A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-25 / 52. szám
ka, hogy megosszák az állammal és a társadalommal az időskorúak eltartásának felelősségteljes feladatát. A nyugdíjasotthonokban élő öregek életéről tulajdonképpen külön-külön történetet lehetne írni. A fővárosi otthonok egyikének kilencvenöt lakója van. Kilencvenöt különböző életút. M. Joli néni például még a múlt század utolsó éveiben született. Ma viszont olyan egyedül van, mint pusztán a kút. Fiát a háború vitte el, lánya pedig a harmincas évek második felében külföldre ment férjhez és barátai vagy rokonai nincsenek. Erejét fogyni látva eladta lakását és szerény vagyonát, majd beköltözött az otthonba. Eleven, fürge asszony még most is, magányát feloldandó: ő az otthon második emeletének folyosóbizalmija. — Valamikor régen árendás voltam, feles földeket műveltem. Amikor alakulóban voltak a szövetkezetek, az elsők között léptem be, csak hát kikoptam már a munkából —■ mutatja tenyerét a 81 éves Józsi bácsi. — Hiába, elnyűvi az embert a föld ... De azért szeretni kell nagyon, mert akkor meghálálja a törődést. — És magával törődik-e valaki? — Van énnekem fiam, jó állású, kitaníttattam becsülettel. Csakhogy ott a család, ugye, ők is dolgoznak, én meg naphosszat a négy fal között voltam, nem volt kivel két szót váltanom, no meg az egészségem is megkopott. Az orvos is mondta, hogy nem szabad magamban maradni. Hát mi legyen? Azt mégsem kívánhattam, hogy a menyem kiálljon a munkából... A 89 éves T. Emö bácsinak viszont nagy családja van, de amilyen hosszú az esztendő, soha nem keresi öt senki. Sőt, sem a fiai, sem az unokái még csak levelező viszonyban sincsenek velel Nem úgy azonban az otthon vezetőjével, akit személyesen is fölkerestek már: „... ha esetleg bekövetkezne ... akkor mi lesz a trezorban őrzött két betétkönyvvel?!" A 78 éves H. Gizi néni nyolc évvel ezelőtt lépte át először a nyugdijasotthon küszöbét — és azóta egyetlen alkalommal sem jött hozzá látogatóba senki. Igaz, néhanapján kap levelet vagy képeslapot Csehországban élő bátyjától, de neki az fáj csillapíthatatlanul, hogy a fia vagy az unokái, akiket annyi szeretettel és gonddal nevelt, még sohasem jöttek el látogatóba. — Az egyik közeli községből kerültem ide — panaszolja az idős asszony. — Azóta is úgy érzem, hogy az életben olyanformán van ez, hogy ha az öregek már nem tudnak dolgozni, nincs rájuk többé szükség a családban. Legalábbis az én esetemben így történt. 1972 tavaszán eltört a lábam, azóta csak bottal tudok járni. Amikor a fiam meg a menyem megtudták, hogy sánta maradok, egyszerűen kiközösítettek ... Addig ? Együtt jártunk a határba, ők kerékpárral, én gyalog, engem mindig előre küldtek, nehogy később érkezvén lemaradjak egy-két sorral... De aztán, amikor eltört a lábam, már csak nyűg voltam a nyakukon, mígnem kifundálták, hogy bedugnak ide a nyugdíjasok otthonába, s azóta felém se néztek ... Nem mondom, jól bánnak itt velem, de hiába az ápolók vagy az otthonvezető igyekezete, a családi kör hangulatát nem pótolhatja semmi. — Mégis, hogyan telnek a napjai? Gizi néni szomorkás arca kissé felderül. — Beszélgetünk, kötögetünk, olvasgatunk. Én szatyrokat kötök, aztán elajándékozom őket. Akár idegeneknek is. Olvasni újságokat, folyóiratokat szoktam leginkább. Nemcsak a politikát böngészem végig, hanem a lelki levelesládát is szeretem. Hogy mennyit tudnak panaszkodni az emberek! Az egyik, hogy elhagyta a szeretője, a másik meg arra, hogy milyen csúnya. Öregek vagyunk, de ezek a szerelmi dolgok bennünket is érdekelnek — hunyorít hamiskásan az idős, fiában csalódott asszony. A korszerű, küldetésében is újszerű nyugdíjasotthon folyosóit s néhány szobáját az otthon vezetőjével járom végig. Amerre elhaladunk, mindenkinek van szava-kérdése hozzá — és neki jóleshet a ragaszkodás, mert elégedetten mosolyog: — Nemcsak lakóink ellátásáról igyekszünk gondoskodni, hanem arról is, hogy aki itt nyert elhelyezést nálunk, az a lehető legnagyobb nyugalomban töltse napjait. Intézetünk nem hagyományos értelemben vett agghajlék, hanem olyan szociális otthon, ahol ágyak helyett szobákat biztosítunk az érdeklődőknek. Ezekbe a szobákba mindenki elhozhatja a megszokott bútorát, és a saját ízlése szerint rendezheti be szerény lakosztályát. Nem titok, hogy hozzánk bizony alapos túljelentkezés van, így nem mindenkinek jut hely. Sajnos, azt sem érti meg mindenki, hogy e valóban korszerű épületbe csak azokat tudjuk felvenni, akik nem ágyban fekvő vagy állandó ápolásra szoruló betegek. Célunk, hogy olyan magukra maradt férfiaknak, nőknek, esetleg házaspároknak biztosítsunk otthont, akiknek már gond a magány, akiknek terhűkre van a főzés, bevásárlás, a tüzelőhordás. Teljes mértékben gondoskodunk leendő lakóink étkezéséről, orvosi ellátásáról, de képtelenek vagyunk arra, hogy ebben a belvároshoz közel eső panelházban napi ápolásra is berendezkedjünk. Járjuk a folyosókat, s minden emeleten vastag betűkkel írt felhívást pillantok meg: „Figyelem! Csütörtökön 11 órakor lakógyűlést tartunk. Mindenkit szeretettel várunk!" — Havonta egyszer lakógyűléseket tartunk — magyarázza az igazgató. — Megszervezésükkel olyan fórumot akarunk létesíteni, ahol az idős emberek egyéniségét, kialakult szokásait tiszteletben tartva, elősegítjük itteni beilleszkedésüket. Ez is egy lehetőség arra, hogy az ideérkezők, többnyire különböző típusú emberek, idővel összecsiszolódjanak. Rendszeres összejöveteleinken elmondhatják észrevételeiket, s ahol kell, közbenjárunk az érdekükben. — Miként lehet egy-egy ilyen nyugdijasotthon lakójává válni? — Erre egységes irányelvek vannak. Ránk is, de a többi szociális otthonra vonatkozóan is. A lakhely szerint illetékes nemzeti bizottságnál kell jelentkezni, s ott mérlegelik: indokolt-e az elhelyezési kérelem. Általában három szempont dönt: anyagi nehézségek, egészségi állapot, családi okok. Aki otthonra talál a nyugdíjasotthónok bármelyikében, annak biztonságát, ellátását az állam szavatolja. — Mi történik a behozott értékekkel? Ékszerek, betétkönyvek, vagy éppenséggel készpénz? — Vagyonkáját bárki letétbe helyezheti intézetünk páncélszekrényében. Minden egyes lakónknak egyébként zsebpénze is van, és minden tulajdonával bármikor szabadon rendelkezhet, hiszen a nyugdíjasotthon lakójaként is teljes jogú állampolgár. Hagyatéka a törvényes örökösöké. — És a személyzet? Vajon kik azok, akik nap mint nap arról gondoskodnak, hogy az új lakók, a lehetőségekhez mérten, jól érezzék magukat és kifogástalan ellátásban részesüljenek? — Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy a személyzet nemcsak szereti az öregeket, hanem átérzi a gondjaikat is. A mi intézetünkre épp úgy vonatkozik ez, mint a többi szociális otthonra. Higgye el, kevesen ismerik ezt a munkát, pedig nagyon könnyű megszeretni. Jó érzés leírni és tudni: az agghajlékokban élő idős emberek sorsa — az állam nyújtotta lehetőségekhez mérten — megoldottnak tekinthető. Megoldottnak, de csak anyagilag és társadalmilag. Emberileg aligha. Mert hiába nézem az otthon szobáinak példás rendjét, emlékezetemben mégis a postás érkeztét figyelő öregek barázdált, cserzett arcának emlék-képe rögződik. Aki levelet kap, annak fölcsillan a szeme; aki hiába várta, ma is hiába várta a postást, annak elborul a tekintete. Mintha azt tükrözné arcuk, hogy életüknek nincs folytatása, hiszen sem a gyerek, sem az unoka nem viszonozza az idős korba jutott és oly sok megpróbáltatáson átesett szülők szeretetét, gondoskodását. MIKLÓSI PÉTER Gyökeres György felvételei a NAGYSZÜLEINK című sorozatból Hétvégi levél Már közhelynek számít, amikor az év végén azt mondjuk, búcsúzunk az óévtől és köszöntjük az új évet. Amikor azt mondjuk, hogy az új évben mindent jobban és bölcsebben csinálunk, mint az eltelt időben. Ismét jönnek a fogadalmak, melyekről nagyon sokszor többen megfeledkeznek. Az óévtől való búcsúzás azonban sokkal nehezebb akkor, ha valaki nemcsak egy év munkájától búcsúzik, de búcsúzik az aktív társadalmi élettől is. Ezt úgy mondják, hogy megérdemelt pihenőre, nyugalomra tér. Lényegében nem történt semmi, hisz mindenkinek ez a sorsa. Ilyenkor azonban az ember nemcsak búcsúzik, de ez a pillanat arra is alkalmas, hogy visszatekintsen egész életére, hogy mit csinált jól, mit kevésbé jól, vagy mit rosszul. Sőt még az is felmerül gondolatában, hogy vajon mit is csinálna mai ésszel és tapasztalatokkal másképp és jobban. Mindez persze teljesen felesleges eszmefuttatás, mert a múlt a leélt élet epizódjai az adott konkrét helyzet közepette nem térhetnek vissza. Amit nem tudtál elvégezni tegnap, ma már arra késő van. Ma már új problémák lépnek előtérbe. A megoldások új. friss erőket követelnek és ez az élet rendje. Ennek ellenére mégis nem könnyű a távozás a megszokott munkatársaktól, tudni azt hogy elszakadsz egy kollektívától mellyel jóban, rosszban együtt éltél éveken keresztül. S mindenkivel egyszer bekövetkezik. Új életet kell kezdeni, új életritmust kell felvenni és megszokni. Itt kezd gondolkodni minden ember, hogy is lesz, mit fogok csinálni. Hogyan lehetek továbbra is hasznára a társadalomnak és a családomnak. Ezt mindenki másképp gondolja. Egyik kertészkedésre vágyik, másik unokáival akar sétálni és törődni, szóval mindenki másképp csinálja, mások az elképzelései. Ez alkalomból azonban szeretném arra kérni a Hét olvasóit, hogy továbbra is támogassák lapunkat, a levelezőket pedig arra kérném, hogy minél több írást, tudósítást küldjenek lapunknak. Mert a Hét végeredményben a csehszlovákiai magyar dolgozók kultúrpolitikai képes hetilapja, amelyet illő minden csehszlovákiai magyar dolgozónak, de főleg a CSEMADOK tagságának támogatni, vásárolni és olvasni. Remélem, hogy az elkövetkező időben lapunk ezt a támogatást minden területen megkapja. Ezekkel a gondolatokkal búcsúzom olvasóinktól, levelezőinktől és kívánok mindenkinek erőt egészséget és boldog új évet. 3
