A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-28 / 5. szám
y#« ' ■ T i tárgyal a dramaturggal, a rendezővel, egy készülő darab fordítójával, a színésszel... — Mi a legfontosabb ebben a körforgásban? — kérdem. — Hogy az ember áttekintse az egész színházi gépezetet, és a legnagyobb kavarodásnak tűnő helyzetekben is megőrizze nyugalmát. Persze az is, hogy megértse a színészeket, mindig őszintén tudjon beszélni velük. — Miért? — Mert a színész alkotó, vívódó természet, mindenre különösen érzékeny. Egy tájoló társulat tagjaként pedig különösen az. Lehet, hogy fáradt a sok utazástól; lehet, hogy új szerepet szeretne; lehet, hogy „csak" elvétette a végszót a főpróbán, és most tart a premiertől... Ilyenkor nem lehetek kimerült, nem válhatok ingerültté. — Minden jubileum egyben a summázás lehetőségét kínálja. Véleménye szerint mit adott az elmúlt három évtized a színház mindkét társulatának, illetve a közönségnek? — Gondolom, talán akkor mondok igazat, ha azt válaszolom: elsősorban a fejlődés lehetőségét. Mondhatnám úgy is, hogy az 1949-ben alakult CSEMADOK a műkedvelő színjátszás széles körű kibontakozását tette lehetővé, s javarészt ebből nőtte ki magát a mi hivatásos színjátrádöbbenjek: a színház nem mindig és nem mindenütt közügy. Valamikor esemény volt a Magyar Területi Színház vendégjátéka, manapság viszont az emberek elanyagiasodott szemléletmódja, fásultságba hajló sznobizmusa néha bizony színházunk legjobb szándékait is megkérdőjelezi. Magam is tapasztaltam, hogy több községben a jó hírű helyi amatőr csoport tagjai sem mentek el színházunk előadására; de joggal fájlalják a MATESZ- ban azt is, hogy a pedagógusokat vagy a paraszti lakossággal érintkező falusi értelmiséget is csak elvétve lehet megtalálni a széksorok között. A „kevésbé jó" játékhelyek kultúrházai üresen maradó széksorainak titkát kutatni nem éppen egyszerű feladat. Már csak azért sem, mert az esetek többségében — legalábbis elvileg — minden jegy elkelt s tulajdonképpen egy gombostűt sem lehetne leejteni a nézőtéren. A közönséghez vezető út azonban nem egyszerű, mert számtalanszor előfordul, hogy a „bebérletezett" széksorok sem telnek meg. Nem kevés tanulsággal szolgálna megvizsgálni, hogy miért. Felületes benyomásaim alapján azt mondhatom, hogy kialakult egy rossz gyakorlat: a művelődési otthon vezetője a nyereséges rendezvények busás bevételéből előre megveszi az előadást, vagy a kisebb-nagyobb üzemek szakszerfntamorfrna szásunk is. A Magyar Területi Színház első vezetői, érthetően, a hangsúlyt a társulatszervezésre, a szakmai tudás elmélyítésére, a hivatásos színjátszáshoz szükséges mesterségbeli tapasztalatok gyűjtésére, egy nemzetiségi színtársulatra jellemző stílus érlelésére s az újonnan alakult színház törekvéseivel rokonszenvező publikum megnyerésére fektették. Visszapillantva a múltba az is elmondható, hogy a MATESZ, illetve a dél-szlovákiai tájak falvai gazdaságilag is sokat adtak egymásnak, hiszen tájoló együttesünknek játékhelyekre volt szüksége, s ez az igény nagyban hozzájárult a kultúrházak hálózatának kiépítéséhez. Bátran állíthatom, hogy mindkét társulatunk előadásai nagyban hozzájárultak a Csallóköztől a Bodrogközig terjedő táj lakosságának nemes szórakoztatásához, műveltségi szintjének emeléséhez. • A színház — a kényelmes székből nézve — a művészet magasztos csarnoka; a kulisszák mögül azonban: üzem. Méghozzá precíz összmunkát igénylő, veszélyes üzem, ahol mindenkinek nagy figyelmet kívánó feladata van. A színház, a színpadok világának belső szóhasználatával élve, sok-sok áldozatot követelő „kegyetlen szerető". Lévén a MATESZ tájoló társulat, ez duplán érvényes ... Az itt dolgozó fizikai-műszaki személyzet legfeljebb hírből ismeri csak a napi nyolcórás munkaidőt vagy a váltó műszakot; s aligha tudná bármelyikük is megmondani, mikor töltötte utoljára otthon, családi körben egy teljes hét valamennyi estéjét. Rendszerint a kulisszák hátterében meghúzódó műszakiak délelőttöt késő estig szolgálatban vannak. A szabók, a fodrászok például a jelmezek, parókák felújításán munkálkodnak, vagy már a soron következő bemutató kosztümjeit, vendéghajait készítik. Délután még nagyobb sebességre kapcsol a színházi üzem: kezdődik a felkészülés az esti előadásra. Röviddel később megérkeznek a színészek is, s akkor már valóban teljes „gőzzel" működik a színházi üzem: maszkkészítés, gyorsöltözések, átdíszítések ... És mert a színész, az ügyelő vagy a kulisszafelelős is ember, hát a sminkelőszerek, szövegkönyvek közé „szervírozva", előadás előtt vagy a szünetben ott a vacsora: májkrém, szalonna, parízer, kenyér és alma. És az öltözők világa sem meghittebb, hiszen a fehérre meszelt falak, a meglazult konnektorok, a bura nélküli, kápráztató százas égők és a nézőtérről nyugdíjazott recsegő székek nem azt a fényes világot idézik, amit a színpad előtti széksorokban ülve látunk. Előadás végeztével, amikor a nézők már régen hazatértek, a műszak még mindig nem fejezte be a munkát. Gyakran éjfél felé jár, mire a díszletek, jelmezek visszakerülnek Komáromba vagy Kassára; de a színészek is elzsibbadt tarkóval, gémberedett lábbal képesek száznál is több kilométert utazni azokon az úttalan utakon, melyeknek széle alig van, hossza annál inkább. • Említettem már, hogy a MATESZ-nek vannak „jó" és, úgymond, „kevésbé jó" játékhelyei. Néhány este személyes élményei is elegendőek voltak ahhoz, hogy vezeti bizottságai a kulturális alapból tucatjával vásárolják fel a színházjegyeket, bérleteket. E belépőket aztán nem mindig időben és nem mindig azoknak osztják szét, akik ráérnek s akik szívesen el is mennének. így aztán a művelődési házak pénztárosai, bár ismerik a körülményeket, nem vállalják, nem vállalhatják azt a kockázatot, hogy egy jegyet kétszer adjanak el. Mindennek eredményeképpen, sajnos, nemegyszer előfordul, hogy az ötven-hetven-száz kilométert utazott társulat alig néhány tucatnyi ember előtt kénytelen játszani!... Mindezt, természetesen, nem ünneprontásnak szánom, hanem azért mondom el, mert ez az örökös lekötöttséget jelentő „kegyetlen szerető" napról napra, tíz teljes hónapon át valóban különleges és bonyolult feladatokat ró színészekre és műszakiakra egyaránt! Egy megfellebbezhetetlen színházi alaptörvény szerint ugyanis: bármi történjék, a függönynek este fel kell mennie. MIKLÓSI PÉTER 13
