóságának megrajzolása, a polgári társadalom sivár viszonyainak leleplezése ebben az időben két novellájában csúcsosodik ki (Az özvegyasszonyok és Egy délután a Grün-irodában). Osvát Ernő a Nyugat szerkesztője is felfigyel egyéni hangjára és a nagy tekintélyű irodalmi lap hoz is tőle elbeszéléseket. De Osváttal, — aki az Egy délután a Grün-irodában című novelláját azzal az érvvel utasította vissza: „Kérem, nem művészet a társadalom arcába köpködni," — soha nem tudott igazán megbékélni. Azért egy két, a Nyugatnak szánt és ott le is közölt novellában megmutatta Osvátnak, hogy tud ő „szépen" is írni, nemcsak „naturalista pepecseléssel", de neki mások az írói szándékai. Ezt a Lázadó emberben így indokolja meg:'Bármilyen hű egy művészi ábrázolás, mondjuk, az én néhány művem, minden lerögzített pontja egy írói szándékból is fakad, az én szándékom pedig nem volt más, mint megmutatni az embert, egyes tényeit, való jelenségek összefüggéseit, a társadalmat, az életet és annak problémáit. Azonban mindig egy bizonyos szándékkal, mondjuk egyelőre így: az igazságos változtatásért küzdve."

Ez a küzdelem, a társadalmi és emberi megalázottság elleni lázadás jellemzi az első világháború előtt megjelent kisebb terjedelmű novellásköteteit. Az első világháború kitörését néma irtózattal veszi tudomásul, de gyűlöletet érez minden hazafias lelkesedés ellen, minden iránt, ami a háborút jelenti. Mégis besorozzák katonának, de ö neuraszténiás panaszait is latba vetve eléri, hogy csak segélyszolgálatosnak minősítik és a piliscsabai tábori kórházba kerül írnoknak. Később fel is mentik. A kórházi tapasztalatok termékenyen hatnak írói világára, emberismerete bővül, a tragédiák hatására gyermekkori emlékei vulkánként törnek fel belőle (Tanyai történet).

Örömmel üdvözölte a proletárforradalmat, de itt sem kapta meg a méltó elismerést amelyet jogosan várt volna. Kimaradt a Vörösmarty Akadémiából, az írói kataszterben pedig a II. osztályba sorolják, holott például Herczeg Ferenc és Szabó Dezső az elsőben kap helyet. Önérzetét mélyen sértette ez a bánásmód, de forradalmi hite csorbítatlan maradt.

Ebben az időszakban a publicisztikája erősödik fel (Proletár-irodalom. Világszemlélet az irodalomban). A forradalom, a tanácsköztársaság letörése mélyen megrendítette, de hisz abban, hogy ez az új állapot nem tarthat sokáig: „olyan ostobának és gonosznak tartottam, hogy lehetetlennek gondoltam fennmaradását" — írja későbbi vallomásában.

A gúny és szatíra eszközeihez nyúl, hogy méltóképpen kifejezhesse a kor lelkiállapotát. A Képtelen természetrajz című szatirikus gyűjteménye (1921) az állatokról szól, de mindenki az emberekre gondol, ha olvassa őket. Kosztolányi lelkesen méltatja a Nyugatban, és megérzi, hogy „a léha ötletek mögött

tartalmas lélek, a torz fintor mögött fájdalom és bölcsesség húzódik meg".

A harmincas évek elején két novelláskötettel is jelentkezik: Lecke és a Bérház. Az elsőnek a cimadó novellája mintha nem is elbeszélés lenne, kész költemény. Sokszor szabadversként is szavalták. „Egyetlen szenvedélyes, személyes hangú monológ, a párbeszéd egyik fele ... a világtörténelmet mérgező szolgalelkűség swifti méretű ostorozása" — írja róla Vas István.

A realista, bátor hangú novellái közül is kiemelkedik az 1919 május című, mely a Korunkban jelent meg és a Nyugatban Babits irt róla elismerő kritikát. Dicséri Nagy Lajos tárgyilagosságát, valóságérzékét, emberségét és a mélyebb lélegzetű, átfogóbb regényírásra buzdítja. 1932-ben kapja meg első ízben a Baumgarten-díjat — később még két alkalommal ítélik oda neki ezt az anyagiakkal is járó irodalmi elismerést, — ez azt jelenti, hogy nyugodtabb körülmények között dolgozhat. Bejárja az ország egy részét : Szolnokra, Győrbe, Hódmezővásárhelyre látogat és Három város címmel kiadja utazásának dokumentáris értékű, szociografikus szemléletű tapasztalatait. Ez a könyve szinte előtanulmány volt az egyik legnagyobb figyelmet keltő regényéhez a Kiskunhalomhoz. Mert a kritikusok véleménye ellenére is Nagy Lajos nem szociográfiának, hanem regénynek tartja. Mégis a népi írók falukutató mozgalmának egyik kiinduló pontja lett. A példa, melyből Illyés is merített buzdítást a Puszták népe megírásához.

1934-ben az a megtiszteltetés éri, hogy Illyés Gyulával együtt részt vehetett a szovjet írók első kongresszusán. Ezekben az években egymás után jelennek meg regényei: a Budapest Nagy Kávéház, A falu álarca. A három boltoskisasszony. Termékenységét, írói kedvét házassága is fokozza: feleségül veszi Szegedi Boris írónőt, aki haláláig hű segítőtársa marad.

A háború utolsó évében, a német megszállás alatt felesége származása miatt egy ideig bujdosniuk kell. A Pincenapló (1945- ben jelenik meg) ennek az iszonyatos, embert alázó korszaknak tükörképe. A nyilas razziákat, az ostromnapok szorongató hangulatát eleveníti fel. Pontos napi feljegyzések ezek, zaklatott mécses fényénél fogalmazott, elevenbe vágó szövegek.

A felszabadulást örömmel és lankadatlan munkakedwel várja. A Szabad Nép munkatársa lesz. 1948-ban az elsők között kapja meg a Kossuth-díjat.

A lázadó ember megjelenése után (melyben szokása szerint most is őszintén elmondja a véleményét) számos jogtalan bírálat éri. „Kávéházi írónak" bélyegzik, szemére vetik szürke, leíró stílusát. Az írókongresszuson (1951) elhangzott kritika nagyon megviselte a betegeskedő, önmagával is sokat viaskodó Nagy Lajost. Még megírja önéletrajzának második részét A menekülő embert (a könyv csak halála után jelenik meg). Még megéri első igazi színpadi sikerét az Új vendég érkezett című drámájának bemutatóját, melyet az 1919 május című novellából írt, de elhatalmasodott betegsége felemészti erejét. 1954. október 28-án hunyt el. Barátok, tisztelők és bűnbánó kortársak kísérték a Kerepesi temetőbe.

„Harcos író voltam mindig, szocialista vagyok, ellensége az írásmű, az író egyoldalú esztétikai megítélésének. Az író az emberről, annak minden dolgáról, életéről, küzdelmeiről ír, az író értéke a világszemlélete. Az író áhít, kárhoztat, tehát harcol. Már az igazi író" — vallotta önmagáról Nagy Lajos, akit méltán tisztelhetünk a magyar prózairodalom felejthetetlen, nyomot hagyó nagyjai között.

OZSVALD ÁRPÁD

NAGY LAJOS

A PACSIRTA

Ismeritek-e a kis pacsirtát ? Noná, nem ismeritek A költők annyit áradoznak rola, hogy muszáj az embernek ismerni Még az olyan becsületes városi ember is ismeri, aki különben azt hiszi, hogy a búzát kapálják, a szarka pedig négylábú állat, mely a víz felszínén csúszkál.

A pacsirta éneklő madár, ami alatt azt értjük, hogy őrült csiripelést végez, amikor a magasban száll. Valamivel nagyobb a verébnél, de jóval kisebb a vérebnél, s tolla olyan szürkés, mint a veréb tolla, de szurokba mártva a pacsirta is fekete.

Ha tavasszal járkálunk a mezön, pa csirtát mindig láthatunk, amennyiben pedig nem látnánk, vagy vakok vagyunk, pechünk van A pacsirta jókor ébred s mire a munkások a mezőre érnek s dühös morgás közt megkezdik a napi munkájukat, a pacsirta már ektelen vígsággal csiripel, azaz zenél, sőt danái vagy másképp csicsergi reggeli énekét. Néha olyan magasra repül, hogy csak akkorának látszik, mint egy darázs, — ebben hasonlít a repülőgép hez.

A pacsirta nemcsak ingyen zenél a szántóvetönek. azaz a zene után nem tányéroz nála, hanem azáltal is hasznot hajt neki, hogy a kártékony bogarakat pusztítja.

Ez a kis zenész nem lakik fényes palotában, hanem rejtekhelyen levő fészkében, melyet a földre épít, melyre a parasztok neha tévedésből rálépnek, amikor is annyira megsajnálják a szegény madarat, hogy iszonyban elkezdenek miatta káromkodni Ha tehát a pacsirta hazat akar építeni, nem szorul az ácsra, sem a kőművesre, viszont az ács és a kőműves nem szorulnak a pacsirtára, amiben aztán kvittek is volnának.

A pacsirta néhány apró tojást tojik, úgy, hogy azok, akik azt hitték eddig, hogy a pacsirta tojja a strucctojást, alaposan tévedtek; azokat a tojásait, amelyekre nem lépett rá a paraszt, kikölti s ugyancsak azokat a fiókáit, amelyekre szórakozottságból szintén nem lépett rá a paraszt, szépen feine véli s rémes csiripelesére megtanítja. A pacsirta csicsergéséről különben el lehet ismerni hogy szép, de ha szép is, nem érdekes. Érdekes lenne ez a vé kony, szapora csiripelés akkor, ha nem a pacsirta csiripelné, ami elvegre is egy kis madár, hanem például a bivaly, vagy a sündisznó.

Télen nem láthatni a mezőn pacsir tát, több okból: 1 szőr. mert télen nincs mező; 2-szór. mert télen bebúj nak a szobába s pacsirta helyett legfel jebb pókot látunk; 3-szor, mert a telet jókor megérzi es más, melegebb országba vándorol s itthagy bennünket, szegény embereket, a legnagyobb tel vízben.

14