A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-20 / 47. szám

A „ Képzelt valóság" költője

Az 1982. év irodalmi Nobel-díját Gábriel García Márqueznek, a világszerte ismert kolumbiai írónak ítélte a Svéd Királyi Akadémia.

Egy teljes évtizednél is hosszabb ideig kellett várni e hírre. Kivált azok voltak már türelmetlenek, akik Márquez személyében nemcsak a szépirónak hódolnak, de tisztában lévén annak szellemi nagyságával, egy forradalmi jelentőségű írói tett végrehajtójának is. A szerző méltán világsikert aratott regénye a „Száz év magány" 1971-ben jelent meg először magyarul. Abban az esztendőben, amikor minden jel szerint biztosnak látszott, hogy a mű eredetijének megjelenése óta eltelt négy év alatt oly számos nyelvre lefordított regény szerzője Nobel-dijat kap. De akkor nem kapott. Annak ellenére sem, hogy Latin-Amerika fiatal írói akkortájt kórusban nyilatkozták, hogy addig, amíg Márquez nagyságához felnőni nem képesek, — imiok sem érdemes. A regény nagyon sok nyelven, milliós példányszámokban jelent meg, és túl az olvasói, kritikai sikereken,

A zene szárnyán

Az UNESCO jó néhány esztendővel ezelőtt október elsejét a Zene Világnapjává nyilvánította.

A hagyományos, a szlovák fővárost zászlódíszbe öltöztető Bratislavai Zenei Ünnepek idén épp ezen a napon kezdődtek. E gesztus szép szimbólumnak tetszik, mégis több ennél: tudatos tervezés eredménye, hiszen a dallamok harmóniája, a muzsika — mindenki számára érthető világnyelvként — nagyban hozzájárul a különböző földrészeken élő emberek kölcsönös barátságának és a nemzetek közötti együttműködésnek elmélyítéséhez. A zene, Heinrich Heine szerint, ott áll valahol az idő hegygerincén, valahol félúton a gondolat és a jelenség között, mert a zene mindkettővel rokon s mégis mindkettőtől különbözik: szellem, melynek az idő szab határt és anyag, amelynek nincs szüksége a tér fogalmára.

Csak természetes, hogy a Zene Világnapját — zenével illik megünnepelni.

A Bratislavai Zenei Ünnepek eseményei ma már éppúgy hozzá tartoznak az egykori Pozsony Haydn, Schubert, Beethoven, Liszt, Erkel, Hummel, Mozart vagy Bartók emlékét idéző élénk zenei hagyományaihoz, mint mondjuk Budapesthez a művészeti hetek vagy Salzburghoz az ünnepi játékok rendezvényei. Az ősz közeledtével menetrendszerűen megjelennek az utcákon a plakátok, és a közönség kíváncsian fürkészi: vajon milyen csemegéket kínál a kereken két hétig tartó fesztivál? A választék rendszerint meglehetősen bőséges, és szinte minden évben akad néhány szenzációs rendezvény is. Pedig a szervezőknek, rendezőknek egy csöppet sem könnyű a dolguk, mert immár csaknem húsz éve minden ősszel újabb és újabb rangos műsorokról kell gondoskodniuk. A bratislavai

14

elegáns módon cáfolta meg a regény válságáról összetákolt, körmönfont elméleteket.

Sokan persze fanyalogtak, gyanúsnak találván a sikert, — megfeledkezve arról a lélektani körülményről, hogy abban az időben már igencsak régen számított hiányzónak egy igazi regény. Egy olyan mű, amely nem valamilyen művészi irányzat kívánalmainak akar hódolni, de ennek ellenére is modem, modernsége ellenére is olvasmányos.

olvasmányossága ellenére is egyetemes, magasan művészi értékeket hordoz. Egyszerűen mondva: hiányzott a mese.

A tágra nyílt szemmel, az áhítatos rácsodálkozással, az otthatatlan szomjúsággal hallgatható mese, melynek hitele felől egyetlen pillanatig sem lehetnek kétségeink, — még akkor sem, ha a történet valószínűtlen eseményektől burjánzik. Úgy tetszik, nincs a kortárs világirodalomban még egy olyan író, aki „képzeletbeli valóság" fogalmához ilyen hitelt érdemlően, ilyen kétségbevonhatatlanul tudott volna fedezetet teremteni. Márquez a teljesség igényével ábrázolja a világot, a valóságot, amihez szépségesen vakmerő képzelőerejét mintegy eszközként alkalmazza, — nem törődve azzal, hogy ha nem mond igazat, könnyen rajtakaphatja őt az olvasó. Ez persze egyetlen műve olvastán sem történhet meg, mert varázslatos erővel képes elbűvölni az embert, bevezetni egy olyan világba, ahol alaptörvénynek számít: valószínűtlen esemény nem létezik, mert az élet minden elképzelhetőt, így a legelszabadultabb írói képzeletet is képes felülmúlni. Azt is mondhatnánk tehát: a valóság csakis a túlzás eszközével fejezhető ki — az idő pedig valósággá érlel minden túlzást, megtestesít minden képzeletet.

Márquez lényegében csakis a múltról ír. Cselekményeinek színhelye szinte kivétel nélkül mindig csak Macondo vagy annak környéke, ez az isten háta mögötti falu, a mocsárvilág mélyén rejtekező település, melynek alapítói a Buendiák voltak. Egy nemzetség, kiknek ősei a tengert keresvén

már-már egy népvándorlásnak mondható szenvedélyes barangolás után átkeltek a si.errán, de hirtelen felhagyva szándékukkal, letelepedtek, hogy ne kelljen megtenniök a visszautat. Ez az a hely ez az a közösség, ahol nemcsak megtörténhet, de meg is történik minden elképzelhetetlen, — egyetlen rövid évszázad során. Megkockáztatható az az állítás, hogy a regény sikerének egyik titka; a "benne foglalt események rengetege, amely statisztikailag akár egy kisebb nemzeti irodalomban leírt események összességén is túltesz. A „Száz év magány" cselekménye ennek ellenére is elmesélhetetlen, „zanzásithatatlan", — persze nem olyan akadályok okán, mint ahogy azt Proust, Musil, vagy Joyce főműveinek ismeretében gondolhatnánk. Az író varázslatosan gazdag nyelve, alakjainak szenvedélyes álmodozása, jelleme, a menetrendszerű csalódások, újrakezdések ábrázolása mesteri. Márquez mélységesen humanista, aki minden müvében azt törekszik kimondani, hogy erőszak csakis ott születik, ahol az ember ősi szabadságvágya, igazságérzete testet ölt a lázadásban, a forradalomban, amely egy adott történelmi vagy stratégiai helyzetben lehet ugyan eleve vesztésre kárhoztatott, de soha nem lehet hiábavaló. Irtózik minden véráldozattól, de tudja, hogy szélesebb hazája, Latin-Amerika jelen történelme a forradalom nélkül nem válhat emberibbé, mert ahogy azt egy nyilatkozatában kimondja: .........elsősorban arra

volna szükség, hogy a haszon gazdát cseréljen, vagyis ne azoknak a zsebébe kerüljön, akik amúgy is gazdagok, s biztosra vehető.

zenefesztivál ebben az esztendőben is igen sok szólistát és együttest látott vendégül. Az 53 hangversenyen és színházi előadáson összesen 148 zeneművet bemutató kéthetes eseménysorozat keretében valóban neves kül- és belföldi zenekarok, kamaraegyüttesek, operatársulatok, kórusok, karmesterek, magánénekesek és hangszerszólisták egész sora vendégszerepeit Bratislavában. Külön figyelem összpontosult a fesztivál sajátos arcéléhez tartozó és a fiatal előadóművészek nemzetközi karrierjét elősegítő Interpódiumra, amely ebben az esztendőben is azokat az ifjú muzsikusokat állította reflektorfénybe, akiket a szocialista és a fejlődő országok impresszáló irodái küldtek ki Szlovákia fővárosába.

Imént említettem, hogy az SZSZK kormányának védnöksége alatt lezajlott Bratislavai Zenei Ünnepeken több mint félszáz koncert hangzott el. Érthető hát, hogy a fesztivál színhelyeként szolgáló hangversenytermekben és színházakban egymást követték a reggeltől késő estig, sőt olykor egészen az éjszakába nyúló próbák és koncertek ... Egy délelőtt jómagam is bepillantottam például a Szlovák Filharmónia hangversenytermébe, ahol akkor épp a világhírű olasz karmester: Aldo Ceccato vezényletével próbált a filharmóniazenekar. Ceccato könnyed, de erélyes mozdulatokkal vezette a próbát; szükség esetén határozott kariejtéssel leintette a zenekart, s egy-egy orosz szót is elejtve, egyszer németül, másszor angolul magyarázta el észrevételeit a láthatóan élvezettel játszó zenészeknek. A próba szünetében több autogramgyűjtő vette őt körül, ő pedig elégeled mosollyal fordult a mellette álló tolmács elé, hogy most már olaszul, kötetlen társallás közben mondja el művészi hitvallását: — i n sohasem mondom azt, hogy dirigálok.

' anem lényegében együtt játszom a zenearral. A dirigál szóban ugyanis van valami ényszerítö, valami agresszív. Nekem pedig neggyőződésem, hogy mély zenei érzések iem alakulhatnak ki valamiféle félelem atnoszférájában. Mindig arra törekszem ezért, iogy olyan légkört teremtsek, amelyben