A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-31 / 31. szám

Folytatás a 2. oldalról

névnapi ünneplése. A hetvennyolc esztendős ember őslakosságát Petőfi verssorával bizonyítja. Itt születtem én ezen a tájon ... Körülmutat, és mindjárt hozzáteszi, de nem ebben a házban. A főutca egy másik parasztudvarában látta meg a napvilágot, most egy cigány család lakik benne. Ukapja még zsellér volt, s ügyes ember lehetett, mert nemsokára megtették a helybeli uradalom gazdájának. Mert itt — jól kell hallanom — az erdélyi Bethleneknek volt birtokuk, és Bethlen Krisztina grófnőt az ország másik részébe, a simonyi kastélyba száműzték, mert megesett az íródeáktól, egy Bíró Lajos nevű férfitól. A grófnő itt nevelte a gyerekét, aki a Bíró Pál nevet kapta, s talán már kicsi korában hallotta az édesanyjától A simonyi csörgős malom kezdetű dalt, mely egyik tulajdonosának is bánatot őrölt, de erről majd később.

Bíró Pál a Bethlen családhoz tartozó földbirtokos volt Simonyiban. Később a birtok a Szakai család kezébe került, majd 1905-ben felparcellázták és eladták az uradalom földjét. A kastély egy Szekér János nevű birtokos tulajdonába ment át. A kastélyhoz tartozó kertet Dina bácsi Imrecze Pál nevű nagyapja vette meg; a körülbelül háromszáz holdnyi birtokon három falu osztozott. Dina bácsi életéről röviden még annyit, szeretett volna tanulni, de a tanár lebeszélte erről a szándékáról. Akkor minek a birtok? Tizenkét éves volt, amikor 1916. márciusában az apját behívták katonai szolgálatra. Tavasz volt, sürgetett a munka, nagyapja befogta a kétméteres szarvú magyar ökröket, kivitte magával egy hatvan ár nagyságú föld végére, megmutatta, hogyan kell szántani, és azzal hagyta magára:

— Fiam, ennek holnap délig meg kell lenni!

— Ez volt számomra életreszólóan az első lecke. Nagyapám szavai vezéreltek életutamon egészen 1954-ig, a szövetkezetbe lépésemig, meg azután is, hogy elhatározó lépésemet követte az egész falu. Mindjárt meg is választottak a felügyelő (ellenőrző) bizottság elnökének. Kerek egy esztendeig a szövetkezet elnöke voltam. 1959-ben nyug díjba vonultam, s tíz évig még kerülőként vigyáztam a határt.

Már a kapuban járunk, a szomszédos Bethlefi-féle kastély (napközi otthon) udvarán nem szűnik az iskolás gyerekek játékos zsivajgása, távolabb sem a főtéren felállított hajóhinták körül tolongok lármája. A kastély tetején fészkelő gólyapár egyike egykedvűen néz a lenti világra. A gyerekek éppen körben állnak a napközi udvarán, s valamit énekelnek. Ránézek igazgatótanító kísérőmre.

— Ismerik a tanulók A simonyi csörgős malmot?

— Tavaly sokszor énekeltük, az idén kevesebbszer. Felkapott nóta ma is lakodalomban, bálban.

Beljebb kerülünk a napközis udvarba. Számolom a gyerekeket. Lehetnek húsz-huszonöten. A napfényes délutánban Vilhanné Köböl Ilona tanító néni vezényletével dalolnak. Kérdezem a gyerekektől, ismerik-e a malmos nótát? Síri csend követi a szavaimat.

Ennyi maradt a malomból — mondja Langné Bún Gizella

Ebédelnek a napközisek

Aztán az egyik kislány, Bőd Tímea második osztályos tanuló kilép társai gyűrűjéből, hogy ö ismeri. Bóján Árpád nagyapja nagy nótafa, tőle tanulta, a szövegét el is mondja, dalolni azonban nem meri.

— Hol van a malom?

Imrecze Dénes int, menjünk utána. Nem is olyan régen még a simonyi kertek alatt folyt el a Rima, de már szabályozták, s valamivel távolabb új mederbe terelték a vizét. A falu szélén állt a malom, s áll ma is motort tartó kőalapja. Huszonkilencben a tűz martaléka lett. Csak a magtár maradt meg a malomból, amelynek a helyén az egyik örökösnek, Langné Bún Gizellának és fiának látható a háza. Szobájukban ülünk, fölpúposított ágyak között, sifonok, asztal, dívány és egy tükrös kredenc társaságában. Az ablakok kicsik és .alacsony fekvésűek, a kukorica beinteget. Az örökös így emlékezik a tűzre:

— Hétéves voltam, amikor leégett a malom. A házi feladatomat írtam, és arra lettem figyelmes, hogy nagy a világosság. Felugrottam, és kiabáltam, apu, ég a malom! Riadalom és zűrzavar támadt szavaim nyomán. Engem elvittek valahová.

Langné Bún Gizella testvére Pestre ment férjhez, ott is halt meg, bombatalálat érte. Fia, Lang László, foglalkozására nézve felvásárló, egyszer Budapesten jártában, unokabátyja társaságában, a Mátyás-pincében ünnepelte házassági évfordulóját. Unokabátyja nagy jókedvében el akarta húzatni Lakatos Sándorral A simonyi csörgős malmot, de nagy meglepetésükre nem tudta a híres prímás.

Langné nagyapja az 1800-as évek végén vette a malmot Alexái Istvántól. Famalom volt, művészi kifaragású homlokzattal. Búzából lisztet, árpából darát őrölt. A már hatvanéves Langnétól távozóban hangosan gondolkodom. Találgatom, miért örölt bánatot ez a malom? Dina bácsi ravaszkásan hunyorít, és azt mondja:

— Én azt is tudom. Alexái István molnár felesége nagyon szép asszony volt. És a molnárlegényt szerette. Búsult a molnár, mert hűtlenkedett a felesége. Bánatot őrölt a

Bőd Tímea, és a tanító néni, Vilhanné Köböl Hona

Bácskai István és Dina bácsi

malma. Molnárbánatot foglaltak az elődeink dalba, Alexái István molnárét. Sorsának tragikus alakulását csupán az emlékezet őrzi.

— Mi történt vele?

— Rimaszombatból tartott hazafelé a pappal saját lovaskocsiján. Jánosiban a malom mellett vezetett ki szekérút a faluból. Áthaladt a vasúti töltésen. Egy mozdony éppen akkor érkezeit a város felől. A pap mondta, álljanak meg, de a molnár nem hallgatott rá. Merthogy az ő lovai még átmennek a síneken. A mozdonyvezető rájuk fütyült, s a lovak még át is mentek. A kocsis is. A molnár és a pap ottmaradtak halva.

A simonyi csörgős malom. Malmok sorsa, emberek sorsa. A bánatot őrlő molnár régen meghalt, a simonyi csörgős malom is régen porráégett, de a róla szóló dal él Simonyiban és talán mindenütt, ahol magyarok élnek.

MÁCS JÓZSEF Prandl Sándor felvételei

4