A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-20 / 47. szám
A PANYITI A halastó közelében. Balról Poprócsi Elemér. Demeter Béla. Puhl Károly és Puhl Káro/yné Újváry Zoltán Gömöri népdalok és népballadák című könyvéből egy széltében-hosszában ismert dalt szeretnék visszapörölni Uzapanyitnak. De előbb következzék a dal: „A putnoki halastó, halastó, / Beleestem szekerestől, lovastól. / Hát már engem ki húz ki, de ki húz ki? / Gyenge a szeretőm karja nem bír ki." A Balogvölgy minden falujában, de talán egész Gömörben is úgy éneklik báli éjszakákon, hogy Panyitot teszik Putnok helyére. Mert a panyiti halastó valóságáról tudnak, de a putnokiról sokan még hírből sem hallottak. Akárhogyan is van, szakemberek dolga eldönteni, kié tulajdonképpen a nóta, én csak azt tudom, hogy az ükapámnak az ükapja is énekelte már, s bizonyságképpen tanúnak mindjárt meg is hívom a nyolcvanhét esztendős Demeter István Ispánt, aki ugyan már az udvarába szorult, de csodálatosan szép fafaragásaival, szekereivel, jármaival csakolyan ismertté tette a nevét, mint a már idézett dal a falut. A mozgása egészen lelassult, az esze azonban még most is fürgén jár. Háry Jánosra emlékeztető túlzásra is hajlamos, amikor Demeter Bélának, a CSEMADOK járási bizottsága instruktorának a lakásában azt bizonygatja nekünk, hogy az ő gyerekkorában, a századfordulón, még olyan halak úszkáltak a panyiti halastóban, hogy megtartott volna egy embert. A falusi sárga kastély (ifjúsági klub, nyugdíjas társalgó és községi könyvtár lesz — benne olvasóteremmel) Szentmiklósi Aladár földesúré volt s az öregember szerint ő létesítette a halastót. A sárga kastélyról még annyit tudunk meg Demeter István Ispántól, hogy IV. Béla idejében épült, tehát majd hétszáz esztendős, és huszonnégy földesúr halt ki belőle. A helyi nemzeti bizottság irodájában határtérképet terít szét az asztalon Poprócsi Elemér titkár. Idézem a szöveget: „Uza — Panyit helység határa tagos úrbéri szabályozásának térképe. Készítette az 1866. év április havában Lovas Ábrahám s. k. mérnök." A térképen jól látható a halastó, s már a múlt század közepén létezett. — Mikor 1961-ben először jöttem ide szövetkezeti gyűlésre, a halastóról már tudtam — emlékezik a titkár. — Az itt készített halászlének, amivel megkínáltak, ma is számban érzem az ízét. Tíz év múlva ide kerültem hnb-titkárnak, s több tanácsülésen is felvetettük, miért hanyagolták el a halastó gondozását? A halastó akkor a szövetkezet tulajdona volt, s csak nehezen tudták értékesíteni a halat. Erről azonban Puhl Károly akkori szövetkezeti elnök mondana többet. Lakásán keresem Puhl Károlyt. Felesége kedves és készséges, a nyárikonyhában ültet le, s átszalad a házba, költi az urát, aki ebéd utáp mindig pihenni szokott. — Úgy lett a halastó a szövetkezeté, hogy gazdátlan volt — magyarázza Puhl Károly. — Senki se használta. Nem volt sok hasznunk belőle. Megtisztítottuk a nádtól, megigazítottuk az alját, a Balogból vizet eresztettünk bele, s kis halakkal népesítettük be a tavat. Márkus Béla volt a gondozója. Szövetkezetünk haltenyésztő és elárusító lett. Embereink teherautóval járták a falvakat. Darabonként árulták a halat. A kórház vett át nagyobb mennyiséget, de az se számított biztos vevőnek. Nem volt kifizetődő a haltenyésztés. Abbahagytuk az egészet. — A halastóról keletkezett dal tette meszsze földön ismertté és híressé Panyitot — kapcsolódik a beszélgetésbe Puhl Károlyné. — Vagy még inkább Kodály Zoltán, amikor felvette gyűjtésébe, hogy A panyiti halastó-12
