A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-24 / 30. szám
valamit? — fordult félkönyökre Pista és Ibolya arcát fürkészte a félhomályban. Ezúttal azonban kifejezéstelennek látta, semmit nem tudott leolvasni róla. — Nincs mit mondanom. — Hogy, hogy nincs?!... Azt mondtam, hogy feleségül veszlek. Most még azt is hozzá fűzöm, ha akarod, akár már holnap hazaszáguldhatunk és azonnal összeházasodhatunk. Erre sincs mit mondanod? — Jól tudod, Pista, hogy az lehetetlen. Miért volna lehetetlen? — Mert lehetetlen. — De miért!? — Tűz és víz vagyunk mi ketten, azért... — Tűz és víz? — Igen, Pista, tűz és víz. — Mit akarsz ezzel mondani? — Magadtól is rájössz, ha elgondolkodol rajta. Nem is kell nagyon megerőltetned az agyadat. * — Nincs min gondolkodnom: végleges az elhatározásom. Ibolya ismét Pista fölé hajolt és hosszan simogatta az arcát kedves, finom mozdulatokkal. — Rendben van, Pista, ha meggondoltad, én mégis arra kérlek, ne beszéljünk többet erről a kérdésről, ha azt akarod, hogy a hátralevő napokban felszabadultan és jól érezzük magunkat. Feleslegesen ne vállaljunk magunkra semmilyen felelősséget és kötöttséget, különben elrontjuk az egész nyaralásunkat. És azt te sem akarod, hogy elrontsuk, tudom, hogy te sem akarod ... Nézd, Pista, itt vagyok veled, melletted, egészen a tiéd és akkor, amikor csak akarod. Csak ne beszélj ... A redőny résein át egyre erősebb fény szűrődött be. Virradt. Új nap kezdődött, új élmények és új remények ígéretével... Reggel áthajóztak Tihanyba. Sokat hancúroztak egész nap. Közben ettek, ittak, s nem győztek betelni a sok látnivalóval. Az Apátság környékén egy lombos fa árnyékában öreg, csapzott hajú cigányasszony ült a pádon. — Gyertek, üljetek mellém, galambocskáim, jósolok a tenyeretekből — mondta csalogatom Pistáék kérdőn néztek egymásra, majd mintha parancsszóra tennék, leültek. Pista mosolyogva nyújtotta a tenyerét. — Aztán jót olvasson ám ki belőle, nagyanyám, különben összeakad a bajszunk. — Csakis az igazat mondom, galambocskám, csakis az igazat, ami benne van, amit látok ... — Nézte, nézte a fiú tenyerét, aztán szó nélkül elengedte és megrázta a fejét. — Nem mondhatok semmit, semmit, galambocskám, menjetek csak, nem kell a pénzetek sem ... — Azzal felállt és Pistáék legnagyobb csodálkozására elment. — Ez meg mit jelentsen? — kérdezte Pista kissé döbbenten Ibolyától. — Babonás vagy? — Soha nem voltam. — Én sem ... Azért ez az öregasszony viselkedése kissé hogy is mondjam . .. >— Ránk akart ijeszteni a vén banya — mondta most már Pista vidáman. — Ne törődjünk vele. Annyit ért ő a jósláshoz, mint én a harangöntéshez. Gyerünk! Este kissé megfáradva tértek vissza Siófokra, ahol megvacsoráztak és éjfélig zenét hallgattak. Most azonban nem táncoltak. A következő nap reggelén kocsiba ültek — Pista kocsijába természtesen — és azzal a céllal vágtak neki az útnak, hogy körülkocsikázzák a Balatont. • (Folytatjuk) OZSVALD ÁRPÁD UNIKORNIS versei A FOLYÓ MÉG Kilép a tengerből KÖZEPÉN . . . Még tiszta az egyszarvú, A folyó közepén a folyó, hátán a halott szűzzel. még Szemében iszonyú jutott eszembe látni medrében szomorúság. hogy nem tudok • a fürge halak Homlokából hétölnyi úszni — vöröslő uszonyát, lándzsa s miközben a fényesre magasodik a felhők hirtelen mosott udvarába. alámerültem. köveket. . . Aranysörénye vörösük a néma halak Még a vértől hangosan lombosodnak patája hegyeket nevettek a parton a fák. görget; még van hová fut a fekete erdő fészket raknia irdatlan sűrűjébe, a madárnak, szálfákat forgat még van hová oszlopos szarva lehajtania körül. a fejét máglyára fekteti az embernek . .. a kőnehéz liliomot De már és szájából emberi egyre többször hangon szakad fel zavaros folyókról, a rettenetes döglött halakról, üvöltés. fészek nélküli madarakról és csupasz falakról álmodom.
