A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-11 / 50. szám
dott a kamion rakodó-terébe és segített a hetvenöt kilós zsákok leadogatásában, és már-már jól esett Zimnek, hogy egy pohárka italra és ebédre meghívhatta Dé-t. Renáta mint mindig, most is piros és rövid ruhát viselt. A haja egészen a csípőjéig ért, s négy vagy öt hajtű rögzítette. A szeme élénken csillogott. A száját még nem kellett festenie. A lakás tágas volt és tiszta, s ahogyan ott ültek a konyha asztalánál, majd később a nappaliban, Dé egyre csak arra gondolt, milyen jól összeillenek ezek itt ketten. Dé röviddel éjfél után távozott, s ök letusoltak s hosszasan ölelkeztek. Hajnalodott már, s a kitárt ablakon becikkantak az első madárhangok. — Csengetnek ... — mondta Zim. Renáta nyitott ajtót, s egy cseppet sem lepődött meg, amikor megpillantotta Dé-t, aki a cipőjét itt felejtette, s az asszonyt kérte, hogy kösse meg a fűzőt. Fáradtak voltak, zúzottak, s Zim feleségének csupán annyi ereje maradt, hogy a férjének azt mondja? — Többet ne jöjjön ide ... — Nem jön ... — mondta a férfi. Két nappal később az ablakból látták őt, amint a közeli nyaratóközpont felé igyekezett. Dé vagy egy órát üldögélt a Fehér Ló nevű vendéglő teraszán, s a Gúnyárd folyó vizén sikló csónakokat, s az uszályokat vontató hajókat figyelte, amikor egy ifjonc leszólította. Mit sem sejtve haladt vele végig a parton, s miután a háttér elnyelte a vendéglőt és a nyaralóházakat, s a tisztás kacskaringós erdei csapássá szűkült, nagy-váratlanul négyen vagy öten leteperték őt, és e jól rögzíthető pillanatban nem jutott eszébe a kamionja, amivel a rettenetes útjait járta, a pékség sem jutott az eszébe, s az az éjfél utáni óra sem, amikor befordult az udvarára; s Zimre és a néhai asszonyaira sem emlékezett, akik oly sokszor átverték őt. Az idegenek gyakorlott kézzel szorították az avar-illatú földhöz. Dé agyán egy ezredmásodpercre átvillant az az eset. amikor „másfél évtizedre való" ruhát vásárolt a cellahangulatú boltban. Azokat a ruhadarabokat immár mások veszik igénybe. Aztán Elvirát, a fekete lányt látta, aki pár százas ellenében kielégítette Dé vágyait, és valahogy megérezte; hogy a szurdok-sötét bolt, az ablakba biggyesztett fölirattal immár élete jelképévé magasztosult, és ö, aki mindeddig a világ szitájának periférikus lyukacskáit kerülgette, most mintha közelebb jutott volna a középponthoz, és arra a bárgyú arcra, amelyet évtizedeken át híven viselt, törékeny mosoly ült. Bátornak, feltétlenül bátornak kell lennie, gondolta. Az a tudat sokszorozta meg az erejét, hogy a bátorságát mindössze pár percre kell igénybe vennie. Azok öten még vártak. Várniuk kellett, hogy a férfi az utolsó gondolatát is felőrölje. Azt a kis gondolatláncocskát, amelynek az utolsó szemecskéje a közvetlen jövő felé mutatott. Bár ízületein könnyed remegés futotta át, nyugodtan gondolt az elkövetkezőkre. Derűsen gondolt arra a napra, amikor az újságok rendőrségi rovatai a nevének a kezdőbetűit közük, és bár sejtette, hogy elmúlása az eltévelyedett csőcselék melléfogása, nem akart ezen változtatni. Valaki más miatt kell elpusztulnia, egy másik ember miatt, akire külsőleg hasonlít, s aki Dé helyett talán tetszetősebb, élhetőbb életet rendezett be magának, míg ő csupán árnyak, fantomok és ábrándozások közepette hányódott. NY. A. NYEKRASZOV A TROJKA Mit akarsz a befújt, jeges úton, hová mégy, te kicsiny szomorú ? Feledés hava csillog a búdon, arcodon puha pírkoszorú. Ha tetszel neki, nem csoda éppen, megkívánhat akárki, ne félj; piros pántlika táncol a szélben hajadon, mely akárcsak az éj. Sok irígyed amott lesi messze: futsz a vágtató trojka után, s szalutál, a szemét kimeresztve rád, a nyalka huszárkapitány. Lila köd lepi gyermeteg ajkad, mosolyán üde csók ize vár. S vár a szem pihe-bársonya rajtad, s benne két riadt barna bogár. (Simkó Tibor fordítása) KONCSOL LÁSZLÓ A ZÚZMARA Nyirkos, havas éj volt, ködbe bújt a kert, elborult az égbolt, zimankót lehelt. Tiszta lett a reggel, föllobbant a nap, gyönggyel, ékkövekkel szórta a havat tele, s mind a fákra jégfüzér került, gyöngyös téli párta, csipke, szikrafürt. „Tüskés fény a gallyon. Cseng a szilvafa. Jég a testem, arcom" — így a zúzmara. „Ezüst fonalakból nagy, dermedt pehely, csengő ágbogakból szőtt kristálykehely. Búsult még az ágon némi barna lomb. Most magamba zárom s lengek, fénykolomp. Csillagdísz, paláston. Ezer ágbogú. Kerti fagykarácsony. Üvegkoszorú. Fényhangon süvöltő kristályorgona. Fagykirályok zörgő ékű homloka. Hópalást fölébe gazdag téli súly, jégkirály fejéke, jéglomb tornyosul. Fagyos, szép, királyi terheim alatt egy mohos törzs fányi ága meghasad. Megfeszül, megroppan, fÖljajdul szegény, lehanyatlik lassan, s véle hullok én." VOJTECH MIHÁLIK KI HOGYAN HAL MEG A halált is ki kell érdemelni, ö sem jön ingyen. A lelkiismeretlen emberek összeharácsolják az élet ajándékait s henyélve élik a szép napokat; de nézzétek meg a halálukat, milyen szégyenletes és tartalmatlan. S a kemény munkát végző emberek mintha nap mint nap a babérkoszorút fonnák, melyet ama jó. gondos nővér egy napon a fejükre helyez. Tegnap megkapott egy történet, melyet bor mellett mesélt egy barátom. Apósa, az öreg földmives, szekéren tért vissza a határból, s abban a pillanatban lehelte ki lelkét, mikor a nap lebukott a kertek alatt. A szekérbordákra akadva zokogott az élettelen test a vízmosások, kavicsok fölött s a lovak végigvitték gazdájukat a falun, hadd tekintsen meg mindent utoljára, immár világtalan szemével. S habár sötétben is hazataláltak volna, ezen az estén talán meghallották a paraszt halk parancsát, hogy nem csak az élőnek a holttól, a halottnak is illik elbúcsúzni a világtól. Nagyon szomorúak voltunk, folytatta a barátom, hisz a halott közel állt hozzánk, de ugyanakkor irigyeltük csodálatos halálát, a szépség égető tudatával. Egy másik így folytatta; Az én nagyapám a dombra menet halt meg, mikor a rétet indult lekaszálni. Ahogy lépkedett fölfelé, rájött a szédülés. Még sikerült egy lábbal letérdelnie, s kiegyenesedve így várta a halált, így találtak rá délelőtt, féltérden, a kaszára dőlve. Jobbjával a kaszanyelet markolta, s mint egy sólyomtoll, nyúlt át a kaszapenge a válla fölött. Olyan volt, mintha ö maga lenne a fekete vőlegény, aki az életet aratja. Úgy tűnt, hogy meghajolt a földnek, utoljára, és egyesült vele sir nélkül is. Sőt, úgy kellett lefejteni az ujjait a szerszámról, mely nem hagyta elesni. Hallgatom, s megborzongat a szomorúság. Ama jóságos, gondos nővér, ez a kaszás, fekete vőlegény, néha megtéved. És felejt. Az én apám az ágyban halt meg. Mellette ültem; az októberi vasárnap nyirkos fénnyel sugárzott a szobába, görcsösen fogta a kezem, s nem mondott olvasókönyvbe való idézetet, csak sóhajtott: Nagy a fájdalmam. Nem a személytelen szót mondta: fáj — A háromévi bénaság azonosulni kényszerítette a kínnal, kisajátítani, együtt vándorolni véle, s nem babér-, egy dolgos élet töviskoszorújával sebezni meg a homlokot. Igen, nagy a fájdalmam. Az ember gyakorlatilag szinte használhatatlan. Vére, zsírja, ásványai nem érik meg a hetven koronát. Bőréből nem varrhatsz cipőt, a húsa pedig édes és undorító. Az egyetlen dolog, amelynek értéke lehet, ha az élet fukar volt, a néma példa s a sóhaj, melyben már ott lapul a szó. (Fordította: Kövesdi Károly) 11
