A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-20 / 47. szám

hogy a hatalmon levők erre önszántukból nem hajlandók."

Tudvalevő, hogy Márquez egyértelműen baloldali szellem, ami nem csak szépirói munkásságából, nagy visszhangot keltő riportjaiból, Kubához és Fidel Castróhoz fűződő barátságából derül ki, hanem abból a cselekvő politikai magatartásból, ami miatt hosszú évekkel ezelőtt elhagyni kényszerült hazáját. Azt a Kolumbiát, amelynek népéért egy gerillaháborúval felérő cselekedetet hajtott végre, amikor ezt az egyetemes értékeket hordozó művet megírta. Élete során megjárta, emigrációja alatt belakta a fél világot, de ennek ellenére sem lehetnek kétségeink közismert kijelentését illetően, miszerint kilenc esztendős kora óta semmi említésre méltó nem történt vele. Az eddigi életmű tehát kizárólag a gyerekkor élményeit, látomásos valóságát dolgozza fel. A „Száz év magány" egy hosszú, keserves kísérletezés eredménye. A regényt megelőző novellák, elbeszélések —, még a legsikerültebbek is — ujjgyakorlatnak tetszenek. És 1965-ben a Mexikóból Acapulcóba vezető országúton Gabriel García Márquezzel egyetlen pillanat alatt különös dolog történik: valami megvilágosodik előtte, és kész a regény. „Annyira kész volt, hogy szóról szóra lediktálhattam volna." Utána bezárkózott és másfél év alatt megírta a „Száz év magányt". Az azóta született kisregények és elbeszélések lényegében ennek a regénynek a kinagyított részleteiként kezelhetők, anélkül, hogy egymás értékeit csökkentenék. Kivételnek talán csak a legújabb müve, az „Egy előre bejelentett

mindenki számára öröm az együtt zenélés, amelyben mindenki együtt bízik a sikerben. Ezt elérni nagyon nehéz, mert különböző karakterű és különböző lelki állapotú emberek ülnek le próbálni vagy hangversenyt adni. Sok múlik azon is, hogy ki milyen kedvvel, milyen hangulatban játszik hangszerén. A zenészek egymáshoz való viszonya ezért nagyon szigorú, s ez így helyes. Nagy zene csak rendben, fegyelemben születhet... És ami a legfontosabb: mindent el lehet vele mondani!

A jeles karmesternek ez a találó kijelentése jutott eszembe, amikor másnap dr. Juraj Haluzický professzorral, a Fesztiválbizottság elnökével a külföldön is egyre jobb hírnévnek örvendő bratislavai zenefesztivál múltjáról, küldetéséről, műsorpolitikai célkitűzéseiről beszélgettünk.

— Miként jött létre a neves külföldi előadóművészek és zenekarok vendégszereplésével fémjelzett zenei fesztivál? Részben Bratislava több évszázados múlttal bíró zenei hagyományai, másrészt Szlovákia fővárosának napjainkban tapasztalható, rendkívül élénk művészi élete tette lehetővé, hogy ne csak megszülessen, de párt- és állami szerveink támogatásával meg is valósuljon egy ilyen komoly zenei rendezvény gondolata. Igaz, a létrejöttét követő első esztendőkben a Bratislavai Zenei Ünnepeknek sem volt még a maihoz hasonló, határozott és csiszolt dramaturgiai arcéle, ám mint a világon minden, egy-egy újonnan alakult zenei fesztivál is ki van téve a fejlődés törvényszerűségeinek. Örömmel nyugtázhatjuk viszont, hogy fesztiválunk több éve tagja már az Európai Komolyzenei Fesztiválok Szövetségének, így Bratislava is az olyan rangos fesztiválvárosok sorába tartozik, mint Athén, Bécs, Bayreuth, Edinburgh, Firenze, Prága, Salzburg és még számos más híres fesztiválváros ... Amolyan zenetörténeti érdekesség, hogy a mai Bratislavai Zenei Ünnepeknek, az ötvenes évek elején, volt már egy elődjük: a néhány alkalommal megrendezett Bratislavai Zenei Tavasz. Ez a zenefesztivál azonban szinte kópiája volt a prágai „névrokonának": az ugyangyilkosság krónikája" című kisregénye fogható fel, az is részben csak azért, mert a cselekmény valóságmagva az író bevallása szerint egy harminc évvel ezelőtti eseményben gyökerezik, amikor Márquez már nyilvánvalóan nem volt gyerek. Mindez persze nem változtat azon, amit a gyermekkor döntő élményeiről vall, hiszen a leírt világ még akkor is ugyanaz, ha a színhely neve ezúttal nem Macondo, a hősök pedig nem Buendíák. Márquez nem a „Száz év magányt", hanem „Az ezredes úrnak nincs aki írjon" című elbeszélését tartotta a legjobb írásának. Most azt mondja, hogy az „Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája" minősül addigi legjobb írásának. Kétségtelen, hogy kitűnő, összetéveszthetetlenül márquezi írás. A Nagyvilág júliusi számában magyarul is olvasható, bizonyára könyvalakban is rövidesen megjelenik majd. Ez lesz Márquez ötödik magyar nyelven is kiadott műve. Az eddigiek a magyar kiadás sorrendjében a következők: Száz év magány — 1971; Baljós óra — 1975; A bölömbikák éjszakája — 1977; A pátriárka alkonya — 1978.

A magyar olvasónak tehát alkalma volt, módja van megismerni azt az írót, kinek ázsiója az idei irodalmi Nobel-díj kiosztása után nyilvánvalóan megugrik majd. Várható, hogy ez a rang egy időre divatos szerzővé is avatja Márquezt, de sebaj, mert a „divatos író" enyhén pejoratív felhangja az ö eddigi életművét aligha kezdheti ki, mert markáns sajátosságai oly éles kontúrokkal rajzolják meg írói arcképét, hogy az még a spanyol nyelvű irodalom ma már világirodalmi rangú

csak világhírű Prágai Tavasznak. A bratislavai zenei fesztiválnak ezért újszerű tartalmat és új terminust kellett találni. A környező szocialista országok komolyzenei fesztiváljaival való együttműködés lehetőségével élve, választásunk az ősz elejére esett; míg zenefesztiválunk küldetése a világhírű muzsikusok bemutatkozása mellett, a fiatal előadóművészek érvényesülésének támogatásában kristályosodott ki. Ezt a célt szolgálja az egyre népszerűbbé váló Interpódium, amit kétévenként az UNESCO és a Nemzetközi Zenei Tanács által szorgalmazott fiatal előadóművészek nemzetközi tribünje tesz még látványosabbá. Ezek a rendezvények nemcsak a komoly zene bratislavai ünnepnapjainak hírnevét öregbítik, hanem egyben azt is bizonyítják, hogy társadalmunk minden feltételt biztosít a zeneművészet és a kultúra valamennyi többi ágazatának sokoldalú fejlődéséhez.

Igazán nagyszabású ünnepségsorozat volt a fesztivál idei, tizennyolcadik évfolyama is. A reneszánsz és a barokk muzsikától egészen a kortárs komponisták zenéjéig ívelő dallamforrásoknak ezt a két hétig tartó, gazdag patakzását — természetesen — idén is csak úgy lehetett „szabályozni", hogy a hangversenyek operaelőadások és a többi zenés produkció zöme egyidőben zajlott a Szlovák Filharmónia aranycirádás (de már a sürgősnél is gyorsabb felújítást érdemlő!) nagytermében, a Prímáspalota Tükörtermében, a Csehszlovák Rádió Duna-parti hangversenytermében, a bratislavai vár zenetermében és a fővárosi színházak színpadain. A bratislavaiak, főképpen az ifjúság őszinte zeneszeretetét bizonyítja, hogy a hangversenytermek és színházi nézőterek szinte valamennyi alkalommal zsúfoltak voltak!

Mi az hát. amiről több hét távlatából, legalább távirati stílusban adhat számot a krónikás?

Például a berlini Deutsche Staatsoper nagyszerű mozzanatokban bővelkedő Cosi fan tutte előadásáról, amelyben a bratislavai származású Magdaléna Hajóssyová szopránja és a méltán világhírű Peter Schreier

mezőnyében, olyan nevek között is kiemelkedő, mint Juan Rulfo, Alejo Carpentier, Julio Cortázar, Carlos Fuentes, Mario Vargas Uosa, vagy a Nobel-díj egy régebbi tulajdonosa, Miguel Angel Asturias.

A Latin-Amerika népeinek újkori eposzát író Márquez egy sajátos költői harcmodor következetes művelője, aki káprázatos eszközökkel mutatja fel az emberi magányosság tragédiáját, ugyanakkor azt is meggyőző erővel tudja hirdetni, ami az embert kivezetheti ebből az ingoványból. Mert az mondja: közelítsetek egymás szívéhez, hogy erősek legyetek és ne kiszolgáltatottak.

Márquez az író és a politizáló ember minőségében egyként világosan látja és vallja, hogy az olvasó, az ember rokonszenvét — író és politikus egyaránt — csakis a valóság kimondásával, az alternatívák nélküli igazság megfogalmazásával nyerheti el. Tudja, hogy a szenvedésben az emberi képzelet a létezés legeszményibb tartományai felé veszi irányát, egy olyan „valóságba", ahol minden megtörténhet, ami ellenkezője a szenvedésnek. Ezért nem kitalált világ az ő valósága, és müvei ismeretében kételkedés nélkül el is hihetjük neki: „Nem tudnék olyan történetet megírni, amely nem kizárólag személyes élményeimen alapul." És álljon itt még egy idézet, hogy mindez még érthetőbb legyen: „Az egyetlen, amiben kételkedés nélkül hiszek, hogy a valóság nem ér véget a paradicsom áránál."

KESZEU FERENC

tenorja szinte szikrát vetett és drámaiságot sugárzott. A nagyzenekarok közül a Moszkvai Állami Filharmónia Akadémiai Szimfonikus Zenekara Dmitrij Kitajenko vezényletével, a linzi Bruckner-zenekar, a birminghami szimfonikusok, élükön Simon Rattle-val és a több hangversenyen közreműködő Szlovák Filharmónia aratták a legnagyobb sikert. A bratislavai zenei fesztivál nemzetközi hírnevét öregbítették a fesztiválon szerepelt neves karmesterek és szólisták is. Olyan ismert művészek álltak dirigensi pálcával a zenekarok élén, mint a szovjet Vlagyimir Verbickij, a jelenleg Prágában tevékenykedő Úbor Pešek, az osztrák Theodor Guschlbauer, vagy a már előbb is említett Aldo Ceccato. A hangszerszólisták közül hadd említsem meg a virtuozitását Bratislavában is megcsillantó Nyikoláj Gyemigyenkót, az ugyancsak szovjet Borisz Romanov orgonamüvészt, az öthúrú hegedű nagyszerű mesterének számító japán Akira Nagajamát, a tehetséges magyar hegedűművészt : Stuller Gyulát, a zongorajáték meghökkentő kifejezőerejét bemutató svájci Emmy Henz-Diémand-t; a hazai előadóművészek közül pedig legalább Ferdinand Kiinda, Peter Toperczer. Peter Dvorský és Peter Mikuláš nevét, hiszen a hangversenyek és az operaelőadások szólistái szinte kivétel nélkül tökéletes zenei fölkészültségről és brillírozó énektudásról adtak tanúbizonyságot. Az idei fesztiválon a korszerű balett sajátos formanyelvéből az olaszországi Aterbaletto nevű társulat adott ízelítőt.

Tulajdonképpen nem is meglepő, hogy a hangversenyek és a zenés színházi előadások zöme csak hosszan tartó vastaps után ért véget. Nem meglepő, mert a zene mindenkié, a muzsika mindenki számára érthető világnyelv ... És ahol a zene szárnyal, ott öröm, ott béke van. A zenei fesztiválok ünnepnapjain és a hétköznapokon egyaránt.

MIKLÓSI PÉTER

Hozák Rudolf és Gyökeres György felvételei

KÉT NEMZET TÖRTÉNETÍRÓJA

I

Matunák Mihályról, két nemzet történetírójáról megfeledkezett a zajló, új utakat kereső világ. Csak kevesen tudják, hogy halálakor mintegy hetven kötetnyi történelmi munka maradt utána, mely értékes forrása j ma is történetíróinknak.

Nagysurányban született 1856. július

17-én. Középiskolai tanulmányait Érsekújvárott, Selmecbányán és Egerben végezte. Teológiát a besztercebányai papneveldében tanult, majd 1887-ben beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi karára, ahol történelmi és egyházzenei szakon képezte magát.

1891—92-ben Szalatnyán, Túrócszucsányban és Nagysurányban káplánkodott, majd Ruttkán hitoktató lett. 1893—-94-ben nevelői állást vállalt. Véglesen és Gödön. A sok vándorlás után mint segédlelkész került Körmöcbányára, ahol 1898-ig működött.

Körmöc jelentős változást hozott életében. Itt ismerkedik meg Križ Pál történésszel, a város levéltárosával, akivel szoros barátságra lép. 1898-ban elvállalja a városi felső népiskola igazgatói állását Korponán. De itt is ; csak átmenetileg marad 1902-ig.

1902-ben elfogadja Besztercebánya meghívását a megürült plébánosi székbe. Ide vonul vissza szüntelen munkára, és itt tölti el történelmi kutatásai szempontjából húsz jelentős évét.

A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után végleg szakit papi hivatásával, a Matica slovenskának és a Szlovák Történelmi Társulatnak dolgozik, majd 1922-ben ismét viszszatér Körmöcbányára, ahol még tíz évet tölt fáradhatatlan munkával mint városi levéltá; ros. Itt fejezi be 1932. december 5-én munkában gazdag életét. Irodalmi tevékenységének első állomása a budapesti szemináriumhoz fűződik. Ekkor irta meg A magyarbéli Bosnyák-család történetét s tanulmányával elnyerte Fraknói Vilmos 100 forintos , jutalomdíját. Még mint teológus megírja Nagysurány hajdani vára történetének vázlata című munkáját. Érdeklődése ez időben szülőföldjének ismert helyei felé fordul. Számtalan cikke jelenik meg az Érsekújvárí Lapok, az Érsekújvár és Vidéke, a Nyitramegyei Szemle és a Nyitramegyei Közlöny című lapokban. Az említett előkészületek után meghatározta Érsekújvár két alapításának évét. Matunák 1891—92-ben számos szlovák kuruc- és betyárdalt gyűjtött az akkori Felvidéken. Ezenkívül számos, jobbára ismeretlen, régi magyar zenedarabot is felfedezett. Munkatársa volt a Magyarország vármegyéi és városai című monográfia-sorozatnak.

Első szlovák nyelvű munkája Tureckouherské boje v severozápadnom Uhorsku címen 1897-ben jelent meg. A következő évben Nové Zámky pod tureckým panstvom 1663—1685 címen írt munkája Thúry J. fordításában Érsekújvár a török uralom alatt címen Nyitrán került kiadásra.

A körmöci levéltár, mely a mai Szlovákiának leggazdagabb ilyen gyűjteménye, bő alkalmat nyújtott Matunáknak történelmi kutatásai folytatásához. 1928-ban, Körmöcbánya alapításának 600. évfordulója alkalmából jelent meg Z dejín slobodného a hlavného banského mesta Kremnice (Körmöcbánya szabad és fő bányaváros történetéből).

Ezután több munkát dolgozott fel a szlovák nemzet eredetéről és nemzeti jellegéről, Cyrillről és Metódról, a szlávok apostolairól, sok munkája haláláig kiadatlan maradt fenn. Művei ma már sajnos nem hozzáférhetőek. Legnagyobb részüket a Matica slovenská és a budapesti Széchényi Könyvtár őrzi.

SZÁRAZ PÁL