A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-25 / 52. szám
Tudomány-technika CSALÓK ÉS SZÉLHÁMOSOK avagy a lóvá tett tudomány Tévedni emberi dolog — szoktuk mondani olyankor, amikor valaki (jóhiszeműen és nyilvánvaló félreértés következtében) olyasmit állít vagy cselekszik, ami utólag helytelennek bizonyul. Rendszerint meg is bocsátunk embertársunknak tévedéséért, elvégre jóindulatára nekünk is szükségünk lehet egyszer, azonos okok miatt. A tudományos életben sem ritka, hogy a körülmények sajátos összjátéka vagy éppen egy meghibásodott mérőműszer megtréfálja, félrevezeti az embert, vagy hogy egy szokatlan kísérleti eredményt helytelenül értékelnek. Ezek a tévedések általában a hiányos ismeretek és a tökéletlen tudás számlájára Írhatók, s bár olykor tragikus következményekkel is járhatnak, végső soron nem törhetünk pálcát a sajnálatosan megtévedt tudós fölött. Mindezt azért bocsájtottam előre, hogy egyértelműen különválaszthassuk a tévedést a csalástól, szélhámosságtól és a szándékos megtévesztéstől. A történelemkönyvek lapjain csak úgy hemzsegnek a csalók, a cselszövők, a politikai kalandorok és a szélhámosok, ezekről akár könyvtárnyi kötetet össze lehetne írni, most azonban szűkítsük le a kört a tudomány- és technikatörténet területére, már csak azért is, mert a csaló tudósokról és áltudósokról, a különféle sarlatánokról és misztifikátorokról többnyire kevés szó esik. A tudományt — kivált a mai kor tudományát — hajlamosak vagyunk afféle szentélynek tekinteni, ahová tisztátalan és becstelen személy nem teheti be a lábát, s jószerével meg sem fordul a fejünkben, hogy akadhatnak olyanok, akik megpróbálnak hasznot húzni ebből. Némelyek csupán a hímév után áhítoznak, ök még a legkevésbé ártalmasak és a legkönnyebben leleplezhetők; vannak azonban olyanok is, akik egy-egy „felfedezéstől" hatalmas pénzösszeget remélnek, ők már dörzsöltebbek és veszélyesebbek, s nem könnyen adják meg magukat (noha előbb vagy utóbb mégis csak horogra kerülnek). Sok embernek keseríthetik meg az életét, s nemegyszer jónevű tudósok és szakemberek tekintélyét ingathatják meg vagy rombolhatják le egy jól sikerült csalással. Az alábbi eseteket találomra választottam ki, inkább az imént elmondottak illusztrálására, mintsem valamiféle célzatossággal. HOL VAN ATTILA SÍRJA? A fenti kérdésre sokan keresték a választ Magyarországon, szakmabeliek és laikusok egyaránt, de megnyugtató eredmény mind a mai napig nem született. Azt azonban talán kevesebben tudják, hogy Attila sírjának holléte nem csupán magyar ügy volt, hiszen akadtak olyanok, akik Németország területén keresték a legendás hun fejedelem kincsekkel elárasztott nyugvóhelyét, mások Belgiumban kutatták, ismét mások Franciaországban és Svájcban nyomoztak utána. S bizony a teljes igazság kedvéért be kell vallanunk, hogy az állítólagos Attila-sirok számát tekintve nem Magyarországé az elsőség, hanem Ausztriáé: itt már a század húszas éveiben több mint 4000 Attila-sirt tartottak nyilván. (Hogy időközben hány új sírral gyarapodott a lista, arról nem szól a fáma.) Csehszlovákia néhány pontján szintén kutattak Attila nyugvóhelye után, többek között Ruttka (Vrútky) és Turócszentmárton (Martin) között. Ez 1935-ben történt, abban az időben, amikor Európa-szerte szinte járványszerűen tombolt a „sírkeresési láz". Egy Ferdinand Štépán nevű mérnöknek a fülébe jutott, hogy ezen a vidéken egy sírokat rejtő dombocska található, amelyről a helybeliek azt mesélik, hogy egy nagyon gazdag ember maradványait őrzi. A vállalkozó kedvű mérnök rögvest kapott a lehetőségen, befektette az összes pénzét, s a hiányzó tételeket kölcsönökből próbálta fedezni. A pénz gyorsan fogyott, a munka viszont lassan haladt, sőt az előtörő talajvíz miatt teljesen leállt, ráadásul az egyik tárna beszakadt, s csak hajszálon múlott, hogy nem történt tragédia, ezért Štépán mérnök jobbnak látta, ha sürgősen odébbáll. II. RUDOLF ESETE AZ ALKIMISTÁVAL II. Rudolf császárról köztudomású, hogy igen kedvelte a csillagjósokat és az aranycsinálókat. Igazán nem rajta múlott, hogy a szolgálatába szegődött Kepler olyan jelentős csillagászati felfedezéseket tett, hiszen ő mindenekelőtt csillagjósként foglalkoztatta. Az aranycsinálókkal azonban már nem volt ilyen szerencséje, pedig ugyancsak a kedvükben igyekezett járni: elhalmozta őket mindenféle címmel és birtokkal, drága pénzen „korszerű" laboratóriumot szereltetett fel a számukra, az annyira óhajtott eredmény azonban elmaradt, aranyat egyiküknek sem sikerült csinálni. Most joggal kérdezhetné bárki, hogyan sikerült egyáltalán elhitetnie valakinek magáról, hogy ért az aranycsináláshoz. Nos, ez volt még a legegyszerűbb feladat. Edward Kelley, angol alkimista és kalandor például a következőképp csinálta: egy tégelyben ólmot olvasztott, amelyet egy ezüstpálcával kavargatott; miután az ólom kihűlt, az edény alján aranydarabkák csillantak meg, noha eredetileg — ezt bárki ellenőrizhette — csak ólom volt a tálkában; persze az ezüst veszszőt már nem vizsgálta senki, pedig az valójában egy csövecske volt, amelynek belsejébe rejtették az aranyszemeket, majd a nyílást viasszal dugaszolták be; a forró ólomban a viasz nyomtalanul eltűnt, az arany pedig belehullott a tégelybe. Kelley persze tisztában volt vele, hogy így aligha fogja megtölteni a császár kincstárát, de joggal remélte, hogy legalább ő nyer az üzleten, ezért sietett mindenki tudomására hozni, hogy nagyobb mennyiségben még nem tudja az aranyat előállítani, ahhoz előbb egy-két problémát tisztáznia kell, s ez ugye, időbe telik ... Rudolf eleinte türelmesnek bizonyult, gondoskodott kegyeltjéről, aki hamarosan megtollasodott. Öt év után azonban elfogyott a császár türelme, látni szerette volna már a végeredményt, s mivel Kelley nem tudott semmi érdemlegessel előrukkolni, egyszeriben a tömlöcben találta magát, ahol hat esztendőt töltött el. Időközben az ügyesen szerzett birtoka ebek harmincadjára került, tehát még csak abban sem reménykedhetett, hogy felesége megvesztegethet valakit a börtönben, ezért úgy döntött, hogy megszökik. A dolog azonban kissé felemásra sikeredett: a kötél, amelyen a magas várfalról aláereszkedett elszakadt, s a derék alkimista a lábát törte. A császár jót mulatott az eseten és kiengedte a lovagot. Nem sokkal később azonban ismét lecsukatta, ezúttal zavaros pénzügyi machinációi miatt. Kelley ismét szökni próbált, ismét a kötélen való leereszkedést választotta, s a kötél — megint elszakadt. Ez a pottyanás már végzetes volt: Kelley nem sokkal később belehalt sérülésébe. CLAUDIUS CSÁSZÁR ÉS A KENTAUR Egy alkalommal egy messzi földről érkezett személy azt mesélte Claudius római császárnak (ur. i. sz. 41 —54), hogy valahol Arábiában eleven kentaurokat látott. A császár hitte is meg nem is a dolgot, végül egy „tudományos expedíciót" menesztett a helyszínre azzal a megbízatással, hogy győződjenek meg az állítás igaz voltáról. Úgy látszik a derék tudósok nagyon iparkodhattak, mert másfél év után egy kentaurral tértek vissza Rómába. Igaz, a félig ember, félig ló formájú élőlény az út során elpusztult, de a tudósok nem estek kétségbe: hogy megmentsék a teljes pusztulástól egy mézzel töltött óriási edénybe helyezték, így sikerült konzerválniuk. Állítólag a rómaiak még évek múltán is a csodájára jártak, nemkülönben az örök városba tévedt idegenek. Ma már nem nehéz megállapítani, hogy egy hatalmas szemfényvesztés volt az egész: a díszes társaság, talán a busás jutalom reményében, megszerkesztett egy „hús-vér" mondabeli lényt; nem kellett hozzá más, csak egy fej nélküli ló meg egy láb nélküli ember, no és persze a mézzel töltött edény. A többit nyugodtan rábízhatták az emberi képzeletre ... A PILTDOWNI KOPONYA Charles Dawson eredetileg jogász volt, bár nem valami sikeres jogász, s őszintén szólva nem is volt nagy kedve ehhez a foglalkozáshoz. Csakhamar a szögre akasztotta a talárt és felcsapott magántudósnak; elsősorban a régészet és az őslénytan érdekelte, s miután — véletlenül — nagyobb földgázlelőhelyre bukkant, anyagi gondjai is megoldódtak. Először Hastings várának történetéről írott könyvével hívta fel magára a figyelmet, később a környéken talált régészeti leletek leírásával öregbítette hírnevét, de mint jeles földrajzi utazót is számon tartották. 1912- ben, egy februári napon aztán igazi szenzációval szolgált barátjának, Arthur Smith-Howardnek, a Londoni British Museum vezető geológusának: egy koponyát tett aí asztalára; ez a koponya azonban nem hétköznapi lelet volt, részben majom vonásait őrizte, részben egy emberét, tehát egy olyan élőlény koponyája volt, amely átmenetet képezett az emberszabású majmok és az ember között, vitathatatlanul fontos bizonyíték Darwin híveinek kezében. A piltdowni koponya — midőn a szakmabeliek „kiderítették", hogy a lelet valódi — elindult hódító útjára. A piltdowni bányában, ahol Dawson a koponyára bukkant emlékművet állítottak a piltdowni ősember — vagy ahogy tudományos körökben nevezték: Anthropus dawson — tiszteletére. A Royal Society államilag védett területté nyilvánította Piltdown környékét, mert félő volt, hogy amatőr paleontológusok hada lepi el a tudomány számára oly jelentős helyet. Azon már senki sem lepődött meg, hogy a helybéli kocsmáros sürgősen átfestette a cégért: Piltdowni ember lett a fogadó új neve. Charles Dawson azonban nem sokáig örülhetett a dicsőségnek: 1916-ban vérmérgezésben meghalt. De már két évvel halála előtt gyülekezni kezdtek a sötét felhők a feje fölött: valamelyik történész kiderítette, hogy fiatalkori műve, a Hastingsi vár története közönséges plágium; szinte szóról szóra kimásolták egy száz évvel korábban megjelent munkából. Ez egyáltalán nem vetett jó fényt a piltdowni koponyára sem, s mind többen hangoztatták, hogy a nevezetes lelet hamisítvány. Dawson váratlan halála után a rendőrség átkutatta a házát s meglepő dolgokra bukkant. Előkerült néhány emberi koponya, majom-csontváz, állkapocsnélküli gorilla-koponya, néhány finom fűrész, egy ládikó különböző vegyszerekkel stb. Arthur Smith-Howard élete végéig kitartott ama véleménye mellett, hogy a piltdowni koponya valódi. 1945-ben bekövetkezett halála után már nem akadt egyetlen komoly tudós sem, aki valóban hitt volna a lelet eredetiségében. Csakhamar kézzelfoghatóan bebizonyosodott, hogy a piltdowni koponyát egy csimpánz és egy orangután állkapcsából és egy, legfeljebb 50 ezer éve meghalt ember koponyájából „szerkesztették össze". A tudományos világ jót derült az eseten, a piltdowni emlékművet pedig lerombolták. LACZA TIHAMÉR 1 o
