A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-20 / 47. szám

— Igen, a virágokkal.

Nem volt rossz ember a jegyző, mert hosszú szidalom helyett csak ennyit mondott:

— Nyolc nap, ülni kell, kihágás miatt.

Egy másik kicsi asztalnál ott ült valami

fiatal írnok, s annak odaszólt a jegyző, hogy vezesse Ágostont a börtönbe. Az írnok felállt, s biztatta a legényt, hogy menjen utána. Lent, megálltak ketten, és nézték a hűvös birodalmat, amely teli volt murokkal, pityókával, mindenféle korsókkal és üvegekkel, s még két hatalmas sonka is lógott egy szegen.

— Itt jó lesz — mondta Ágoston.

— Nem jó lesz — felelte az írnok —, mert maga meg találja enni a jó sonkát.

— Én nem — mondta Ágoston.

— Biztos?

— Ha nem hiszi, akkor egye meg maga, most mingyárt, s akkor biztos, ügyé?

— Nevetett a hivatalnok, odament a sonkához, nézte és nevetett.

— Magát hogy hívják? — kérdezte Ágoston.

— Trandafir — mondta a hivatalnok, és hozzátette: — Magyarul olyan, mint akit Rózsának neveznek.

Ágoston ismét megvakarta a fejét, majd így szólt:

— Én mingyárt megbolondulok, ha maga is virágból van!

Erre nem szólt Trandafir semmit, hanem kiment, s egy kicsi idő múlva a jegyzővel együtt jött vissza. Megszemlélték ketten a terepet, mondogatták egymásnak egy darabig, majd kivitték Ágostont a sonkák mellől az udvarra, s ott így szólt a jegyző:

— Ebben az udvarban lesz a börtön.

Körülnézett Ágoston, s amikor látta, hogy

a nagy burjános udvarnak a mezők felé még kerítése sincs, azt mondta, hogy itt éppen jó lesz.

Trandafir és a jegyző visszamentek a szoba fogságába. Ágoston pedig ottmaradt a szabad és gondozatlan udvaron. Leült egy halomra, és arra gondolt, hogy most már mit lehetne csinálni. Kettőt talált ki, ami jónak és célravezetőnek tetszett. Az egyik az volt, hogy innét a börtönből epedö szerelmes leveleket fog Ibolyának írni, azonkívül pedig rendbeszedi ezt az elavult tájékot, hadd legyen nyoma az ő borostyán-kihágásának itt is valami.

Estig ezzel elmúlt jól az idő, s amikor a jegyző lefeküdt, s helyette a hold jött be az ablakon az irodába, akkor ledöntötte a hatalmas kőfalat, elvitte az efsö szerelmes levelet Ibolyának, s titkon az ablakába tette. Utána hazament, és azt mondta az apjának:

— Csend legyen!

Az öreg megértette a dolgot, s jó hajnalban még fel is költötte Ágostont, hogy a szolgálatot újrakezdje.

így telt el a nyolc nap, s akkor a nyolcadikon estefelé megveregette Ágostonnak a jegyző a vállát, és azt mondta:

— Jól viselted magadot, s ha aztán lesz valami bajod, ami ügyes-bajos, akkor gyere ide hozzám, s én neked jól megcsinálom.

Ágoston azt gondolta magában, hogy bár Ibolyát hozhatná elsőnek ide, mint ügyes-bajos dolgot; aztán megköszönte szépen a hozzá való szívességét, s szinte fájt neki, amikor szabad alkonyati időben kiment a kapun. Nem sokat tusakodott, hanem egyenesbe vette az útját, és elment Ibolyához, aki a fogság-levelekből már mindent tudott a világon.

Amikor belépett Ágoston az ajtón, Ibolyának harmatos lett a szeme.

Ágoston átölelte, és azt mondta neki:

— Annyi sok virág közül én az Ibolya virágot választottam.

KONCSOL LÁSZLÓ

A dara

Kés a tél,

jégként, holtan

Dob dobog.

tű a szét.

kopogok mégis.

pattogok,

állj elébe,

Északról kelt

habfehérben

fuss előle.

jeges orkán

táncolok.

üveg az ég.

(ördög szőtte

Zörgők az ágon,

téli kék,

jégcsap-bordán)

kopogok az avaron,

kopog a föld már,

kavarog a földön

zord pocsolyákban

hulla, pőre.

s fölvet engem,

képed zavarom.

Sós vizekből

eső helyett

dobogok az úton,

sűrű párát

daraként esnem.

pici pata, rúgom,

szopik az ég,

V

suhanok a szélben.

tereget a friss szél,

Sűrű hó-jégszűzi fehérben,

azt dünnyögve.

vetemény:

zizegek az üvegeden,

dudorászva:

tél magja

dobolok az ereszeden,

hűvös eső,

vagyok én.

gurulok a meredeken,

ess csak, essél.

jég a burkom.

neszezek a cserepeken,

hó a lelkem.

motozok a reteszeken,

Zápor voltam.

gyöngyszem-hószem

megülök a tenyereden,

pára én is,

üvegszemben.

susogok — ó jaj.

elfogyok a tenyereden.

BARAK LÁSZLÓ két verse

Bűnhődés

Zárójelentés

Elhagyott az emlékezet.

— Nagyszerűen látni innen

Fölmászott egy sokemeletes

a fejem tetejéről

— mondtam.

lakótömb tetejére.

— Oh, mily tarka-barka sereglés — mondtam.

Öngyilkossági szándékkal.

* — És ez a nyüzsgő mozdulatlanság! — mond-Felhős volt az ég.

tam.

akár az emlékezet maga.

— Ki hitte volna, hogy ilyen nagyszerűen

Szilárd elhatározással lelépett

látni innen — mondtam.

a tetőről.

Lebeg.

„Máskor szédülni szoktam, de ma?!"

Tóthpál Gyula felvétele

11