A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-25 / 52. szám
Cigányútra szaladt a jó tizenkettes sör, mondhatom. A helyiségnek nincs is mennyezete, csövek: vékony, vastag, szögletes, kerek, derékszögben meg nagy ívekben hajló, otromba csövek kígyóznak keresztül-kasul. S az egész szörnyűséget bekenték fekete falfestékkel. Ez a fekete falfesték potyog hát levesbe, gulyásba, töltöttpaprikába, ez hull az emberek kedélyére és hangulatára, és lerakódik, mint a guanó, keményen, szárazon. Segíts, csodatevő Anita! Egy jugoszláviai újságban olvasom, hogy a zsabnoi Anita Vincék, az általános iskola hetedikes tanulója, valóságos parapszichológiái fenomén: bekötött szemmel felismeri a kártyalapokat, megállapítja, kit ábrázol a fénykép, újságot olvas így. Ehhez még képzeljük el az olvasást messziről. Anita a Zsabno-Belgrád vonalon, telefonon keresztül, harminc kártyalap közül felismert huszonkettőt. S ami a főcsoda: Anita előre látja az eseményeket. Előre meg tudja mondani, mikor érkezik hozzájuk vendég, kit, hol és mikor ér baleset vagy szerencse. Először arra gondoltam, levelet írok Anitának, segítséget kérek tőle néhány ügyemben. Például szeretném, ha válaszlevelében megírná, mikor kapom már meg a két év óta esedékes lakáskiutalót. Aztán eszembe jutott, hogy bölcsebb dolgokat is kérhetek tőle. Mondjuk azt, hogy segítségével, megpróbálhatnék példának okáért huszonegyezni. Ha Anita messziről felismer huszonkét kártyát, az a huszonegyeshez bőven elég. Ha a távolból telepatikus módon megsúgja nekem, milyen kártyalapokat kapok, nyert ügyem van, egykettőre kifoszthatom jobbmódú barátaimat. De aztán rájöttem hogy ebben nincs semmi logika, hiszen én nem rendelkezek telepatikus tulajdonságokkal, s így Anita sugallatait sem leszek képes felfogni. Úgy döntöttem hát, hogy arra kérem meg őt, írja meg nekem, legyen szíves, milyen számokat húznak ki a Športka idei utolsó hetében. Egyre türelmetlenebbül várom Anita válaszát. Levelet ugyan nem írtam neki, mert arra gondoltam, hogy mint parapszichológiái fenomén, anélkül is megérzi, a távoli Zsabnoban, mit kívánok tőle, hiszen nem nagy dolog az, amit kérek: küldjön nekem hat biztos tippet. Itt ülök hát és várom Anita levelét, közben ismét előveszem az említett újságcikket és figyelmesen újraolvasom. Fölfigyelek a következő mondatra: Anita képességei időről időre jelentkeznek, s önmaguktól elmúlnak. Lassan itt az év vége és nem jön a levél. Lehetséges, hogy a kis Anita parapszichológiái, telepatikus és látnoki képességei éppen most szünetelnek??? VAJKAI MIKLÓS: APÓK ELIPSZIS ÉS A FEHÉR NÉGER avagy a periféria varázsa Akkor, midőn az ősz köszvényes dereka beleroppant délutánjaink csöndjébe, megérezték, hogy ez a végzetes ropogások előszele, melyek a Nagy Áporodott Fal mögött készülnek ellenünk. Még kigondoltam néhány csudabogarat a perifériáról, gyorsan amnesztiát adva nekik az életünkbe való ki-bejáráshoz, de már ez sem segített. Nyúlott a csönd mindenütt, s mi úgy szorongtunk a csönd bugyraiban, mint a lepusztult sakktábla fölött merengő vízihullák a parti végeztével. Azt hiszem, már végleg elvesztünk, amikor a radiátorok mögül meglátogatott minket Lók Eduárd. Hárman voltak egy személyben, s bár Kólnak hívta őket gúnár megyeszerte mindenki, sőt, az idegen tartományokból idevetödö békafejű kalmárok is ezen a néven keresték őket, én ELJEGYZÉS ELŐTT Lajos: Hát elérkezett az idő, Rózsikám. Rózsi: Elérkezett, Lajos. Lajos: Ez is csak egyszer van az ember életében. Rózsi: Bizony csak egyszer, Lajos. Lajos: Már úgy várom a jövő hét vasárnapját, az eljegyzést, amikor felhúzhatom a gyűrűt az ujjacskádra. Rózsi: Nagy nap lesz az, Lajos. Lajos: Aztán majd jön a házasság. Rózsi: Az is eljön. De tudod-e, mit Ígértél, Lajos? Lajos: Mit is ígértem, szivecském? Rózsi: Hogy a házasságkötésünk napjától kezdve a kocsmába sohasem fogsz menni. Lajos: Igen. Ezt Ígértem. És nem is megyek többé. Rózsi: Biztos, Lajos? tudtam, hogy ők valójában lók, azaz lovak. Az apokalipszis öszvérei. Nagyhirtelen. — Nono —, mondta Eduárd, és leült az asztalhoz. — Én csak amondó vagyok, hogy nono! — ismételte meg, aztán elhallgatott s többé a szavát se vettük. — Ezek a radiátorok mindig meglepnek bennünket — mondta Láma Árnál, aki ükatyai ágon a tizedik kancám volt akkoriban. Végzetesen utáltuk egymást, de mit számított ez ahhoz képest, hogy éppen azokban az időkben kaptam harmincöt korona honoráriumot az Új Vének című hetilaptól. Három üveg sósborszeszre futotta. — Miféle gladiátorokról hantálsz itt összevissza? — horkantam rá kismorgósan, s kifordultam az udvarra, hogy Lajos: Esküszöm, Rózsikám. Rózsi: Aztán azt is Ígérted, hogy többé nem veszel a kezedbe kártyát, nem látogatod meg a barátaidat, hanem itt ülsz velem a szobában. Lajos: Itt fogok ülni. A gondolatodat fogom lesni. Minden percem a tiéd lesz, Rózsikám. Rózsi: Esküdj meg, hogy így lesz, Lajos? Lajos: Esküszöm, Rózsikám. így görbüljek meg, ha nem mondok igazat. Rózsi: Azt is ígérted, hogy más nőre rá sem nézel. Lajos: Soha. Ha csinos nővel találkozom, lehúnyom a szemem. Rózsi: Igazán, Lajos?! Lajos: Igazán. Rózsi: Aztán azt is Ígérted, hogy a kedves anyámat, a te jövendőbeli anyósodat tisztelni és becsülni fogod. Soha egy goromba szót nem mondasz neki. Lajos: Szeretni fogom a kedves mamát. Nagyon, nagyon. megmosdjam az első dérben. Kint szikrázott a lovak szarva a hidegtől. Árnál a hátam mögöt állt az ajtóban, onnan figyelte, milyen harsány mozdulatokkal dörzsölöm a nyakam. Olykor felnyerítettem a gyönyörűségtől. Talán furcsa, de a pusztulásnak ezekben a pillanataiban még a vízihullákról is képes voltam megfeledkezni, pedig ott szorongtak állandóan a kerítés mögött. Olykor fel-felültek a kerékvesztett roskadt szekérre, amely a pacsit mellett düledezett, és szomorkás bluesokat mormoltak. Ki tudja, mi lesz a sorsuk? Talán az első fehér néger megjelenését várják. Egyorrlyukú ember már járt errefelé, az öregek valami kockafejűre is emlékeztek, kézenfekvőnek látszott hát, hogy a fehér néger is megjelenik egyszer váratlanul. A falu végén fog feltűnni, kezében elmaradhatatlan gitárjával, zsebében álmaim sósborszeszes üvege. Hirtelen szörnyű gyanú vágott belém: teljesen megfeledkeztem Lók Eduárdról, vagy Edmondkáról, ahogy magamban becéztem. Megpördültem, Amált félretolva beizetlenkedtem a szobába. Ott ült az asztal mellett a tizenkétlábú Lók, szeméből könny szivárgott. Nézett rám azokkal a szomorú, vádló szemeivel, s abban a pillanatban megértettem, hogy az Idő kapuja számomra örökre becsukódott, be nem léphetek rajta soha többé. A szobában csönd volt, csak a radiátorok zümmögték elmaradhatatlan népdalaik egyikét, s valahol az udvar mögött, az elkujtorgott bátyám ácsolta budinak dőlve szenderegtek a vízihullák. Mire felocsúdtam. Lók Edi már becsapódott a falba, s ott zokogott tovább, így adva tudtunkra, hogy immár tizenhat láb magasan áll a víz az atyai portán, s hogy ö volt az a fehér néger, akit hiába vártunk, s aki azért jött, hogy lecsipegesse álmos és csipás szemeinkről az átok rézgarasait, de mi frakkja sósborszesztől átitatott lelógó csücskét sem értük fel soha, csak kúsztunk tovább a porban, mint a másnapos kutyák, mert úgy kell nekünk. Kövesdi Károly paródiája Rózsi: Megígérted, hogy elvégzed a házi munkát. Kiporolod a szőnyeget, elmosogatsz, leviszed a szemetet. Segítesz a főzésben. Lajos: Mindent megteszek érted. Rózsi: És örökre abbahagyod a dohányzást. Utálom a bagószagot. Lajos: A dohányzást nem mondtad, Rózsikám. A cigarettát nagyon szeretem. Rózsi: Szereted? No de ilyet! Engem talán kevésbé szeretsz? Lajos: Jaj, nem, drágám, Téged imádlak a legjobban az egész világon. Rózsi: Akkor abbahagyod a füstölést. Lajos: Igen. Még ma. Még van egy fél dobozzal, de már nem szívom el. Behajítom a szemetesládába. Rózsi: Rendben van, Lajos. És most isten veled. Menj és többé be ne tedd hozzánk a lábad! Mert nekem igazi férfi kell, nem olyan, papucshős, mint te vagy, Lajos. D. Gy 11 Dúdor István: Macskazene (tusrajz)
