A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-25 / 52. szám
karácsonykor a fa ágaira vagy a fa mellé jó nagy zoknit tettünk, s mindenki abba rakta bele a másiknak szánt ajándékokat. — Tudod — veszi át a szót Dzsihad —, az 1975-ben kezdődött polgárháború előtt minden olyan szép, jó, meghitt volt. A karácsonyt békében, nyugalomban tudtuk megünnepelni. De azóta, hogy a pusztítás megindult földünkön, a régi szokások, ünnepek is kezdenek kihalni. Régen szilveszterkor ellepték az emberek az utcákat, énekeltek, ünnepeltek. De szép is volt a mi Vörös utcánk, talán már soha nem lesz olyan, mint a háború előtt voltl Az ünnepek alatt az emberek egymáshoz jártak vendégségbe, nagyon sokat beszélgettünk, boldogok voltunk együtt. Aztán a háború, a kijárási tilalom bezárt minket, egyedül ünnepeltünk, ami számunkra, arabok számára annyit jelent, mintha a madárnak szárnyát szegnék. — Mi itt, hazánktól távol, nem akarjuk elfelejteni a régi ünnepek hangulatát, már csak azért sem, mert itt béke van, nyugodtan ünnepelhetünk. Tavaly például a palesztin diákokkal együtt ültük meg az ünnepeket. Hazai nemzeti ételeket főztünk, „kibbi"-t és „tabbuli''-t, kisebb vetélkedőt szerveztünk, sokat beszélgettünk. Tekintettel az otthoni helyzetre, szomorú volt számunkra ez az ünneplés. Nekünk, libanoniaknak szomorú minden napunk, amíg az izraeli betolakodók nem hagyják békében élni népünket. Dr. Bahira Sherif az idén végzett, fogorvos. Irakból jött hozzánk tanulni, s bármennyire is szeretné szülőföldjén kamatoztatni a tudását, nem mehet haza, mert a politikai helyzet ezt nem teszi lehetővé. Valamelyik más arab országban fog letelepedni. Mint mondja, mohamedán családból származik, s tudvalevőleg, a mohamedánok nem ismerik a keresztény karácsonyt és máskor ünnepük az újévet. — Ilyenkor éjfélig az utcán hömpölyög a tömeg: álarcokban, trombitákkal, maskarákba öltözve vigadnak. Aztán éjfél után minden család sarkig kitárja otthona ajtaját; behívja az utcán ünneplő ismerősöket, barátokat, mondván: gyertek, egyetek, igyatok s válaszszatok magatoknak ajándékot. A legkülönbözőbb apró ajándékokat egy külön e célra feldíszített asztalon helyezik el. így aztán az emberek egészen reggelig járnak egyik háztól a másikig, vigadnak, beszélgetnek, s fogyasztanak a minden asztalon ott található elmaradhatatlan „kuzi" nevű ételből. Egy kisebb birkát egészben megfőznek, majd ezt megtöltik erősen fűszerezett darált hússal, rizzsel, s ha kész, pirított mandulával és mazsolával tálalják. Pieng Keothong nagyon messziről, a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság fővárosából, Vientiane-ból jött hozzánk. Szociológiát tanult a Komenský Egyetemen, végzett, nemsokára megy haza. Otthon tanítani fog. — Hazámban tíz éve még a lakosság 85 százaléka írástudatlan volt, s épp a pedagógushiány miatt csak kevés gyerek járhatott iskolába. Ma már javult a helyzet, de még mindig van mit tenni — mondja. Azonnal felderül az arca, amikor az újév megünnepléséről kérdezem. Mondja, hazájában a legelterjedtebb vallás a buddhizmus, s a buddhisták április 13—15 között ünnepük az év kezdetét. A háromnapos ünnepen az emberek vízzel locsolkodnak. — Ennek a szokásnak az a valláshiedelem az alapja, hogy a víz átvitt értelemben, tehátlelkileg is megtisztítja az embert, így megtisztulva lépünk az új évbe. Persze a locsolkodás mellett ezekben a napokban nagyokat eszünk, iszunk. Ilyenkor főzzük egy évben egyszer a húsból és sok egzotikus zöldség, gyökér, fűszer keverékéből álló „lap”-ot. Az öregebbek a három nap során sokat járnak templomba, de a fiatalabbak már nem, ők az ünneplésnek csak a hangulatosabb részét választják. Nekem nagyon tetszett, hogy nálatok húsvétkor van ilyen locsolkodó szokás, bár azt nem értem, hogy miért csak a lányokat öntözik, s hozzá miért használnak még korbácsot is. Szudánban, ahonnan Pmar Aldosle jött, közel hatszáz etnikai csoport él. A lakosság vallási szempontból megoszlik: az északon lakó arabok mohamedánok, délen a szudáni négerek többsége keresztény, illetve valamely törzsi vallás híve. Pmar északról jött Bratislavába. Színházi rendezőnek készül, az idén végez. — Nem szeretnék hazamenni olyan országba, ahol diktatúra van s ahol még az újévet sem ünnepelheti meg a nép a kedve szerint — mondja. — Nálunk ugyanis 1956 óta január elseje nemcsak az új év kezdetét jelenti, hanem az angol gyarmati uralom lerázásának, a függetlenség kivívásának emléknapja is. És az emberek ezt a fontos évfordulót is szeretnék megünnepelni, de tilos. így mindenki a maga módján teszi ezt. Elsősorban úgy, hogy az ismerős családok összegyűlnek, nagy vígságot csapnak, sokat énekelnek. És beszélgetnek. Az emberek nálunk még tudják figyelmesen hallgatni a másik szavait, tudnak hosszan, órák hosszat beszélgetni, szórakozni. Nekem itt ez hiányzott a legjobban: mindenki siet, nincs ideje, hogy meghallgasson, hogy meséljen, hogy beszélgessünk. Pedig mindez az ember életében nagyon fontos. Talán újév kezdetén nálunk ezért is választják az ünneplés formáját: elmesélni egymásnak gondunkat, bajunkat, megvitatni azokat, tanácsokkal ellátni a másikat, hogy az új esztendőben jobban sikerüljenek napjai, jobban Boldoguljon. A távoli baráti országból, a Mongol Népköztársaságból jött három főiskolás közül Z. Tovsil geofizikát, J. Buja építészetet és B. Turnén közgazdaságtant tanul negyedik-ötödik éve. — Mi a buddhista naptár szerint január végén, illetve február elején ünnepeljük az év kezdetét, ez a nap mindig máskorra esik. Szokásaink legfontosabbja az, hogy a fiataloknak mindig igyekezni kell elsőnek köszönteni az idősebbeket, nehogy azok megelőzzenek minket. — Az ünnep két napból áll. Újév napjának előestéjén elkészítjük nemzeti ételeinket, a „bans"-t és a „búz’'-t — mindkettő tulajdonképpen húsos táska, párolva, illetve megsütve, s nagyokat eszünk, iszunk, mulatunk. Természetesen vodkán kívül kumiszt is iszunk. Igaz, ez a nagy eszem-iszom, a hagyományos nemzeti ételek fogyasztása már jobbára csak vidéken, a jurták világában dívik, a városi lakosság már sok esetben az említett ételek elkészítési módját sem ismeri. — Az ünnep másnapján egymást látogatják az emberek. Mindenki visz magával ajándékot, sőt, ha véletlenül idegen vetődik a házhoz, azt is megajándékozzák. A gyerekeknek pénzt, cukorkát adnak, a felnőttek zsebkendőt, nyakkendőt s más apróbb ajándékokat kapnak. — Vidéken a pásztorok még a régi hagyomány szerint ünnepelnek, mert nekik az újév a legnagyobb ünnep: jelzi, hogy múlik a tél, közeleg a tavasz, a nyájat újra kihajthatják a legelőre. Ök napokon keresztül esznek, isznak, vigadnak, ünnepelnek. — Mi, itt Bratislavában szintén ünnepelünk. Elkészítjük nemzeti ételeinket, sokat beszélgetünk, eszünk-iszunk, de sajnos be kell érnünk a vodkával, mert kumiszt nem tudunk beszerezni. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Emberi sorsok TYÚKPÖRÖK '82 A különböző jogi esetekről, a szocialista törvényesség elveivel konfliktusba sodródó emberi sorsokról tudósító riporter gyakorta kénytelen megfordulni a bírósági épületek folyosóin és tárgyalótermeiben, a nemzeti bizottságok illetékes ügyosztályainak szabálysértési irodáiban. S mivel az óesztendő utolsó napjait írjuk, kérem, ne vegye tőlem zokon senki, ha most summázni kívánok: az elmúlt hónapokban tárgyalt bírósági vagy szabálysértési eljárások közül feleleveníteni néhány olyan esetet, melyek közös jellemzője nem egyéb, mint hogy kicsinyes fülemüleperek ... § A 63 éves férfi és négy évvel fiatalabb felesége a legteljesebb egyetértésben élt egymással; nem úgy azonban a lányukkal s annak férjével, akikkel közös családi házban laktak. A bökkenő ugyanis abban volt, hogy az idősebb házaspárt már távolról sem a szerelem, hanem sokkal inkább az alkohol iránti nemes szenvedély tartotta össze. Egy este (ismét) alaposan becsiccsentve érkeztek haza. A férfi úgy érezte, mai napi szükséglete már fedezve van. Nem úgy az asszony. De hogyan jusson most hozzá, éjszaka, valami itókához? Hirtelen megvilágosodott előtte a megoldás: a vöje nemrég kapott ajándékba egy üveg borovicskát, úgyhogy elég átlopakodni a fiatalok szobájába ... A vö mélyen alszik. Hirtelen zajra ébred. Felkattintja az éjjeli lámpát, és mit lát? Az anyósa hálóingben lopakodik kifelé a szobából, hóna alatt görcsösen szorongatva a szekrényből óvatosan kiemelt borókapálinkát... Családi botrány... és mert nem az első családi vita, hát szabálysértési feljelentés .. . végül a bensőséges ígéret: — Soha többé! § Egyikné gyöngéje a virág, elvégre csodás felüdülés, lelki öröm a sivár környezet közepette az ablakpárkányon a dús muskátli, a rózsaszín begónia, az illatos petúnia. Óvta is, ápolta is az asszonyka a virágait, naponta többször is locsolta. Mivel azonban a víz cseppfolyós, ezért állandóan lecsorgott az egy emelettel lejjebb lakó Másikné párkányára, aki ugyancsak szerette a virágot, éppen csak hogy a nedvességet nehezen tűrő kaktuszokat. A valóság pedig az, ha a petúniák, muskátlik vizet kaptak, akkor a kaktuszok is nyakon lettek zuttyintva . .. Első alkalommal Másikné szelíden felszólt, mondván, a kaktuszok nem kívánják az állandó nedvességet. Egyikné megígérte, hogy vigyáz; de lehet-e annyira pontosan kiporciózni a vizet, hogy egyetlen csepp se kerüljön egy emelettel lejjebb?! így hát a kaktuszok nyakába újra meg újra víz löttyent. Másikné szinte mindannyiszor felszól, de sokadszorra ez a párbeszéd már nem éppen a kölcsönös szívélyesség és nézetazonosság hangnemében zajlik, mígnem ezekben a szóváltásokban egymás értelmi és női fogyatékosságai is tapétára kerülnek. Elsőként — szomszédháborgatás címén — Másikné tesz hatósági feljelentést szomszédnője ellen, aki nem tétovázik egy fél napot sem, hanem — rágalmazás ürügyén — magánvádas feljelentést tesz kaktuszos szomszédnőjére. A hatóság tárgyal, bírságol, a két lakótársnő pedig nem köszön egymásnak a lépcsőházban ... 5 Z.-né és X.-né egy régebben épült, körfolyosós, gangos házban laknak. Z.-né a tisztaság rögeszmés megszállottja: állandóan söpör, tisztít, súrol az ajtaja előtt és fennhangon panaszkodik, hogy X.-né — a szomszéd — folytonosan tönkreteszi az ő veritékes munkájának eredményét, mert saját lakásához igyekezve újra meg újra port, sarat, piszkot visz a gyönyörűen kiglancolt kőre. Z.-né gyomrát már ideges remegés fogja el, ha meghallja a szomszédnő lépteit, és ha csak a legkisebb lépésnyomot találja utána, akkor azzal vádolja X.-nét, hogy szándékosan pocsékká teszi munkáját! Az állandó torzsalkodásokból szabálysértési ügy kerekedik. Az illetékesek kénytelen-kelletlen foglalkoznak az esettel, s arra az álláspontra jutnak, hogy X.-nénak nem lévén szárnya, repülni sem tudhat, viszont a saját lakását mindenképpen meg kell közelítenie, úgyhogy a pedáns Z.-né köteles lesz mukkanás nélkül eltűrni, hogy szomszédnője el-elhaladjon az ajtaja előtt... § A lakásban négyen éltek: férj, feleség és a két gyerek. A szülők nem éppen egyetértésben, már-már válófélben. Állandóan puskaporos volt köztük a levegő, a legkisebb szikrától is lángra lobbanhatott. Lobbant is, amire a feleség: Jarmila R. úgy reagált, hogy másnap beadta a bontókeresetet. Václav R.-t, a férjet, viszont meglepte felesége határozottsága, mert sohasem föltételezte, hogy ennyi elszántság van az asszonyban. Ezért ezt a lépést is inkább figyelmeztetésnek, ijesztésnek minősítette, mintsem komoly döntésnek. Egy héttel később, amikor Václav úgy vélte: lecsillapodtak már a kedélyek, este, tévénézés közben elérkezettnek látta az időt, hogy megpróbálja rábeszélni Jarmilát a válópöri beadvány visszavonására. A csalódott asszony azonban elutasította férje javaslatát, és átment a másik szobába, hogy lefeküdjön. Václav ekkor utánasietett, és házastársi kötelességének teljesítésére kényszerítette eleinte védekezni próbáló feleségét — aki másnap nemi erőszak vádjával feljelentést tett férje ellen. A vizsgálati eljárás során a férfi azzal védekezett, hogy nem követett el erőszakot, elvégre házastársak közötti intim kapcsolatról volt szó. Az államügyész ellenben más véleményen volt: durva bántalmazás és kényszerítés címén vádat emelt Václav R. ellen. Indoklása szerint a férj visszaélt feleségének szorult és kiszolgáltatott helyzetével, célját pedig puszta erőszakkal érte el. A bírósági tárgyaláson — tekintettel Jarmila R. tanúvallomására és a bontókereseti indítvány érvényességére — a férjet kéthavi szabadságvesztésre ítélték. Václav R. fellebbezett a döntés ellen. Magyarázatképp azt a körülményt hozta föl, hogy Jarmila a felesége, hiszen a bíróság még csak nem is tárgyalta a válóperüket, ráadásul közös háztartásban élnek és a gyereknevelésben is egyformán kiveszik részüket. A fellebbviteli bíróság elsősorban arra a körülményre összpontosította figyelmét, vajon a felperes tényleg szorult kényszerhelyzetben volt-e az említett esetben, ami — jogilag — előfeltétele a kényszerű kiszolgáltatottságnak. A tárgyalás során a másodfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a feleség nem volt sem személyi, sem anyagi függőség állapotában az alperessel szemben, hiszen a válókereset benyújtásáról is saját elhatározásából döntött, és a peranyag tárgyát jelentő ágyjelenet közben sem került sor kettőjük között törvényszegő tettlegességre. Igaz, Jarmila feldúlt lelki állapotára hivatkozott tanúvallomásában, ami azonban nem felel meg a szorult függőség és kényszerű kiszolgáltatottság helyzetének. A fellebbviteli bíróság ezért felmentette a vád alól Václav R.-t, s felszólította a házasfeleket, hogy kiskorú gyerekeikre való tekintettel fontolják meg: tényleg válni akarnak-e?! 17
