A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-31 / 31. szám

it, szó esik a tenyésztés gondjairól, de napirenden vannak az elkövetkezendő időszak feladatai is. Alig múlik el nap, hogy ne találkoznának a tagok egymással. Furcsa embereknek tartják még ma is a galambászokat.

— Megszállottaknak neveznek bennünket, — veszi át a szót Janák Imre. Dús, barna szakálla fölött a szája szögletében mindig van helye a mosolynak. Nyughatatlan ember. Mindig akar tenni valami okosat, hasznosat, másnak is értékeset. Bogárfekete szeme örömtől sugárzik, amikor elmondja, hogy a helyi sportpályán a falu és a környék galambászaival együtt kosarazót építenek társadalmi munkában. Ezzel a létesítménnyel lényegében megoldódnának a galambok röptetés előtti összegyűjtésének a problémái.

— Ebben az igyekezetünkben nemcsak a helyi nemzeti bizottság segít, hanem támogat bennünket az egységes földmüvesszövetkezet is. Persze, minden munkát mi végfötér déli oldalán a templom, égbe nyúló tornyával, északi részén földesúri kastély, tetején ma már kuriózumként ható gólyafészekkel. Nem nehéz észrevenni a teret körülzáró parasztházakban és udvarokban a hajdani jobbágytelkek kései örököseit. Ezekből a jobbágytelkekből alakultak ki a későbbi parasztcsaládok. A simonyiak egész Gömörben ismert állattenyésztők voltak. Főleg a szarvasmarha-tenyésztés élte itt virágkorát. Még a második világháború után is évekig tartottak itt nagy bikavásárokat. Ma már Simonyi, Serke (Širkovce), Damya (Dama) határa Feled központtal egy nagy több ezer hektárt kitevő szövetkezet. Most a simonyi földeken gabonaféléket és zöldséget termesztenek és csirkéket nevelnek.

Az ötszáznyolcvanöt lakosú falu főterén ünnepi a hangulat. A hajóhinták körül nagy a tolongás. Gyermekek és fiatalok várnak sorukra. Az 1 —4. osztályos magyar iskola igazgatótanitójához kopogtatok be. A valamelyik barkósági falu búcsújáról visszatérő mutatványosok éppen az iskola előtt vertek tanyát. Bácskai Istvánt munka közben találom. írógépen kopogja le az éwégi záróvizsgára készített ünnepi beszédet. Készségesen szegődik hozzám kísérőnek. A kastély felé

zünk. Azt valljuk, hogy egységben az erő, — fejezi be gondolatait Janák Imre.

Közben a nap felé felhőbokrot sodor a szél.

— Csak ne legyen eső vagy zivatar, mert akkor bizony bajban lesznek a galambjaink, — szólal meg újra Józan László.

— Rossz időjárási viszonyok között lassabban tudnak repülni a galambok, s gyakoribb az iránytévesztés is, — teszi hozzá szakértelemmel Janák Imre.

Közben Józan László felesége, Ilonka kávét hoz a türelmetlen galambváróknak a két pöttöm kislánya Anikó és Renáta kíséretében. Tőle tudom meg, hogy nemcsak a két említett férj szenvedélyes galambász, hanem a feleségük is tagja a helyi szervezetnek. Januárban közösen tekintették meg Uherské Hradištén az országos galambkiállítást, amely megnyerte tetszésüket.

Előkerültek a gondok is:

— A legnagyobb problémát a jó minőségű

tartunk, amely napközi otthon, gyermekek zsivajától hangos. A kastély illetve a napközi szomszédságában levő nagy parasztház kapujában egy idős férfi az eget kémleli, vajon a fellegeket hajtó szelek hoznak-e végre esőt?

— Ismerte Imrecze Dénest? — kérdezem a magas, szikár, szemüveges, őszülő hajú embertől, akinek jellegzetesen előreugrik az orra, lajbit visel és színes kockás inget.

— Én vagyok Imrecze Dénes.

— De hiszen maga már meghalt. Azt mondta Feleden egy simonyi fiatalember, hogy magát már csak a temetőben kereshetem.

— Élek, hála istennek. Ha engem keresnek, kerüljenek beljebb.

Bevezet az udvarba, onnan tovább az elsőházba, amelyben szembetűnően kedvesek a régi bútorok. Imrecze Dénesné is bejön, szintén magas, derék asszony. Mikor családi körülményeik felöl kérdezem, magyarázatképpen s a tehetetlenség kifejezéseként széttárja a karját, s a kastély gólyafészkére hivatkozva, amely közvetlen szomszédságukban látható, neheztelőleg és szomorúan hozza tudomásomra, hogy szomszédjukba ugyan negyvenhét esztendőn keresztül jár

takarmány beszerzése okozza. Egy galambra napi 4 deka takarmányt számítunk, de az idén ez valószínű, hogy kevesebb lesz, — mondták. — Nehéz beszerezni a galamb érkezését rögzítő órát is. S ha hozzá is lehet jutni, drága, s legtöbbször csak devizáért lehet kapni.

— A gondok mellett azonban nem kicsi az öröm, — jegyezte meg Aranka, Janák Imre felesége, — nincs annál nagyobb boldogság, amikor látjuk, hogy a nagy távolságról, minden segítség és irányítás nélkül visszatérnek a galambjaink.

Aranka párttagjelölt, tagja a CSEMADOK- nak is. Jelenleg a Másospol n.v. dunaszerdahelyi üzeménél dolgozik.

A két galambász házaspár egyenként 50—50 brigádóra ledolgozását vállalta ebben az évben a falu szépítésénél, amelynek nagy részét már teljesítették is. Janák Imre tavaly például a 25—35 évesek kategóriájában első lett a honvédelmi- és sportnapon, amelyet a HNB elnökének díjáért szerveztek meg.

Lassan dél felé jár az idő. Egyre több türelmetlenséggel telnek a várakozás percei. Visszatérünk beszédünkben a galambokhoz.

— Melyek azok az eredmények, amelyekre leginkább büszke a két galambász házaspár?

— Az .idén a területi galambkiállításon, amelyet itt Nagylégen rendeztünk meg a harmadik helyezést értük el. 1980-ban 2340 ponttal megnyertük a szervezet vándorseriegét, — mondja Józan László, aki alig fejezi be a mondatot, Janák Imre nyomban hozzáteszi:

— Ugyanebben az évben a területi szövetségen belül 160 galambász közül a mi négyesünk lett a hetedik. Szép eredmény, nem?

Bólintok. Valóban az. Tudom, nem is ez a legfontosabb számukra, hanem az az öröm, amelyet akkor éreznek, ha egy-egy hosszú útról jó időt elérve és épségben térnek vissza a galambok: a kék csíkos hímek, a szürke szárnyú, fehér és sötét tollazatú, piros halszemü tojók.

S még ott-tartózkodásom alatt vissza is repültek.

Ilonka, Aranka, László és Imre örömmel vették tenyerükbe a pihegö, fáradt galambokat, simogatták, dédelgették őket.

Ekkor értettem meg igazán Józan László szavainak értelmét:

— Aki egyszer elkezdi a galambtenyésztést, és szívvel csinálja, az sohasem tudja abbahagyni.

SZITÁSI FERENC

Fotó: Tóthpál Gyula és Gyökeres Jenő

vissza a gólya, de hozzájuk egyszer sem tévedt be gyermekáldást osztva. Az ura meg afölött nem tud napirendre térni, hogyhogy ő meghalt? Találgatja, s a végén ki is találja, hogyan kaptam a téves tájékoztatást. Imrecze Dénesként kerestem nyilván, s így őt itt nem ismeri senki. Dina bácsinak szólítja boldog-boldogtalan. Dénes nevű ember nem volt soha Simonyiban.

— Valóban — veti közbe Bácskai István kísérőm. — Tizenhat éve tanítok Simonyiban, de eddig csak egy Dénes nevű gyerek járt a kezem alá, az is détéri (Gém. Dechtáre) volt.

— Amikor születtem — magyarázza a nevét Dina bácsi —, sok volt már a Péter a családban. Más családokban is kettő-három. Szintén Péter nevű apám azt mondta, olyan nevet adok neki, amilyen még nem volt Simonyiban. Darnyán élt akkor egy Jénei Dénes nevű ember. így lett Dénes a nevem. Falunk népének idegenül hangzik, kicsi korom óta Dinának szólít és ismer mindenki, most meg már Dina bácsinak.

Imrecze Dénes egyedülálló név Simonyiban és az Újvári Zoltán könyvében. Dina bácsinak nincs sem druszája, sem társas Folytatjuk a 4. oldalon

Balról jobbra: Józan László, Józan Ilona, Jának Aranka és Janák Imre a helyi szervezet

vándorserlegének átvétele után

Hétvégi levél

Az egyik napilapban olvastam, hogy a Központi Statisztikai Hivatal ezévi jelentése szerint Csehszlovákiában 134 százéves, vagy ennél idősebb férfi és 194 hasonlókorú nő él. Meglepően magas a 85 éven felüliek száma is: 23 ezer férfi és 58 ezer nő. Tehát alaposan kitolódott az életkor felső határa. Ma egy hatvanéves, nyugdíjba készülő férfi (hacsak valamilyen alattomos kór nem támadja meg szervezetét) még nem tekinthető öregnek. Azt mondjuk rá, javakorában van. A munkában szerzett tapasztalatait, megfontolt szakszerű véleményét kár lenne nem hasznosítani továbbra is a szocialista termelésben, vagy a kulturális élet egyes területein.

Régi igazság, hogy az ember addig él, amíg dolgozik, amíg célja, vágya, terve van. Hányszor hallottam már: — Ha elmegyek nyugdíjba, nem fogok csinálni semmit nem idegeskedem, csak alszom meg eszem, iszom! Egyszerűen jó! és okosan fogom leélni a hátralevő ' éveimet.

Aki így csinálja, azt egykettőre elviszi valamilyen betegség. Az unalom is megölheti az embert. Emlékszem jól, pár évvel ezelőtt felhoztak egy nyolcvanéves bácsit a városba a téli időszakra. Falun élt egyedül. A felesége régebben meghalt A bácsi, mondta, mindig dolgozott. Még mielőtt feljött volna, akkor is fát vágott télire. Segített a szomszédoknak is. Otthon el-elment a kocsmába, pincébe — egyszóval az emberek közé. Itt a városban, — a betonrengetegben — meg borzasztóan unatkozott mert a fia, meg a család már kora reggel munkába mentek. Ő meg otthon maradt a tizedik emeleten egyedül. Csak téblábo/t a szépen berendezett szobákban. A tévé sem tudta lekötni figyelmét A szeme nem szokott hozzá. Hiányzott neki az udvar, a háziállatok, a hajnali hósöprés és leginkább a beszélgetés.

Néha le-lement a kőkockás udvarra, ahogy ő mondta; járni egyet Volt, amikor megkerülte a háztömböt is. De félt attól, hogy nem nyílik ki egyszer majd a lift ajtaja és ha tovább sétál, eltéved az egyforma, szürke háztömbök között Ami egyszer meg is történt És azóta le sem jár, csak ül a kényelmes fotelban, maga elé meredve, kis falujára gondolva. Egészen belebetegedett a jómódba! A magány betege lett. Már kora tavasszal hazarimánkodta magát és sehogy sem tudták visszatartani. A fia féltette. Azt,hitte, nem érné meg a nyarat De otthon a faluban — ahogy később mesélték,

— szinte megfiatalodott, minden betegségét fájdalmát elfelejtette.

Visszatérve a statisztikára, a számokból mindjárt szembetűnik, hogy a nők, az asszonyok sokkal tovább élnek, mint a férfiak. A nyolcvanöt éven felüli nők több mint kétszer annyian vannak, mint a férfiak. Talán azért mert többet dolgoznak?!

A magas kor függvénye annak is, hogy ma már egyes népbetegségek, járványok, — hála a korszerű egészségügyi hálózatnak — egészen megszűntek. Az öregség nem betegség.

Mindig szívesen ülök le életvidám, mókás öregek közé és jólesően hallgatom ízes, életigazságokkal átszőtt beszédüket, amelyből kiérződik, hogy hosszú életüknek mindig volt tartalma és értelme. Üljünk le közéjük többször. mert nagyon várják, hogy ebben a mhanó világban valakinek elmondhassák gondjaikat bajaikat életük színes apró történeteit

3