A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-11 / 50. szám
VAJKAI MIKLÓS ARNYAK KOZOTT Félszegen, bátortalanul állt a cellahangulatú boltban. A kezét összekulcsolta, s a kúnképű, tizennyolc esztendős elárusitólány majd' elröhögte magát. Csupán akkor rebbent a tekintete, amikor Dé zavartan a pénztárcájáért nyúlt. — Akkora bugyetlárisa volt, mint a konyhaszekrény ... — mesélte később Elvira, és nem nevetett, mint ahogyan akkor sem, amikor a huszonkilenc esztendős férfi tizenhat inget, nyolc trikót, húsz nyakkendőt, négy pulóvert, nyolc váltás alsóneműt, három pár félcipőt, és húsz pár zoknit vásárolt magának, és berakta a bolt előtt parkoló kamion utasterébe. — Néhány öltöny is kéne... — bátort a lankodott a férfi. A lány sebbel-tobbal mutatta az öltönykészletüket, és Dé azt mondta, hogy néhányat felpróbálna. Amíg az öltözőfülkében illegette magát, Elvira bezárta a boltot, leeresztette a redőnyt, és a légypiszkos ablakba biggyesztette az „EBÉD IDŐ ALATT ZÁRVA VAGYUNK" föliratú táblácskát, és azzal az elhatározással, hogy busás jövedelem fejében „másképp" is kielégíti a vásárlóját, az öltözőfülkébe toppant. Valahol, zárt és piszkos helyiségekben, távoli városok parkjaiban, elnyűhetetlen szállodák elnyűhetetlen ágyaiban szerezte a jártasságát, s a röpke óra alatt, amit a krétával irt szöveg ebédidőként jelzett, feltárta teste titkait, s a férfi később — egy jól rögzíthető pillanatban — határozottan emlékezett a nő azon részére, ahol egy takarmányrépa-alakú, tetovált szív éktelenkedett, akár egy lélegző, alakját állandóan csereberélő élőlény. Zim az elkövetkező hajnalban látta életében először a fiatalembert. Éppen egy zsák rozsfehérjét öntött szitálatlanul az érett grundba. Bekapcsolta a keverőgépet, s a szomszédos raktárhelyiségbe indult. Rég elmúlott éjfél. Úgy két óra lehetett, s Dé, aki alighanem eltájolódott, azt mondta: — Jó estét! Zim éppen csak biccentett a fejével, és ahogyan kifelé haladt a helyiségből, s a tekintetével oldalvást végigborotválta az idegent, elvigyorodott. Olyan hülyén állt ott, a kezét a csípőjére téve, a lábait megrogyasztva, s az orditóan új farmerruhája úgy vakított, hogy Zim munkatársai egyre sűrűbben pislogtak feléje. Ketten-hárman a munkaasztaloknál dolgoztak, ugyanennyien a kemencék körül sürgölődtek; Zim, ez a vézna és nyúlánk fiatalember — szájában az elmaradhatatlan cigarettával — ott nyűglődött a keverőgépeknél. Dé megfigyelte, hogy áthaladtában a raktárhelyiségen kortyintott a söréből vagy a sarokba állított pálinkás fiaskóból. Virradt és Zim a munkaasztalhoz tolta az utolsó adag kenyértésztát is, és a frissen gyújtott cigarettájával behúzódott a szomszédos helyiség sarkába. A telepedő csöndben jól hallotta a hajnali rigó párját hívó szavát: — Platty-platty, platty-platty, ti-ti-ti-tiiiííi... Nyár eleje volt és ö a csökevényes, hányódó tél és a fekete tavasz után végre boldognak érezte magát. Két hete házasodott, s a feleségével majd belátható időn belül kivehetik az évi szabadságukat és külföldre, egy isten háta mögötti településre utazhatnak, ahol biztosan akad egy nagyszerű úszómedence, egy csöndes bisztró, és mivel született társalkodó az aszszony, megbarátkoznak majd a pincérekkel s az ott lakókkal. A feleségére gondolt. DÚDOR ISTVÁN tusrajza Amióta együtt éltek, egyre többet gondolt reá. Egyre többet gondolt az eljövendő, együtt töltött órákra, amikor majd ott ülnek egymás közelségében és Zim odaadón, csapongva beszél, tanít, magyaráz, vagy egyszerűen csak a beszéd kedvéért beszél, miközben úgy véli, hogy nincs káprázatosabb az emberi párbeszédnél, nincs gyönyörűségesebb attól, hogy valaki mindig, az életünk minden egyes percében ott van a közelünkben. Hallatlanul szerette a feleségét. Rajongása túlburjánzott az emberi képzeleten. Reggel, délután vagy este: amikor véget ért a munkája, sietett haza. Mindig azzal a belső túlfűtöttséggel igyekezett, mint korábban a sok izgalmat ígérő találkákra. Amíg a valahai lányok idővel életének elmosódott paravánjaivá szelídültek, Renáta egyre valóságosabbá serdült, és miután kettejük viszonya extatikusabbá, intenzívebbé vált. Szerette az asszonyt, az otthon töltött reggeleket s délelöttöket. Szívesen elnézte, amint piros ruhácskájában a konyhában hajlongott, s Zim tudta, hogy ez az egyetlen nő, aki megszépült, s magabiztossá lett a közelében. Újra hallotta a feketerigó hívó szavát. Élesebben szólott, és ő arra gondolt, hogy az épület előtti sűrűből palattyoghat. Kiment az udvarra s a szénrakásra vizelt. Dé, ez a huszonkilenc esztendős férfi, ott állt a közelében. A vászonkabátja panyókára vetve. A keze a csípőjén nyugodott. A szája lebiggyesztve. A haja zsíros és kócos. — Hát maga? ... — kérdezte Zim. Dé alamuszin mozdult, és Zimnek úgy tűnt, mintha valamiféle nyálkaburokban szorongott volna. Az arca. a keze csontszínű volt. A húsos, lefittyedt szája kéken vagy lilán rángatózott. A szeme most kerek volt, nyálkásan, lomhán mozdult. Puhán, már-már nőiesen lendítette a karját: a közeli kamionra mutatott. — Az NDK-ból jöttem... — mondta, s ugyanazzal a vattázott, puhány, reflex-szerűtlen gesztussal előhúzta a cigarettadobozát s rágyújtott. Ó, hogy utálta az efféle, nyím-nyám alakokat. Hogy gyűlölte őket, és mennyire rettegett a tohonyaságuktól. Dé akkora volt, mint a ház, de oly bárgyú, hogy legszívesebben a „képébe mászott" volna. Tudta: hiába zúzná, tépdesné vagy ütlegelné: egyetlen nyikkanást sem sikerülne belőle kisajtolnia. — No és!... — helyezkedett támadóállásba Zim. — Ha a németektől jött, akkor onnan jött!... Nem kell letojnia a másikat, érti!... Mert könnyen előfordulhat hogy az a másik légipincérkedett a Róma—Budapest—Prága vonalon, és van annyira rendes gyerek, mint maga ... Maga sem értette ezt az egészet. Azt. hogy ilyen bárgyún belehajszolta magát az ordítozásba, gyűlölködésbe, s azt sem értette, hogy két órával később felkapaszko-
