A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-27 / 48. szám

szakos intézkedésekkel terelték a kollektivizálás útjára, s az érintettek sorsában ezek súlyos következményekkel jártak. A járási funkcionáriusok irányításával kuláklistákat állítottak össze, a teljesíthetetlen beszolgáltatás) követelések nyomán számos gazdát elhurcoltak, elítéltek, s így kényszerítették a szövetkezetbe való belépésre. Az író mindezt főként a nyilvánvalóan apjáról mintázott középparaszti főhős keserű sorsában mutatja be. Ebből következik, hogy a szövetkezetesítés végrehajtói, a járási funkcionáriusok és helyi megbízottjaik negatív figurák, agresszív jellemek.

Szükségszerűen felvetődik a kérdés: valóban az okozta-e a drámai helyzetet. Hogyan lehetett volna végrehajtani egy forradalmi változást másként, ha a parasztság ennek szükségszerűségét nem érezte, s hagyományos életformájához ragaszkodott? A kérdést ilyen szélesebb összefüggésben Duba nem veti fel, úgy mutatja be, mint az erőszakos járási vezetők és a hagyományos életformájukhoz ragaszkodó, becsületes gazdák konfliktusát. Látszólag így is volt, de József Attilát idézve az igazság mélyebben van a valóságnál: a nagyüzemi gazdálkodás feltétlenül előrehaladást jelent a paraszti kisüzemekkel szemben, mint ahogy az később Füzesnyéken is beigazolódott. A forradalmi — változások ilyen helyzeteiről legalább a volt spanyol harcos, az Atya, elmélkedéseiben kellene az írónak szólnia. Ő azonban szintén válságba kerül, alkoholban keres menekülést, s még a pártba sem hajlandó újból belépni. így a regényes ábrázolás megmarad a tények szintjén. Duba nem is tesz kísérletet a bölcseleti igazság keresésére. Erre valószínűleg a valtomásos, erkölcsi szempont készteti: Nagybenét és társait igazságtalanul bántalmazzák, s ö lényegében az ő védőjük, ezért a második fél szempontját nem is vizsgálja, nem keres számára enyhítő körülményt. De a későbbi tények szintjén helyreáll az erkölcsi egyensúly, a parasztok megnyugszanak sorsukban, s Nagybene fia, a másik főhős, neves emberré válik. Az is érezhető, hogy a fiatalok idővel már egy jobb, erkölcsösebb társadalommal forrnak egybe, de filozófiai szempontból szinte értJEAN- BAPTISTE

De hát ki is volt ez a Jean-Baptiste Lully? Szép franciásan csengő neve megtévesztheti az embert: Firenzében, olasz szülök gyermekeként látta meg a napvilágot 1632. november 28-án. Tizennégy éves korában került Párizsba, s élete végéig „kerékbe törte" a francia nyelvet. Franciaországi pályafutását afféle kisinasként kezdte, s a zenéhez csak annyit értett, mint amennyit odahaza gitárpengetés közben elsajátított. Párizsban kedvet kapott a hegedüléshez, erre egy gróf felfigyelt és taníttatni kezdte, s a kis olaszból viszonylag rövid idő alatt egészen kiváló hegedűs lett. Csak természetes, hogy ezek után már elege lett a kuktáskodásból (ráadásul valami csínytevése miatt amúgy is mennie kellett), s minden igyekezetével azon volt, hogy a királyi udvarban zenészként működhessen. Ezt sikerült is elérnie, sőt húszéves korában XIV. Lajos már őt teszi meg a „grande bande" — a 24 hegedűst számláló királyi zenekar — vezetőjévé, s ettől kezdve zenei karrierje rohamosan felfelé ívelt.

hetetlen, hogyan válhatott jóvá ilyen erkölcstelen, erőszakos világ.

Mindez azt jelenti, hogy az író a legtöbbször azonosul a középparaszti főhős álláspontjával: a változásokat fentről irányítják, nem az ő akaratával egyezők, de bizonyos belenyugvással elszenvedi azokat. A mű végén feldereng tudatunkban, hogy a kivezető út valójában sokkal jobb annál, mint amilyennek korábban vélték. így Duba álláspontjának megvan a népi realista tartalma, s ez egyúttal érzelmi-erkölcsi azonosulás is egy nemrég letűnt paraszti mentalitással. Duba szociográfiai írásaiból is meglátszik ez az apákkal való együttérzés, s ez előttünk is szimpatikusabb jelenség, mint egyes ifjú írólázadóknak az apákat ócsárló megnyilvánulásai. Az is valószínű, hogy az igazságtalanul bántott apa utólagos védelmének szándéka váltja ki az íróból ezt az erkölcsi álláspontot, amelynek ilyen szubjektív árnyalata látható más, hasonló témájú elbeszélő műveiben is. Elméletileg általánosítva ez azt mutatja, hogy írónk elsősorban nemcsak regényt akar írni, hanem elbeszélni, belülről ábrázolni a paraszti sorsokat, szenvedéseket. Ezzel mintegy feloldja a megpróbáltatásokból származó lelki görcsöket. A részleteket alaposan kidolgozó, lelki folyamatokat mélyen átérzö írói ábrázolás egyúttal azt is igazolja, hogy az adott korszak valóban ellentétekkel terhes, s a szlovákiai mezőgazdaság átalakítását erős kézzel, felülről irányították. A puszta tények bemutatása meggyőz arról is, hogy a közös munkában fokozatosan megbékéltek a más nemzetiségű betelepültekkel, udvarolgattak lányaiknak, vegyes házasságok keletkeztek, s a súlyos problémákon győzedelmeskedett valami természetes józanság.

A mű középparaszti főhősétől eltérően lényegesen derűsebb színezetű fiának, Péternek a jellemábrázolása, s nagyrészt hasonló a többi fiatal (az előző regényben még csak kamaszgyerek) sorsának alakulása is. Az újabb, derűsebb fejlemények részletes bemutatásával ellensúlyozza az író az előző részletek pesszimizmust sugalló hangulatát, de ezt nem számításból, célzatosan teszi, hanem a tények, a'valóság hiteles és részletekbe menő ábrázolásával. Duba módszere szinte kínosan kerüli a prekoncepciót, s azt a benyomást kelti, hogy csak a valóságot, a nyilvánvalóan megtörtént eseményeket és tényeket mutatja be, minden magyarázat, hozzátoldás nélkül. Ez a módszer — a megrázó tények értékelését az olvasóra bízni — Lengyel Józsefére emlékeztet, egy másik

módszere, a munkafolyamatok (pl. a favágás, házi munkák, sírásás) részletező leírása pedig Veres Péterére ... Itt kell megemlítenünk azt is, hogy Veres Pétertől és az író előző regényének, az ívnak a csukáknak naturalista részletábrázolásaitól eltérően ez a regény tömörebb, a legtöbb részletezésnek határozott funkciója van. így is szokatlanul terjedelmes, de összefügg az írónak nagyregényt alkotó koncepciójával; teljességében akarja bemutatni az adott időszakot, embereket és körülményeket.

Kétségkívül ebben a regényben sikerült Dubának legjobban bemutatnia Füzesnyék lakóinak (s ezen túl a szlovákiai magyar nemzetiségnek) a sorsát. A részletek hitelességében csak egy lényegtelen epizóddal kapcsolatban látunk tévedést. „Körtefejü" barátját még az előző regény végén áttelepítik Magyarországra, s később, a szigorú határzáron átszökve, elmondja az áttelepülők élményeit. Az író, aki láthatóan egyeztette az eseményeket a történelmi tényekkel, itt olyan élményeket ad hősünk szájába, amelyekben már nem lehetett része. Pl. a rendkívül zilált magyarországi viszonyokat billió pengős bankók, a legsúlyosabb gazdasági körülmények jellemzik; a vasútállomáson a Jugoszláviából kiüldözött „székelyekkel" találkoznak stb. Ez azért anakronizmus, mert mindez még az áttelepülések előtti Magyarországra volt jellemző; 1947 nyarán már a nagyon is becses forint volt forgalomban, s a moldvai csángók egy része szintén még a szlovákiai magyarok megérkezése előtt betelepült (a néhány évi jugoszláviai intermezzo után) a baranyai vegyes nemzetiségű vidékre. Ezekről a tényekről Körtefejű csak utótag, az előző lakóktól értesülhetett.

Nem krónikás módszerrel, hanem belülről, az ember sorsából kiindulva mutatja be Duba az új nemzetiségi értelmiség problémáit is. Nagybene fia újsághirdetésből értesül arról, hogy tanítói tanfolyamra jelentkezhet, s hat hetes képzés után ö lesz a falunak a felszabadulás utáni első magyar tanítója. De a helyi nemzeti bizottság titkára tojásbegyűjtésre is felhasználja, majd főiskolára való jelentkezését is kihasználják arra, hogy nyomást gyakoroljanak a vonakodó gazdára, aki Péter fia érdekében mindenre hajlandó. Amint mér fent említettük az apának és az íróról mintázott fiúnak a kölcsönös vonzalma és erkölcsi azonosulása a mű minden részletében megnyilvánul.

A regény szerelmi epizódjai népi-realista jellegűek; a parasztfiúk többsége szemérmes, az udvarlást nem váltja egykönnyen

nemi kapcsolattá, de a régebben szegénysorsú betelepültek s az ottmaradt gazdák gyermekei közt ez a vonzalom teremti meg az első kapcsolatokat. Duba hitelesen mutatja be azt is, hogy a vegyes lakosságúvá vált községben, az együttélés folyamán természetesen oldódtak fel a nemzeti előítéletek. A rosszul induló szövetkezeti gazdálkodásban pedig az jelentett fordulatot, amikor néhány év után a járásiak új irányelvet hirdettek; a szövetkezet irányításába bevonták a jó tapasztalatokkal rendelkező gazdákat s ezután fokozatosan feloldódott azok ellenszenve is. Az ilyen fordulatokat, átalakulásokat az író sosem deklaratívan hangoztatja, csupán az események természetes folyamatában mutatja meg. Ugyanakkor (bizonyára a valósághoz ragaszkodva) számos kérdést nyitva is hagy: a régi spanyol frontharcos elfogadja a kitüntetést, de már nem lép be újra a pártba, a nagymama továbbra is rosszindulatú gazdasszony marad, s a gazdák többsége továbbra is passzív szereplő az eseményekben. Szinte szimbolikus, hogy ez a két évtizednyi korszakot felölelő regénytörténet a gazda, Nagybene halálának és a fővárosi, értelmiségi posztra került fia nosztalgiájának bemutatásával zárul. Aztán (ez is szimbolikusnak látszik) Nagybene Péter autóval száguld el szülőfalujából, melynek régi, eredeti képe csak benne ól: „A gépkocsi rohanva teperte maga alá az utat, s szembejöttek vele árnyékként az évek és az emberek: Pereszlényi Albert és Lenke a messzeségből, Atya Bakai Jóska és Kalmi, apja szekéren és Konárek Juro keményen, feketén. Magát is köztük látta kamaszként, jöttek szembe vele az úton és kitértek neki. Amikor mögéje kerültek, már csak a visszapillantó tükörben figyelhette, ahogy a falu felé tartanak. Aztán felért a dombra, s ahogy a másik oldalán lefelé ereszkedett, eltűntek tekintete elöl, és már csak a dombtetőt látta a tükörben, ahogy az éggel érintkezik."

Az Örvénylő idő szerves folytatása az ívnak a csukák c. regénynek: a színhely és a szereplők többsége azonos. Mégis lényegesen jobbnak tartjuk az előzőnél, mert annak kamaszhősei részben még kívül élnek a felnőttek világán, s így sorsuk kevésbé tipikus az egész társadalom szempontjából. A szlovákiai magyar irodalomban oly sokáig uralkodó sematikus társaaalomszemléletet Duba teljesen mellőzi, a regénynek nemcsak főhőse egy középparaszt, hanem aspektusában is benne van a jogtalanul bántott „jó gazda" apológiája.

CSANDA SÁNDOR

LULLY

Kortársai szerint igen kiváló hegedűjátékossá képezte magát még külföldön is csak keresve lehetett találni vele egyenrangú képességű hegedűst. A Lully irányította zenekar és a később létrehozott „kamaraegyüttes" Európa legjobban képzett (és kézben tartott) együttese volt, de hamarosan alkalma nyílott ró, hogy az operatársulat és a balettkar vezetőjeként is tanújelét adja rendkívüli szervezői tehetségének. Lully nem tűrte a fegyelmetlenséget, azonnal menesztette a vétkest, s még az operatársulat ünnepelt csillagai sem mertek vele ellenkezni. (Alig száz évvel később a jó öreg Gluck már egészen más viszonyokat talált Párizsban ...)

Az udvari zenei élet irányítójának lenni Lully számára egyet jelentett azzal, hogy az egész ország zenei életét is ő irányítja. Hatalma és a király kegye folytán módjában állt minden zenei jellegű kérdésben döntenie, s ö ezzel a jogával teljes mértékben élt is. Az ö tudta és beleegyezése nélkül senki más nem

vihetett színre operát, de még egy kis pásztorjátékot sem. Nem éppen becsületes eszközökkel kibuktatta legnagyobb vetélytársait, Perrin-t és Cambert-t azokról a posztokról, ahonnan addig a „francia opera megteremtését" irányíthatták. Ez a pontos kifejezés, valóban a francia opera megteremtéséről volt szó, hiszen addig csak az eredeti mintát, az olasz operát másotgatták többkevesebb sikerrel. Lully zeneszerzői ambícióinak kibontakoztatására kiváló terepet kínált az opera, de komponistaként sem szívelhette a vetélytársakat, ezért megszerezte magának — nem kevés huzavona, pereskedés árán — a jogot, hogy egyedül rendelkezzék operatársulattal, s a vetélytársak kénytelenek voltak meghátrálni, énekeseiket és zenészeiket szélnek ereszteni. 1672-ben nyitották meg Lully új színházát ahol természetesen az ő műveit adják elő. Egész sor kiváló író — többek között Moliére is — készít számára szövegkönyvet, de legszívesebben Quinault-lal dolgoztat. Lully-vel együttműködni, bármennyire is megtisztelő volt, hálás feladatnak egyáltalán nem mondhatjuk. Minden munkatársát — az énekeseket, a táncosokat.

a titkárait és a szövegkönyvírókat egyaránt

— a lehető legnagyobb mértékben kiszipolyozta, s az utókor előtt mindezért csak az meríti fel, hogy olasz származása dacára neki sikerült megteremtenie az izig-vérig francia operát. Új zenei elemeket illesztett az opera szövetébe, hogy életszerűbbé tegye azt, s a drámai hatások fokozása kedvéért a balettot is az opera szerves tartozékává tette. Operáinak témáját rendszerint az antik mondavilágból merítette, de ebben nincs semmi különleges, hiszen mások is ezt csinálták.

Halála — ha lehetséges egyáltalán ilyesmi

— egy vérbeli muzsikushoz volt méltó: egyik műve dirigálása közben a hosszú karmesteri bottal megsebesítette a lábaujját, amely elüszkösödött és megmérgezte a vérét. 1687. március 22-én halt meg. Sírfeliratán egyebek között ez olvasható:

„Isten, aki századának minden emberét felülmúló zenei tehetséggel ruházta fel, jutalmul amaz utánozhatatlan énekekért, amelyeket dicséretére szerzett, igazán keresztényi türelemmel ajándékozta meg annak a betegségnek keserves fájdalmaiban, amelybe belehalt..." — lacza—

15