A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-25 / 52. szám
MIKOLA ANIKÓ SELEJTES FŐNIX Irdatlan térben tűz nyoma kupolájában füstjelek Hamufészekben: hűlt csoda tollai épp felfénylenek Serkenne már hogy szállana feľá magasba messze néz de jaj a sorsa mostoha: Szíve és csontja kőnehéz Akit a megtört lendület földön maraszt az elveszett Kiált de hangja gyarló Elindul hát és lépeget járni tanul a képzelet Főnixből — távgyalogló SÁNDOR KÁROLY ABSZURD ESŐ A kék csempés égben nagymosás van éppen Üdvözü/t fönt-lakók gúnyáját a kádba munkában elaggott angyalsereg hányja Dörgő mosógép ráz selymet és darócot ez hozsannás dámán az kulizón lógott Kasztos dö/yfnek s búnak így lett végre vége mindnek egyforma most a meztelensége És mint a balkonról fényzsineges égre aggatott motyóból csöpörög a lé le DÉNES GYÖRGY TAKAROS ASSZONY Szorgalmas, takaros az én feleségem, nincs is párja neki a földkerekségen, jó modorra nevel, tisztességre oktat, papramorgó helyett málnalére szoktat. Tilt a dohányzástól, nem enged bagózni, pedig be jó lenne füstbe takarózni, kékes füstöt fújva poharat emelni, borra! és dohánnyal néhanap betelni. A jó barátokkal elcsevegnék olykor s nagyot kurjantanék spiccesen a bortól. De a kedves nejem jó gazdasszony nagyon, törődik ő velem, legyintek és hagyom. Rendben tart engemet, aztán meg a házat, ugy-e nem kell ehhez külön magyarázat. A múltkor éjféltájt mentem haza éppen, s láttam, hogy a seprű ott van a kezében. Akkor nem tudtam még, hogy ezt mire véljem ? Ma már tudom, értem. VARGA ERZSÉBET SÁRGA VERS Irigységsárga versemet tavasz érlelte, ám lehet: úgy nőtt ki egy kerge vágyból,mint a hold az éjszakából, ér/eletlen, könnyeden; kénes-mérges vadnövény lett belőle ma hirtelen — gyökér hozta fáját, fája hozta ágát, ága hozta levelét, ezt a fura sárgát — most itt csapkod levélszárnnyal, elborít a kén szagával, s félek, megfojt még ma éjjel: véncsont-sárga szenvedéllyel ha körülfon, elveszek... ZS, vMOSi Ken Evett almát a Milói Vénusz? Éppenséggel ehetett; nemrég olvastam egy tanulmányban, hogy az alma az egyik legősibb gyümölcsünk, magjait megtalálták már a kőkorszaki ember tűzhelye körül is; főleg Mezopotámiában és onnan nyugatra, a Kaukázus vidékén és a Földközi-tenger partvidékén terem. Tehát Görögországban is. (Mellesleg az ösmagyarok is szerették az almát, Ádámról és Éváról nem beszélve). Tudjuk, hogy Parisz, trójai királyfi is Aphroditének (Vénusz) nyújtotta át a Heszperidák almáját. Vajon e sorok írója miért tűnődik most épp ezen, kérdezheti a kedves olvasó. Megmagyarázom. Szeretett kávéházamban ülök, írni akarok, mert az év végén prémiumot szeretnék kapni, tehát szégyen ide vagy oda, most nem azért akarok írni, mert homlokon csókolt a múzsa, mert kivédhetetlen lelki kényszert érzek, mert megszállt az ihlet, hanem kizárólag „szennyes" anyagi okokból; s némi erkölcsi indokokból is: azt akarom, hogy lapunk ne szenvedjen hiányt cikkeimből. Hogy ez kissé nagyképűen hangzik? Annyi baj legyen! Ennél nagyobb baj az, hogy az előttem lévő asztalhoz váratlanul letelepszik öt csinos lány, ketten háttal, hárman velem szemben ülnek le, s az írási szándéknak azonnyomban vége. — Kaputa! — mondom magamban egyik festőmüvész'tink szavajárásával. A hátak nem érdekelnek, de a három szemben ülő lányról csak nagy erőfeszítés árán tudom levenni a szemem, s ezt is csupán azért teszem, hogy ne nézzenek ámuló-bámuló, bamba idiótának, vénülőszédülő szamárnak, aki nem tud parancsolni a szemének, ha szép fiatal lányokat lát. Fentebb azt a szót írtam le, hogy „csinos". E jelzőt most azonnal visszavonom, letagadom, széttépem, megsemmisítem. A három velem szemben ülő lány egyszerűen: gyönyörű. Egyszerűen ? Azt hiszem, a három legszebb lány azok közül, akiket a legutóbbi negyvenhét esztendő során láttam. A két szélső szőke, a középső barna. Mind a hárman nagyon szépek, festő ecsetje vagy japán fényképezőgép kellene ide, mert hitvány szavakkal nem tudom leírni őket. Pedig nagyon szeretném, különösen a barnát. Aki nem is barna, hanem fekete, kreol bőrű, szénfekete hajú-szemü-szemöldökű. Vállig meztelen karja olyan, mintha egész nyáron a görög tengerparton süttette volna. S a nyaka? Nekem rögtön a Milói Vénuszt juttatja eszembe, szép, hosszú, görögös, ám e gyönyörűség mellett az említett szoborlelet modellje is elbújhatna. De mit áradozok én itt róla? Sokkal jobban bizonyítja szépségét az a csodálat és hódolat, amivel két barátnője közrevetetette11 te őt, ahogy minden szavát lesték, áhítattal, szeretettel s valószínűleg irigységgel. Mint egy királynőt az udvarhölgyei. Az köztudott, hogy a nők jobban értékelik a rendkívüli női szépséget, mint a férfiak, persze irigység is van ebben, hiszen ők is szeretnének olyan szépek lenni. Ez a két szőke talán meghalni is képes volna a kis barnáért, s én rögtön elképzelem, amint megeszi őket a sárga irigység. S a királynő öltözéke? Kopott farmer, kifakult kék pulóver, tornacipő. A pulóver alatt — úgy nézem — nincs fehérnemű. Nem is hiányzik neki — úgy látom. No de: evett-e almát a Milói Vénusz? Ez a fővárosi Vénusz mindenesetre evett a szemem láttára. És a fülem hallatára. Mert amint említettem, csak titokban pislogtam a lányseregletre, főleg a fekete lányra, de amikor az almába beléharapott, rémültem kaptam föl a fejem. A sercegéstől-ropogástól még a kávéház csillárai is megcsörrentek. Hát amikor még az „udvarhölgyek" is almába haraptak! Merő recsegéssé-ropogássá-csámcsogássá változott az egész kávéház. Az öt ifjú hölgy bal kezében füstölgő cigaretta, jobbjában egészséges fogakkal megrágott alma. Mit mondjak még? Visítoztak is boldogan. — Tehenek! — szólt egy bajszos szőke férfi a szomszéd asztalnál. Holott szegény tehenek, mint tudjuk, nem is szeretik az almát. Mint a guanó Jó volna megtudni, mi hullik a levesembe! Abban biztos vagyok, hogy nem manna, mert a manna fehér. Viszont, ami itt hull és potyog szaporán, ebben a belvárosi önkiszolgáló vendéglőben, az fekete. Fekete, mint a korom, mint az antracit, mint a szudáni gyerekek füle. A formája is leginkább fülre (felnőttfülre) emlékeztet. Zárt helyiségben vagyok, úgy illenék, s talán a természeti törvényeknek is jobban megfelelne, ha a levesembe nem potyogna se manna, se hullócsillag, se spanyolmadár, se guanó, se mennyei áldás, se szelíd átok. De: potyog. S az imént azt is megtudtam, hogy mi. Fekete falfesték. Ez azért sikerélmény, higgyék el nekem. Az imént egy sört ittam az említett vendéglőben, csak úgy, pohár nélkül, mert az már régebbi tapasztalatom, hogy a poharakat itt vagy rosszul, vagy sehogy se mossák el, azelőtt megtörtént, hogy a piszkos pohár a szám széléhez ragadt, s csak a bőrömmel együtt lehetett onnan letépni. Üvegből történő sörivás közben az ember föl, az ég fele néz, mint valami csillagász vagy fohászkodó szerzetes. így sikerült megpillantanom a vendéglő mennyezetét. 10
