A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-03 / 27. szám
— Nem köszönöm, inkább majd a személyesen felkeresem — mondta Pista kissé zavartan, azzal elköszönt és elment. Mégiscsak meglelte. Majd néz nagyot az üvegpohár kezű, ha összetalálkoznak. Alighanem meglepődik a kicsike. Lassan szállt az alkonyat. Pista a Balatonpart felé vette az irányt. A tó felől már szállingóztak a fürdőzők, csónakázók az üdülők és nyaralók felé. A horgászok meg az ellenkező irányba húztak a felszerelésükkel. Végre ott állt a nagy „pocsolya" partján. Szélcsend volt. Halkan súgó-csobogó hullámverés paskolgatta a parti, zöld moszattal burkolt köveket, s a leáldozó nap sugara valóban aranyhidként ívelt át a tavon. Csodálatosan szép látványt nyújtott. A móló, mint ölelésre görbülő hatalmas kar nyúlt bele a vízbe. A móló végén egy nő állt arccal a homályba vesző, távoli part felé, amit inkább csak sejteni lehetett, mint látni. Pista agyában egyre az a képtelen és bolondos gondolat motoszkált erőszakosan, hogy az a nő nem lehet más, csakis a doktornő. Elindult a mólón a nő felé ... Csakis ő lehet és senki más. De miért mondják, hogy kis doktornő, amikor nem is olyan kicsi, hiszen a középtermetűnél is magasabb valamivel, az viszont igaz, hogy valószínűtlenül karcsú. Olyannyira karcsú, hogy egy hozzá hasonló, markosabb férfi körülkulcsolná az ujjaival, mint egy sudár oszlopot. Mikor egészen közel ért hozzá, minden kétséget kizáróan felismerte, ő volt az: Sárközi Ibolya doktornő. Nem sokat teketóriázott, ráköszönt. — Jó estét!... Gyönyörködik a naplementében ? Ibolya meg sem rezdült. Annyira sem méltatta Pistát, hogy feléfordulva megnézte volna, ki az a szemtelen, tolakodó férfi, aki zavarja. — Ezt nevezik aranyhídnak? — kérdezte Pista a világ legtermészetesebb hangján, mint akit egyáltalán nem zavar a lány érdektelensége. — Ahogy néztem magát a partról azt hittem, hogy egy tűzcsóva áll a móló végén. Nem is áll, hanem lobog. Mintha lángolt volna a ruhája. Komolyan mondom, nem hiszi? — Már-már magára akartam kiáltani, ugorjon gyorsan a vízbe, különben elég .. . Aztán meg arra gondoltam, milyen csodálatos volna, ha rálépne az aranyhídra és átlibegne a túlsó partra ... — Idejöttem, mert arra gondoltam, hogy félénk és nincs bátorsága egyedül átgyalogolni a hídon. Mit szól hozzá: nem próbáljuk meg kettesben? Mivel Pista erre a kérdésére sem kapott választ, de még hajlandóságot sem mutatott arra a doktornő, hogy megszólaljon, felberzenkedett. Mi a fenét találjon ki, mivel hozhatná ki a sodrából a megnémult teremtést? ... Kitűnőnek látszó ötlete támadt. — Hát idefigyeljen, kisasszony! — kezdte tárgyilagos, majdnemhogy szigorú hangon. — A fene sem akar átgyalogolni magával a hídon. Csupán azért jöttem magához, hogy bejelentsem: a tűzpiros konzervdobozának végigkarcoltam az oldalát a saját kocsimmal. Elég világosan és érthetően mondtam ? Ez hatott. Ibolya olyan mozdulattal fordult Pista felé, mintha darázs csípte volna meg. Fel is szisszent. — Micsoda!? — kérdezte elhűlve, rémülten. — Csakhogy végre megszólalt! — vigyorodott el Pista. — Igaz, kissé riadtan és dühösen, de csak megszólalt! — Idefigyeljen, fiatalember! Ha maga azt hiszi, hogy ... — Ugyan mit kellene hinnem? — Tényleg végigkarcolta? — Sajnálom. — Nagyon ? — Hát... nem is tudom ... A sárhányója kissé felkunkorodott, az ajtaja kiesett... a fényszórók összetörtek... r- Pista nagy, bűnbánó lélegzetet vett —, körülbelül ennyire ... — Ó, maga egy, egy... — jajdult fel Ibolya elkeseredésében. Már-már eltörött a mécsese. — Azért nem kell annyira megijedni — mondta Pista még mindig ugratva a doktornőt, inkább büntetve a makacs hallgatásáért. — Szépen beteszem a Ladám csomagtartójába és hazaviszem, persze magával együtt, ha nincs ellene kifogása. Ugyanis én szintén csehszlovákiai vagyok. Bocsánat, még be sem mutatkoztam: Pá ... — Maga, maga egy barbár, egy, egy toronyház! — tört ki Ibolyából keserűen a gondolat. — Nagyon haragszik? — Hogy haragszom-e!?... Az nem kifejezés! — Hát akkor keressen és találjon megfelelő kifejezést! — Nem tenné zsebre, nyugodt lehet! — mondta Ibolya dühösen és el akart sietni, de Pista' útját állta. — Hagyjon békén és menjen a pokolba! Különben ... — Különben? — Segítségért kiabálok. — Tessék!... Tessék, kiabáljon hát, mire vár?! Nem szorítom a tenyerem a szájára. — Azért sem kiabálok! — makacsolta meg magát Ibolya. — Szájhős! — húzta Pista tovább a doktornőt. — Most élvezi a vergődésemet, igaz? — változtatott hangot a doktornő. — Tudja mi maga? Szadista! Pista elnevette magát. — Előbb barbár... majd toronyház ... most meg szadista. Tud még újítani törékeny kezű, kis doktornői? Meglepetésében még a lélegzete is elállt a doktornőnek. Akkorára tágult a szeme, mint égy zsebóra. — Honnan ismer maga engem ... meg a kocsimat? — Kocsijáról a Kučera főorvos úr tájékoztatott. — A főorvos úr? — kérdezte Ibolya elhűlve. Olyan szánalmat keltőén állt a mólón, mintha minden vére elfolyt volna a Balatonba. — Igen, a főorvos úr... Magáról pedig az édesanyám adott meglehetősen pontos személyleírást. Bizony, bizony!... Az a Pálos néni, akiből egy zacskóra való epekövet bányászott ki a törékenynek látszó kezével... És az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy futólag bár, de egyszer én is láttam magát a kórházban, az egyik látogatási napon. — Elképesztő! — Talán nem annyira, mint gondolja. — Egyik ámulatból a másikba esem. Most már igazán nem tudom, sírjak-e vagy nevessek ...!? — Inkább az utóbbit válassza. — Gondolja? — Van egy jónak látszó ötletem, illetve javaslatom: vacsorázzunk együtt! — Hálából, amiért pozdorjává zúzta a kocsimat? Ezzel akar lekenyerezni és megbékíteni? Mondjuk. — Olyan olcsón azért nem ússza meg. — Nos, elfogadja a javaslatomat? — Annyira erőszakos, hogy egyszerűen nem lehet visszautasítani. — Maga csak tudja ... Szóval ? — De mi lesz a kocsimmal ? — Az ám, a kocsija! — Ezek után azon sem lepődnék meg, ha a kocsimnak semmi baja nem történt volna. — No, no! Csak rám kell nézni! Ilyen kétbalkezes sofőrtől minden kitelik. — Mondja gyorsan, hogy ugratás volt az egész! — Miért?... Ha lassan mondom, talán el sem hiszi? — Hát jól beugratott, mondhatom, jól beugratott — ingatta a fejét megkönnyebbülten a doktornő. — Nem szép magától. Ilyen lelketlenséget! — Az sem volt szép, ahogy maga viselkedett velem szemben, nem gondolja? — Nem olyan egyszerű a kérdés, ahogy maga gondolja, fiatalember. — Miért? — Csak. — Mégis? — Mit gondol, talán maga az első férfi, aki... alig vagyok itt egy-két napja és .. . érti, nem? — Annak csak örülhet egy szép, kívánatos nő, ha sok férfi legyeskedik körülötte. Tévedek? — Téved bizony! — felelte Ibolya határozottan. — Nem vagyok én egy olyan érett szőlőfürt, akit közprédára kiakaszthatnak a verandára, hogy a darazsak, a szemtelenek, kényük-kedvük szerint lakmározhassanak rajta ... — Én ismerősként közeledtem magához. r- Nem volt a homlokára írva. — Hiszen rám sem nézett. A doktornő nem akarta folytatni a témát. — Jobb, ha megyünk. Nagyon kezdenek szemtelenkedni a szúnyogok. Magát nem csípik? — Az én vérem nem ízlik nekik, hála az égnek! — Ne mondja!... Engem meg majd felfalnak. Hogy van ez? — Fogalmam sincs — vonta meg a vállát Pista. Huncutkodva még hozzátette. — Tény, hogy jó a gusztusuk! Ezen aztán nagyot nevettek és elindultak a part felé. Pálosné sehogy sem találta a helyét. Mióta elment a fia, telve volt feszültséggel és elkeseredéssel. Éjjelenként nem tudott aludni. Nyugtalanul forgolódott az ágyban, mint akit egy maroknyi bolha csíp. Napközben meg csak csellengett: be a lakásba, ki az udvarra. Nagyon hiányzott a Pista, a rosszcsont. Nincs más mentség: mielőbb meg kell házasítani! Borsos Károly lánya megfelelne a célnak, minden tekintetben megfelelne a család múltját tekintve is, meg a jelenét is. Csakhogy még iskolás, és az iskolát aligha hagyja ott, míg nem végzi el. Ezek a gondolatok töltötték ki a nappalait és az éjszakáit, egyre azon törte a fejét, 10
