A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-27 / 48. szám

Befalazzák Borbálát — Kövesdi Szabó Mária, Várady Béla és László Géza

Kelemen — Csendes László

(TÓTH LÁSZLÓ:

AZ ÁLDOZAT CÍMŰ

TRAGÉDIÁJÁNAK ŐSBEMUTATÓJA)

A falat föl kell építeni! Balladánk szerint is — mindenáron. Ha okát keresnénk, elegendő volna kimondani: hogy megálljon bennünk. A Kőmives Kelemen cimű népballada változatai sem szólnak arról, miért kell felhúzni magas Déva várának falait, mégis valamenynyien tudjuk — mert rólunk van szó —, hogy Déva várának meg kell épülnie. Mégpedig azért, hogy álljon felettünk erős, bevehetetlen bástya, hogy a ránk törő ellenség elől megvédhessük életünket és földi javainkat. Mivel a népballadák ideje örök, s örök érvényű magatartásokat foglalnak össze, a megépítendő fal jelenideje csakúgy érvényes, mint közeli vagy távoli múltja. Mert Déva várának falai mi magunk vagyunk. S ha a délelőtt megépített valóságunk délután leomlik, akkor annak az okát meg kell keresnünk. De mi van. ha nem találjuk az ésszel, értelemmel felfogható okot ? Mi történik, ha erőfeszítéseink ellenére a felépített fal megint és megint leomlik. Kudarcaink leomtó fala előtt állva hogyan nézünk egymásra mi, a falak építői ? Olykor belenyugvással, elfogadva a sors által reánk mért csapásokat. Ez a könnyebbik választás. A nehezebb, amikor eldöntjük, hogy a magunk sorsát, a magunk Déva várát mégis felépítjük, mindenáron, ha kell feláldozzuk azt is. ami számunkra a legdrágább. Ha az elhatározás megszületett, elindulhat Kőmives Kelemenné beteljesíteni a tragédiát. Ekkor már hiába nő köréje sűrű erdő. átvág rajta s az égből lezúduló tüzes esőn is, hogy Déva várához érve vérét a habarcsba keverjék, hogy testéből lett hamvai megkössék a köveket...

Tóth László, amikor újrafogalmazza a Kőmíves Kelement, nem kevesebbre szánja el magát, mint arra, hogy újra végiggondoltassa velünk sorskérdéseinket. Ami bárhol, bármikor megtörténhet, az bennünk és velünk is megtörténhet. Ezer és ezer kisebb-nagyobb választás és döntés kiséri mindennapjainkat. S döntéseinknek következményei vannak, amelyeket vállalnunk kell. Tóth László balladaparafrázisa — amelynek Kassán, a MATESZ Thália Színpadán volt az ősbemutatója

— a „bárhol és bármikor" nyitottságával indul, de úgy, hogy a balladai cselekményt azon a ponton látjuk, amikor a faléprtő kőművesek közül már csak öten maradtak. A többi vagy otthagyta, tehát nem vállalta a hiábavaló munkát, vagy a leomtó fal temette őket maga alá. Akik elhagyták az építkezést

— feladták a küzdelmet. A kövek alatt nyugvók azonban jelen vannak. A hiábavaló küzdelemben az eltávozottak és a kövek alatt nyugvók megosztják a megmaradt kömiveseket. Kelemen (Csendes László) makacs, fanatikus hittel és kitartással igyekszik rábírni a többieket, hogy a leomtó falakat újraépítse. Bálint (Hizsnyai Zoltán), a helyettese kételkedéseit fogalmazza meg, s e kételkedések végkövetkeztetése, hogy — a többiekkel egyetértve — az értelmetlen munkát hagyják abba, menjenek haza a családjukhoz, Istvánnak (Várady Béla) egyre megy, mi lesz a fallal, hiszen ő ács, neki nem a fal a fontos, András pedig (László Géza) a pénz miatt hol erre, hol arra hajlik. Itt nem „tanakodnak össze" a kőművesek, mint a balladában. Kelemen makacssága és kérlelhetetlensége kényszeríti a csapatot a maradásra, de sorsot húznak, mert úgy találják, áldozat kell, mert áldozat nélkül a fal ismét leomlik. Aki a sorshúzásnál veszít, annak el kell mennie az asszonyáért. Kelemen veszít, de úgy, hogy csal — a többiek javára. Az egyetlen lehetséges megoldást választja, mert a fal felépítése ezen a ponton már csak az ő ügye. Csakhogy van-e joga erre? Egyáltalán: kell-e még a fal? Kell, mondja Kelemen, kell. mert amit az ember magára vállalt, azt véghez is kell vinnie. Azonban odahaza Borbála előtt (Kövesdi Szabó Mária) Kelemennek kétségei támadnak döntésének helyessége felöl. S Borbálának el is mondja kétségeit. Sőt kimondja, hogy a sorshúzáskor csalt önmaga ellen. Kelemen a tragédiának ebben a részében a legösszetettebb. Itt ér fel Tóth László ballada-átirata a legmagasabb pontra Beteljesíteni a feladatot — megépíteni a falat

— annak az árán, hogy elveszíti azt, akit a legjobban szeret. E kulminációs ponttól a dráma második része csendes eséssel jut el a végkifejletig. Az, hogy Borbála az áldozatot önként vállalja, lényegében a balladai Kőmíves Kelemenné cselekedetével azonosul, hiszen a balladabeli asszony is tűzön-vízen át hajtatott kimért sorsának elébe. A darabban, vagyis az ereszkedő második részben hiába való Borbála önkéntes áldozathozatala, hiába áll be a fal kövei közé. hiába falazzák be a kőművesek — a fal ismét leomlik. És ekkor Bálint felesége, Anna áll oda és nekilát befalazni önmagát... Hogy e kettős áldozat után megáll-e a fal, annak eldöntését a szerző a nézőkre bízta. Meglehet, hogy az a fal, ott fent a színpadon ledől újra és újra. De amit nyomában mi magunkban továbbépíthetünk, talán-talán megáll az időben.

A darabot Gágyor Péter rendezte. Keze nyomán a ballada-parafrázis hangsúlyai jól követhetőek voltak. A fekete-fehér világossötét kompozíció részleteiben és egészében is a balladai kettős vonalat követte pontosan és tudatosan végig. Sajnálatos hiányosság.

— ami a színház állapotára jellemző —, hogy egy ősbemutatóra három olyan tapasztalatlan színészjelöltet kell színpadra állítani, mint Házi Tánya (Borbála), Pólós Árpád (János) és Mikula Róbert (Péterke). Jobb amatőr együtteseink az ő teljesítményüknél jóval többet várnak el ma már tagjaiktól. A Szomszédasszonyt Kiss Ági játszotta.

Az áldozat zenéjét Bodonyi András állította össze kitűnő érzékkel, kár, hogy nem fogták kissé halkabbra, úgy még jobban és hatásosabban aláfestette volna a cselekményt.

Kopócs Tibor díszlete és jelmezei egyszerű és célszerű elemekből épültek fel. Díszletei bonthatók és gyorsan átalakíthatok, de emellett a súlyosság érzetét keltik.

Tóth László tragédiájának ősbemutatója megítélésen szerint fontos állomása drámairodalmunknak. Még annak ellenére is, hogy dramaturgiai szempontból némi helyesbítést, kiigazítást kívánt volna. Mégpedig azért, hogy a közönség az indítás pillanatától számítva pontosabb információkat kapjon. Nem ártott volna odafigyelni arra az egyszerű tényre, hogy a színpadon látható tragédia egy korábbi esemény végkifejlete. Vagyis magyarázatot kíván, hogy miért kell felépíteni a falat, miért kell meghozni a legnagyobb áldozatot.

GÁL SÁNDOR

MM

(DUBA GYULA ÚJ REGÉNYE)

Már régen megállapítottuk, hogy Duba vallomásos hajlamú elbeszélő, saját ifjúkori élményei, falusi múltja áll regényeinek és elbeszéléseinek középpontjában. „Bámulatos gazdagsággal ontja újabb és újabb műveit ebből az élménykörből, s ezek háttereként megrajzolja a szlovákiai magyarság 1945 utáni nehéz életét is. Újabb regényével is tovább gyarapítja a már ismerős nemzetiségi falunak és lakóinak történetét, feltehetően az 1948 és 1967 közötti évek eseményeinek és embereinek ábrázolásával. A cselekményben előző nagyregényének, az ívnak a csukáknak a folytatását találjuk, a már ismert faluval (Füzesnyék) és szereplőkkel. Ezeket kétségkívül szülőföldje élő személyeiről és ismerős tájairól mintázza a hagyományos, realista regény eszközeivel. Duba azonban nem krónikát ír. amint előző regényének egyik kritikusa vélte, mert nem a történelmi eseményekből indul ki, mint pl. Egri Viktor visszaemlékezéseiben, hanem hitelesen mutat be emberi sorsokat, melyeket a történelmi idők, akaratuktól függetlenül s leginkább annak ellenére determinálnak.

Müve számos szempontból újat is mond a szlovákiai magyarság életének ábrázolásában, a nemzetiségi regény területén. A cselekmény középpontjában a szövetkezetesítés, a falu szocializálása áll, s a regényes általánosításban ez a szocializmus egyik nagy, drámai kísérletének tűnik. Az új itt elsősorban az antisematikus aspektus: az eddigi szlovákiai magyar regények ezt a sorsfordulót bizonyos deklaratív jelszavakat igazoló módszerrel mutatták be, míg Duba könyve a kitelepítések utáni szenvedések, megpróbáltatások folytatódását ábrázolja a falu és főként középparaszti emberei életében.

Az ilyen sötét tónusú ábrázolás hitelességéhez nem fér kétség: valóban ilyen drámai volt a szlovákiai magyarság zömét jelentő paraszti lakosság élete az áttelepítés megszakadása után, a negyvenes évek'végén és az ötvenes évek elején. A parasztokat súlyos beszolgáľtatási előírásokkal és egyéb erö(1632—1687)

Ezt a nevet manapság ritkán hallani, s ha olykor mégis, akkor sem könnyű odaképzelni mögéje egykori viselőjét, a francia zenei élet teljhatalmú urát és irányítóját, a francia opera első európai formátumú mesterét. Talán azzal is magyarázható mindez, hogy a XVII. század operamuzsikája csak kivételes alkalmakkor jut „színpadközeibe", legföljebb részleteket hallhat belőle az ember, ha valamelyik énekes egyik-másik áriát felveszi előadóestje műsorára. Még jó, hogy a lemezkiadók tisztában vannak ezzel az áldatlan helyzettel, s legalább lemezre rögzítik egyegy régi opera bemutatóját. Úgy látszik azonban, Lullynek még ebben sincs szerencséje ; e sorok írója már többször is kereste valamelyik müve lemezfelvételét a hanglemezboltokban, mindig eredménytelenül; a legtöbb helyen azt sem tudták, kiről van szó. Pedig joggal remélhette volna, hogy Lully születésének 350. évfordulója alkalmából legalább egy lemeznyi „válogatást" kézbe vehet.

14