A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-28 / 5. szám
'v--mj ~ \ £ V Mr * - í Fotó: Gyökeres György Az elmúlt hetekben, egymás után több alkalommal, nyomába eredtem a harmincéves jubileumát ünneplő MATESZ hétköznapjainak. Területi színházunk üzemvitelének hátterére voltam kíváncsi, valamint arra is, hogy estéről estére milyen élményekkel gyarapodik az a néző, aki — érthetően — nem egy fővárosi színház kényelmes plüsskarosszékéből tekint hazai magyar színházkultúránkra, hanem egy kissé rendhagyó közegben: az alkalmilag színházzá alakult művelődési ház nézőterén szemlélője annak az ősi csodának, amit színháznak neveznek ... Mert a színház valóban csodákra képes! A nagyvárosok világot jelentő deszkáin éppen úgy, mint az apró falvak tenyérnyi színpadán. Itt is, ott is feszült várakozással teli percek előzik meg az előadás kezdetét. • Éppen három évtizede, hogy Komáromban (Komárno) 1953 januárjában először lebbent meg az újonnan alakult Magyar Területi Színház függönye, s Urbán Ernő: Tűzkeresztség című darabjának bemutatásával elkezdődött a második világháború utáni, intézményesített csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszás hőskora. Joggal beszélhetünk hőskorról, hiszen az indulás időszakában épp a profi színház legfőbb „kellékei": a hivatásos színész, a hivatásos szakember, az avatott kezű rendező vagy dramaturg szinte teljesen hiányzott az együttesben. így hát az Állami Faluszínház ugyancsak fiatalka magyar csoportjának tagjaiból és a dél-szlovákiai falvak legtehetségesebb amatőr színjátszóiból toborzódott társulat „csupán" komoly reményekkel és annál is nagyobb lelkesedéssel, odaadással látott munkához. S azóta? Az együttes réges-régen csatát nyert, az első premier torokszorongató izgalmától eltelt harminc esztendő alatt kétszáznál is több bemutató előadást tartott. Ezerkilencszázötvenhárom januárjától napjainkig, Bratislavától Ágcsernyőig, a CSKP nemzetiségi politikájának gyakorlati megvalósulásaképpen estéről estére az önálló csehszlovákiai magyar színház színészeinek szájából csendül föl a magyar szó kultúrházaink színpadán — és mindennek eredményeként az elmúlt három évtized eredményeit latolgatva már a hazai magyar drámairodalom kibontakozásáról s csehszlovákiai magyar színházkultúráról is beszélhetünk. Fölmerülhet a kérdés: vajon sok ez vagy kevés ? Megválaszolni ezt a dilemmát elsősorban a közönség hivatott, hiszen az indulástól eltelt harminc év alatt sok százezren tekintették meg előadásaikat. Régebben virágcsokrokkal fogadták, baráti mosollyal üdvözölték a társulatot; manapság inkább lelkes, a színészi munka legnagyobb jutalmát jelentő tapssal köszöntik a MATESZ komáromi, vagy kassai (Košice) Thália Színpadának együttesét. Legalábbis a biztos, jó játékhelyeknek számító városokban és községekben — mert vannak bizony olyan kultúrházak is, ahol alig félszázan jönnek össze. 9 Megalakulásának harmincadik évfordulóját ünnepli ezekben a napokban a Magyar Területi Színház. Az efféle kerek jubileum jó alkalom arra, hogy az ember betekintsen a kulisszák mögé! Mind illemből, mind kíváncsiságból úgy dukál, hogy a riporter először az igazgatói iroda ajtaján kopogtasson. 9 Az iroda — színész, rendező s alkalmi vendég a megmondhatója — a színház idegközpontja. Lényegében innen indulnak ki, avagy itt futnak össze a színház mindennapi munkájának finom, kusza szövevényszálai. Az igazgató, Takáts Ernőd, már régen megszokta, hogy szinte sohasem lehet semmit sem nyugodtan, folyamatosan végezni: mindig legalább kétfelé kell figyelni. Heti munkatervet ellenőriz, havi játéktervet láttamoz, a legközelebbi bemutató műsorfüzetének anyagában lapoz, darabot olvas, a MATESZ (a kívántnál sajnos lassabban) épülő komáromi székházának tervrajzaiban igyekszik eligazodni; közben szól a telefon, aztán 12
