A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-28 / 5. szám

5.

Azok máshol ülnek. Időnként én is ott ülök egy-egy zsűriben velük, azért tudom, hogyan vélekednek Ondrejról. A télen is benyújtott két munkát, az egyik különösen figyelemreméltó volt és üde, szinte csak vázlat, mégis lenyűgöző. Még ők is dicsérték, nem tehettek mást. De ennyi volt az egész. Fiatal még. úgymond, várhat. Ök többet veszítettek a háborúban: életük legjobb éveit. Az alkotás éveit. Megöregedtek, s most akarják utolérni, amit elszalasztottak.

Levette a szemüvegét, rálehelt a lencsékre, ujjával letörölte őket, majd újra föltette a szemüveget.

Nyíltan a szemébe néztem és megkérdeztem:

— Félnek tőle?

Elmosolyodott. Elnéző és szabadkozó volt a mosolya, de nem ellenszenves. Bölcsességet éreztem benne.

— Még nincs elegendő munka mindenki számára, szeretném, ha megértené, úgyhogy mindenki féltve őrzi a maga kis parcelláját, s a gyanakvás, és írigykedés sövényével veszi körül, hogy meg ne dézsmálják. Egyébként ebben semmi új sincsen. Mindenki szeretne kitűnni, beverekedni magát a nagyok közé, ám azok védekeznek. Ez is emberi dolog. Tudja, Katefinka, ha maga gyári futószalag mellett dolgozna, nem lehetne több, mint a megbízható, jó munkások egyike. A munkája lehetetlenné tenné, hogy önmagából mást, többet is mutasson a megbízhatóságnál és törődésnél, így azonban nem kelthetné föl a közvélemény érdeklődését és figyelmét. Az ö munkájukban — s fejével a műterem felé intett, a többiek még mindig ott voltak — más szabályok, más törvények uralkodnak, vagy úgy, hogy a dzsungel törvénye is.

— Hány éves maga, doktor úr? — kérdeztem kíméletlenül.

— Én? — És újból az a szabadkozó mosoly. — Hatvan.

— Szóval maga voltaképpen a múlthoz tartozik...

— Olyan öreg azért még nem vagyok — tiltakozott.

— Maga a háború előtt volt fiatal, egy egészen más korban, amelyben más szabályok érvényesültek. Ez a művészetre is vonatkozik — jelentettem ki sokatmondóan, akárcsak valami szemináriumi előadáson. — Akkoriban fönnállhattak olyan viszonyok, amilyenekről beszéltem, de nem hiszem, hogy azok ma is érvényesek. Egyszerűen nem is lehetnek, doktor úr, hiszen teljesen más korban élünk! Ha nem így lenne, akkor értelmetlen volna minden erőfeszítés és áldozat azért — azt hiszem, itt elpirultam —, hogy a háború után megváltozzon az élet. Ez pedig nem lehet igaz! -Éreztem, hogy ég az arcom, s valami innivaló után néztem, de üres volt már minden palack. Kimentem hát az előszobába szódavízért. Egy-egy liter borhoz öt üveg szódavizet is vettem, így olcsóbb volt az ital. Töltöttem az öregúmak, majd magamnak, ő udvariasan koccintott a szódavízzel, s a szeme megértő derűvel csillogott a szemüveg lencséje mögött.

— Ondrej azért peches, mert tehetségesebb — mondtam.

— Ha az ember tehetséges, az szerencse, nem pedig baj. — Az öregúr rám nézett, és hozzátette: — Irigylem a fiatalságát, Katerinka.

Nem szóltam semmit. Annyiszor hallottam ezt, hogy már ingerelt.

— Miért irigyli? — kérdeztem aztán mégis.

— Mert az ember csak fiatal korában képes úgy hinni, ahogy hinni érdemes. Úgy, ahogyan maga hisz.

' — Később már nem hisznek így az emberek?

— Később megokosodnak.

— Hát akkor én nem szeretnék megokosodni!

Megint levette agyongyötört szemüvegét, amely mintha örökké párás lett volna, rálehelt a bal oldali, aztán a jobb oldali lencsére, egymás után letörölte őket az ujjával, végül szertartásosan föltette a szemüveget. Elmosolyodott, és így válaszolt:

— Tulajdonképpen örülök, hogy már öreg vagyok.

Volt még valami, ami elég tisztázatlan maradt köztünk: kettőnk családja. Rólunk Ondrej legalább annyit megtudott, amennyit egyszer haragomban elmondtam neki. Az én faggatózásom viszont rendszerint kudarccal végződött, néhány elejtett megjegyzéséből csak azt sikerült kihámoznom, hogy édesanyja él, de nyilván nem fűzi hozzá mélyebb kapcsolat. Hogy miért, arról Ondfej nem beszélt. El kellett még telnie egy kis időnek addig, amíg megérthettem az okát.

Ezalatt egy s más megváltozott, más dolgok maradtak a régiben. Én megkaptam a diplomámat, apámat előléptették, most az állami építkezéseket irányította a minisztériumban, de továbbra is a régi lakásunkban laktunk, együtt anyám ovális fakeretbe foglalt, karton támasztékos fényképével. Reggelenként kitártam a Stromovka fáira néző ablakokat, langyos nyári szellő csapott meg, s elnéztem a kóborló macskákat, vagy a kergetözö kutyákat, később az elsőként érkező öregeket, és gyerekeket, amint üres padot keresnek, letelepszenek és arcukat szembefordítják a meleg napsugarakkal.

Kitártam az ablakokat később, a csatakos őszi napokon is, amikor aprózva szemerkélt az eső, csurgott végig az üvegen, le a párkányra, amikor a fák kora reggel még elmerültek a búsan hömpölygő ködben, s kitártam őket a téli fagyok idején is, belélegezve a metsző hideg levegőt, amikor a park behavazott ösvényeit estére lábnyomok pöttyözték, a kopár, fekete ágak pedig meghajoltak a porhanyós vagy nedves hórétegek súlya alatt, és a ligetekből a kietlenség és az elmúlás hangulata áradt, s kitártam az ablakokat a koratavasz bátortalan üzenetére, a szemérmes napsugár első, még hűvös érintésére is, amikor a nyirkos földből elöbújtak a tavasz korai, hófehér hírnökei, és az ágak fekete körvonalait egyetlen éjszakán feloldotta a rügyek zsenge, félénk zöldje.

Mindeközben Ondrej folyton velem volt, pedig ő a város túlsó szélén lakott. Sokszor láttam őt lent a park hólepte ösvényein, állt és integetett az ablakom felé, ott állt akkor is, amikor első ízben ragyogta be a fákat a tavaszi nap, s fölfele nézett az ablakunkra, énrám. A szerelmesek szeretik egymást akkor is, ha nincsenek együtt, sokszor erősebb sóvárgással és szerelemmel, mint amikor egymással vannak. Én is Így szerettem Ondrejt: minél távolabb volt tőlem, annál közelebb éreztem magamhoz.

Egy tavaszi napon Ondfej egy borítékot mutatott.

— Anyám írt — magyarázta. — Hív, menjek el hozzá a születésnapjára.

— Veled megyek, Ondfej. Szeretném megismerni őt.

— Csalódni fogsz.

— Bízd csak rám. Mindenesetre ö is hozzánk tartozik, mint ahogy mi hozzá is tartozunk, ha tetszik, ha nem. Te is megismered majd az apámat. Édesanyád hol él?

— Harrachovban — közölte, s látva, hogy türelmesen várom a részleteket, még hozzátette: — Van ott egy kis szálloda, ő a gondnoka. Valamikor az övé volt.

— Örülök, hogy megismerhetem — mondtam, és nem hazudtam.

Régi Tátráján Viktor fuvarozott bennünket Harrachovba.

Viktorral már Ondfej műtermében tett legelső látogatásaim során megismerkedtem. Szűkszavú ember volt, sohasem kapcsolódott be kiélesedett vitáinkba, letelepedett egy székre valamelyik sarokban, s mintegy kívülről szemlélte a fonófejü társaság izgatott civakodását. Nem tudott új politikai vicceket, nem ismerte a művészvilág friss pletykáit, amelyeknek viszont mindig böviben volt Jáchym, a festő: ki vált el és kitől, ki aratott sikert vagy vallott kudarcot és kinek az ágyában, ki csinált mesés karriert egyik napról a másikra, megannyi kiirthatatlan kispolgári pletyka, legföljebb a hangulat élénkítésére jók, ha az lohadni kezdett.

Egy este, amikor a vendégek távozása után magunkra maradtunk, Ondfejhez fordultam :

— Fura alak ez a te Viktorod. Régóta ismered ?

— Régóta.

— Megesik, hogy nem tudok miről beszélgetni vele. Amellett úgy érzem, mintha valami nagyon nyomná a lelkét. Ki ez az ember?

— Nem olvastad a regényét, A harag vetését?

— Nem.

— Ez volt az első könyve, s egy csapásra befutott vele. Nem sokkal a háború után jelent meg, nem volt benne semmi különös, megírta azoknak a fiataloknak a sorsát, akiket a nácik totálisan tönkretettek, csakhogy ő írta ezt meg elsőként és ezzel nyert. Van, amikor ez a legfontosabb a művészetben: a megfelelő pillanatban előrukkolni. Ha másodikként vagy harmadikként csinálod, már epigón vagy, esetleg csak kérődzői azon, amit mások megírtak, megfestettek vagy megformáztak előtted.

— Szóval régóta ismeritek egymást?

— Elég régen ahhoz, hogy barátságos viszonyban legyünk, de nem olyan jól, hogy barátok lehetnénk. Úgy értem, egy életre. Ö egyszerűen más — tette még hozzá —, mindig s más volt...

— Miben?

— Hangulataiban, nézeteiben, magatartásában. De az emberek kedvelik őt. Talán azért, mert alig szól, és mindenkit meghallgat, akár a szomorúfüz. Pontosan az én ellentétem — mondta Ondfej, és megcsókolt. Nem tudnám megmondani, miért pont akkor, annyi bizonyos, hogy amikor csak tehette, mindig megcsókolt. És soha sem tiltakoztam, egyrészt mert jólesett, másrészt a csókjaiból kiéreztem, milyen a hangulata, s hogyan is állnak a dolgok kettőnk között. — Viktor a szerencse fia volt, sikert sikerre halmozott, szinte hihetetlen ütemben. Neki egyszerre az ölébe hullott mindaz, amire én még most is várok.

— Szóval ezért — szaladt ki a számon.

— Hogyhogy ezért?

— Szóval ezért nem vagytok barátok, egy életre, ahogy az előbb mondtad ...

Késő volt, nem vonhattam vissza a szavaimat.

Ondfej elémbe állt, felvette a haragvó isten pózát, ilyenkor mintha betöltötte volna az egész helyiséget, rajta kívül más nem létezett.

— Azt akarod mondani, hogy irigylem öt ?

Érthető volna, persze, deén Viktorra sohsem

irigykedtem és nem irigykedem. A háború alatt barátkoztunk össze a Vltava kávéházban, Inka Zemánková énekelt ott, aztán egy napon Viktor bejelentette, hogy a Reichbe viszik egy transzporttal. Akkoriban már a

fiatalabb korosztályokat is behívták, és Viktor, ha nem tévedek huszonnégyes. Sáncépítésre fogták be Drezdában, ott aztán kijutott neki. Te még kislány voltál akkor, hát nemigen emlékezhetsz rá, hogyan nyírták ki Drezdát a háború utolsó hónapjaiban. Amikor ismét találkoztam vele, szeptember lehetett, az már nem ugyanaz a Viktor volt. Folyton hallgatott, azt beszélték, a fejében nincs valami rendben, de ez nem volt igaz, csak még nem bírta megemészteni, amit ott átélt. Nos, aztán az egészet papírra vetette, és hires lett. Pofonegyszerű, nem?

— Na de a háború óta már csaknem tíz év telt el — jegyeztem meg. — És Viktor nem sokat változott, úgy látom.

— A háború után én szobrászinas lettem, ö meg bölcsész. Én elvégeztem az iskolát, ő négy szemeszter után otthagyta. És írt. Egyik könyvét a másik után. Ha átlapoznád a régi lapokat, sokat olvashatnál a sikereiről. Ö lett a fiatal nemzedék szószólója, de én nem irigyeltem tőle ezt a szerepet.

Felháborodva mondtam:

— Azért, mert nem konkurrált veled.

Ondfej rám meredt.

— Talán azért is — nevette el magát, s nevetésében nyoma sem volt gúnynak vagy gőgnek.

— És mostanában mit csinál?

— ír most is, de már nem annyit. Sietségre nincs oka. Trónja biztos, ö mégis lelkiismeretes maradt, sosem ad ki a kezéből olyasmit, ami gyengébb lenne régebben megírt és kiadott műveinél. És ez a becsületére válik, nem igaz?

Szóval ez a Viktor vitt el bennünket egy tavaszi délután Harrachovba. Valamivel hat előtt álltunk meg a kőalapzatra épült egyemeletes ház előtt, amelynek földszintjén vendéglő volt, faburkolatú emeletén pedig néhány vendégszoba. Ondfej előrement, én Viktorral követtem. Az apró hallban kopott karosszékek álltak, a falon szarvasagancs meg egy ingaóra, amely nem járt. A sarokban, a kicsiny pult mögött hat kulcs függött, szép sorban. Aztán nyílt a pult mögötti üvegajtó, festett ajkú, termetes asszonyság nyomult be rajta, feltűnően kifestett arccal, kék ruhában, melynek rövid ujjából kidagadtak a húsos karok.

Ez hát Ondfej édesanyja, gondoltam.

Amikor megpillantotta a fiát, megtorpant, tekintete megdermedt, de aztán nyomban megelevenedett, s az asszony a pultot megkerülve tárt karokkal nyomakodott Ondfej felé, mintha már messziről át akarná ölelni.

Ondfej kitért a vastag karok ölelése elöl, de a kárminvörös ajkaktól már nem menekülhetett.

Ki tudja, hogyan zajlott volna le ez a jelenet, ha Ondfej egyedül érkezik. De két tanú jelenlétében bizony nagyon is harsányan komédiázva játszotta el a szerető édesanya szerepét, aki könnyektől fuldokolva fogadja fiát, amikor az — s az anyja talán valóban úgy gondolta — bűneit megbánva hazatér.

— Ez itt Katefina és Viktor — mutatott be bennünket Ondfej.

Látva, hogy fiánál nem remélhet megértést, Lánská asszony habozás nélkül rám zúdította érzelmeinek áradatát, ölelgetett és csókolgatott, s én éreztem, hogy kibodorított, festett hajából égett zsír és gyöngyvirágparfüm szaga árad.

— Hát azt igazán nem hittem volna, hogy Ondrousek ilyen aranyos kis menyecskére akad — csicseregte —, ugye, szólíthatom Katuškának, maga meg hívjon Miluškának, szentséges szűzanyácskám, Katuška, én igazán annyira örülök magának ...

(Folytatjuk)

11