A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-03 / 27. szám
miként lehetne nyélbe ütni a dolgot, azonban bármily csavaros eszű teremtés is volt, semmit sem tudott kiokoskodni. Éppen kapóra jött az apja, a nyolcvan felé közelgő Kárász János. Bot mellett lépkedett be az udvarba, de inkább megszokásból hordta magával a görbéjét, mintsem szükségből. Jól bírta még magát. — Pihengetsz, pihengetsz, Eszter? — kérdezte köszönés helyett és leült a lánya mellé a veranda lépcsőjére. — Veszett, nagy a hőség. — Nyáron van itt az ideje. Kárász János elővette a pipáját, megszeleltette, megtömte és rágyújtott. Kimért és pontos volt minden mozdulata. Megszólalt. — Mástól kell meghallanunk, hogy elment a gyerek. El sem köszönt tőlünk... — Az öreg a lányára nézett oldalról, vizsgálón. — Jól vagy, Eszter? — Jól hát. — Fáj még a metszés? — Másnap sem fájt már. — Hiába, nagy a tudomány manapság — bólogatott az öreg maga elé és szívta a pipáját szorgalmasan, rendületlenül. — Anyád meg is siratta ... — Kit? — Kit, kit, hát a gyereket! — Pedig nem érdemli meg, ha el sem köszönt. — Mégis megsiratta... Mi tagadás, nekem is hiányzik — billent meg áz öreg bajuszának az egyik ága az elérzékenyüléstöl. — Ha ritkán szaladt is be hozzánk, de az a tudat. Eszter, hogy itt futkos a faluban, a szőlőhegyen, az irodában, meg a járási hivatalokban ... de most, hogy az isten háta mögé ment... Csak nem éri valami baj? . — Ne fesse az ördögöt a falra, apa! — Nem festem, csak mondom. — Tud ö vigyázni magára. — Tud, tud, Eszter, de ha az ördög másként akarja? — Hagyja már abba! — mondta Pálosné indulatosan. — Hagyom, no, csak ne hőbörögj! — tolta kalapját a feje búbjára az öreg s kézfejével megtörölte izzadó homlokát. — Tehetséges ember lett belőle ... Nagytudású ... Pedig gyerekkorában nem néztem ki belőle. Szeles, meggondolatlan volt, mindig valami marhaságon törte a fejét. — Nem volt rossz gyerek — ellenkezett az apjával Pálosné. — Igaz is — hagyta rá az öreg —, nem az a fontos, hogy milyen volt, hanem az, hogy mivé vált. Igazam van, Eszter? — Igaza. — Csakhát... — húzta el a szót az öreg —, most is van vele egy kis bökkenő, van bizony... — Hiába beszél, apa, nincs vete semmi bökkenő. Jó gyerek. Teszi a dolgát, amit kell, nincs rá senkinek semmi panasza és az a fontos. — Pálosné védte a fiát. Más kérdésekben soha nem szokott ellentmondani az apjának, a fia esetében azonban nem engedett a negyvennyolcból. Ö szülte, az ö fia, ö tudja, hogy milyen. Azért valahol a lelke mélyén igazat adott az apjának, mert sejtette. hogy mire céloz. — Dehogy nincs, Eszter, dehogy nincs! — hajtotta az öreg tovább a magáét. — Mindenkit meghág, hacsak el nem repül előle. Halljuk mink anyáddal együtt, ne félj semmit, mindent tudunk róla. Ha csak a fele igaz, amit beszélnek róla, az is sok, Eszter, nagyon sok. Kutya vére van a kölyöknek, és ha igy megy tovább, nem lesz jó vége... Elég abból annyi, hogy mielőbb meg kell házasítani. Mielőbb! — Azt én is tudom — mondta Pálosné lehajtott fejjel, csendesen, mintha bizony neki kellett volna szégyenkeznie a fia tettei miatt. (Folytatjuk) MIKULÁŠ KOVÁČ PAVOL HOROV OswiQcim Réti dal A hideg üveg mögött az emberhaj halomban áll a vén iparos haja gubancos már a szürke portól fekete asszony haj mint a gyász átkötve fehér szalaggal kislányok aranyhaja rajta piros lepke ó hová mentetek csupaszra nyírt emberek A hideg üveg mögött kopott táskák meghorpadt papír-kofferek Szabados János Budapest Svoboda Jifí Olomouc Pierre Fontain Marseille hová merre mentetek üres kezű emberek A hideg üveg mögött csikorog a rokkantak műfoga elszáradtak a falábak s a mankók mint a rég elpusztult pókok az élő könyökről letépett bús gumi-kezek hová mentek láb nélküli emberek Felszálltunk mind mind a kékfényű puszta égbe kormos kéményen át a menny tele van rokkant angyalokkal számozott angyalokkal kivert fogú zokogó angyalokkal Te bölcs hatalmas igazságos isten hárfáznak néked mikor unatkozol Aki messzire indul valamit itthagy ezen a földön utánatok is maradt valami Lekaszálták a rétet, szénaillat ölel. Szénaszagú az élet s betölt, mint szép emléked, napszemű Kedvesem. Első Szerelmem, lángom, kit elnyelt a homály, az ösvényt veled járom, s szénaillatú lábnyom emléke visszafáj. Te vagy a hajnal lángja, s a nők szemében égsz, az éjben csókra vágyva az őszi rét virága szíved, s a fényben élsz. Ó, harmatízű rétek — kies, kerek világ! Futottál, talpad fénylett, harmat mosdatta térded — s a harmat tova szállt. A szomjú föld felitta, hűs szél és napsugár, és szívem nem dobogja, a csönd marokra fogja, szerelmünk messze már. (Dénes György fordítása) Bolyhos takarók maradtak hajatokból gyártották puhák édes álomba ringatok keféket hagytatok örökül a lakkcsizmákat fényesíteni melyek új menetre rendeződnek és felleg maradt nagy fekete felleg mely örök esőt hullat lehull a vízbe melyet kortyoltok pereg a virágra melyet megszagoltok esik s örökkön esni fog a váltatokra és a fejetekre Flol van hol maradt a hangotok nagy a csend ezen a borús földön Hot van ó hol van ifjúságotok madara a madár mely rikácsoló hús volt mikor éhen haltatok a madár mely ivott véretekből a ti hangotokon dalol (Dénes György fordítása) FOTÓ: KÖNÖZSI 11
