A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-20 / 47. szám
TAMÁSI ÁRON VIRÁGOS VESZEDELEM Mint a városban az emberek, falun is összevissza járnak az órák. Nem jelezhetem hát a pontos időt, amikor Ágoston, egy ládával a hátán, visszaérkezett a katonaságtól. Vasárnapra virradóra volt, legszebb tavasszal; s tudom azt is, hogy falunk felett a goromba nagy hegy sűrű éjjeli burkát éppen vedleni kezdte. Gondolom, hajnali négy óra hét perc, esetleg kilenc van ilyenkor. Ebben az időben már kelőben vannak, akik gazdaságot visznek. Ágoston is már nyitott szemekkel találta az apját, aki nyomban és nagyot segített a végleges megérkezésen, mert az első szavával így szólt: — Tedd le azt a ládát! Ágoston letette a ládát, s más egyéb dologban is úgy járt el, mintha a katonaság semmit sem változtatott volna rajta. Még aludt is egy jót, künn a dúsnak ereszkedett kertben, mint valami habos és hullámzó tengeren. Délután kelt ki a zöld habokból, s mindjárt elément a házhoz, és jelentkezett a kenyér előtt, mint két évig a kapitány előtt. — A táncba nem mész? — kérdezte az apja. — Hát van? Az öreg igen hirtelen tekintett Ágostonra, s az volt az arcán, hát te megbugyutult katona, tán jártatnám én a számat, ha nem volna! Aztán mégis felengedett magában, s így szólt; — Nincsen. — Hát akkor maga mért mondja, hogy van ? — kérdezte Ágoston. — Azért, mert valaki száz lejt adott nekem, hogy mondjam. Most már tudta Ágoston, hogy tánc bizonyosan van. Nekiberetválkozott hát, s tatáros fekete bajuszát meghajtó és tetszetős vonalba helyezte, mintha arcának egén ez lett volna a szivárvány. S mikor öltözetében is hazaivá s ünneplővé nemesedett, odafordult az apjához. — Adjon száz lejt! — mondta. — Előbb legyen. — Hát ott van az a bizonyos száz. Az öreg pillantott gyorsan egyet. — Melyik? — Amelyiket a híresztelésért fizettek, hogy tánc van. Mint a szimatos róka, Ágoston is jó nyíláson keresgélt, mert a száz lej elétermett, csak hogy a hirtelen bölcsesség össze ne ömöljék. Azzal el is indult a legény, hogy a községházára menjen, a vigadó nagy terembe. Mire odaért, már javában folyt a porverő mulatság; s csupa bokréta volt a faluháza, mert a grádicsokon, a tornác fáján és a nagy nyitott ablakokban zajongva fürtösödön a gyermekvilág és a felnőttek közül a szedettje. Valahogy mégis utat tört magának Ágoston, s bent a szemlélők között megállóit egy kicsit, hogy a leányok felett szemlét tartson. Egy ideig pattogott a szeme, de aztán lobbanva megállt egy leányon. Nagyon fiatal volt, nyúlánk és formás; fekete szoknya volt rajta s felette sárga-piros feszülő kabátka, melyet nyilván finom sáfránszálbói kötött valaki. A derekán széles öv, mint a tenyerem; az övében piros szegfű, s a szegfű mellett maga a leány is egy virág, dús szőke hajával és jókedvű csillagszemével. Úgy érezte Ágoston, hogy a jószerencse és a balsors cicázik előtte. Hirtelen maga mellé tekintett, s hát egy vénasszony elgyönyörködve áll mellette, piros boglárcsokorral a kezében. — Ki az a leányocska? — kérdezte. A vénasszony mindjárt tudta, hogy melyik, de azért megszagolta előbb a piros boglárokat. — Szász Ibolya — mondta. — A Szász Menyhárté? — Az. — így megnőtt? — így Nézte Ágoston a leányt, aki tündér is lehetett volna; s közben a vénasszony, mint a kidugott patak, tovább csermellett Ibolyáról; — Ugye, milyen szép? Nézd csak meg jobban! Mint a jóféle eleven tűz! S egyedül lakik, lelkem, mert az apja elment Oroszhegybe boltosnak, s reáhagyta az ittvaló házat s egyebet... Még akkor is beszélt, amikor Ágoston odalépett Ibolyához, és a táncoltatójához Így szólt: — Add ide azt a leánykát! — Visszavárom — mondta a táncos. — Jól van — felelte Ágoston. — Osztán fényképet csináltatunk magunkról, s küldünk neked is. Amíg béigazította magának a leányt, addig nem szólott Ágoston semmit, de aztán kegyesen s egy-egy kurta szóval elkezdte: — Jól megnőttél. Ibolya! — Esett a tavaly eleget — nevetett a leány. — S harmat volt-e? — Volt a reggel. Egy másik legény jött, s elkérte Ibolyát. Ágoston süllöngött egy kicsit, de aztán néhány fordulat után visszaragadta a lányt. — Kapós vagy — mondta. Ibolya nevetett, és ragyogott a csillagszeme, s égboltozata alatt érezni lehetett a virágillatot, s látni a harmat gyöngyözését. Ágoston még sohasem szerette olyan forrón a természetet, mint ahogy most. Szava azonban gyöngéd és játszi volt, mint a meleg szellő. — Amikor este lefekszel, a ruhádat, ügyé, dióhéjba teszed? — Oda — mondta Ibolya r-,sa diót ki az ablakba. — Nem félsz, hogy ellopják? — Vigyáz reá az Isten. — Egy katona nem lenne jó? Nagyot és szépet csillant a szeme Ibolyának, de felelni nem tudott már, mert új legény lépett oda. Ágoston ki sem lépett a forgatagból, hanem forró fejjel egyazén helyben megállt, és onnét nézte Ibolyát, aki szálldosott, mint a csalfa lepke. Állott egy ideig, s érezte, hogy feszül a ruha rajta. Nem is szándékosan, de hogy mégis mozduljon valamit, jobb kezét zsebébe csúsztatta, s hát a száz lej mellett ott fekszik a bicska, mint egy alvó oroszlánfiú. Tűz futott végig a lábán, onnét fel a fejibe, s a két füle olyan piros lett, mint a tulipán levele. Egy csepp józan esze mégis maradt, mert megfordult, és kiment lassan a teremből. Egyenesen a kocsmába ment, lassan és meggondolva leült, s egy fél liter bort kért csak úgy a levegőtől. Mégis meghallotta a kocsmáros, és odahozta neki. Mindjárt megfogta Ágoston az üveget, hogy forróságára bugyogtasson belőle, s akkor valahogy felpillantott. Egy nyakkendős bajusztalan úrforma állott előtte, téglaszínű házikabátban. Nézte Ágoston ezt a csupasz embert, akit még sohasem látott. — Maga ki? — kérdezte. — Én vagyok a tulajdonos — felelte a másik. — S hogy hívják? — Rezeda. — Rezeda?! — csodálkozott a legény, majd ivott, s amikor letette az üveget, úgy maga elé megjegyezte: — Ibolya, Rezeda ... Nem tudta megállni, hátradőlt ültéből egy kicsit, felnézett a házikabátosra, és kacagva mondta: — Az Isten látott ilyent, hogy itt mindenki virágból van! Rezeda is nevetett, majd azt felelte, hogy inkább pénzből lennének, ne virágból; s ezzel el is távozott. Ismét ivott Ágoston, majd papirost és írószerszámot kért, mert az jutott eszibe, hogy itt a bor mellett az ibolyáról verset ír. Neki is látott a finom kicsi szerszámmal, de mintha őserdei hatalmas szálfának állott volna neki, hogy abból tetszetős játékszert faragjon. Nem lehet tudni, hogy meddig küzdött a verssel, de még semmi sem volt belőle, amikor a feje felett Rezeda meggyújtotta a lámpát. — Mennyi az ára ennek a pennának? — kérdezte Ágoston. — Öt lej — felelte Rezeda. A legény kitette a százlejest az asztalra, s Így szólt: — No, ebből vonja le. Aztán egy könnyű mozdulattal kettébetörte a pennaszárat, s a fal mellé vetette. — Adjon még egy felet! — mondta. Ennél a második félnél sokat múlt az idő, s fülledt lett a belső időjárás is, dörgés, és villanás készülődött a mélyben. Érezte Ágoston, hogy dúló vihar jön, ha idejében nem harangoz. Kivette a bicskát, s megcsöngette az üveg oldalát. — Mi tetszik? — kérdezte Rezeda. — Mondja meg nekem — szólt Ágoston —, hogy hol van itt a legtöbb virág a faluban? — Milyen virág? — Akármilyen, csak sok legyen! Rezeda gondolkozott egy kicsit, majd így szólt. — A legtöbb Borostyán nagyságánál van. — Hát az még él? — Ajjaj! — mondta Rezeda. — S ott mi van? — Borostyán! Teli a kert, s az ablak előtt egy nagy fa, most van javában. Fizetett Ágoston, majd indulás előtt még megkérdezte: — Hogy hívják azt a nagyságát? — Borostyán. — Hát az is virágból van! Rezeda nevetett, hogy itt csakugyan mindenki virágból van; s Ágoston pedig elment Rezedától Borostyán nagyságához, aki egyedül és özvegyen élt árnyékos házában, amióta meghalt Borostyán úr, a kárbecslő hivatalnok. Elsétált kétszer is Ágoston a ház előtt, melynek az ablaka nem is látszott a dús virágú borostyánfától. Amikor harmadszor tért volna vissza, megállt a kerítésnél, szétnézett, s mivel ember sehol sem volt, egy lendülettel átugrott a kerítésen. Felmászott hamar a borostyánfára, éppen az ablak előtt, s egyetlenegy gondolata volt: minél többet a virágból, borostyánt Ibolyának, az ablakába, az ajtajába, s az egész házat elborítani virággal! — Ropp! Ropp! Törtek a dús ágak, és hullottak le puhán a földre, s hát egyszer meggyúlt a nyitott ablakon belül a lámpa, s nagy sárga köntösben, mint egy kínai felhő, megindult Borostyánné nagysága az ablak felé. Oda kikönyökölt nagy kövéren, kandikált fel a borostyánfára, majd tulajdonosi hangon így szólt: — Van-e ott valaki? — Nincs! — felelte Ágoston az illatfelhőből. Nemhogy visszahúzódott volna, hanem még jobban az ablakba nyomult Borostyánné. Úgy látszott, amint hatalmas termetével az egész ablakot eldugaszolta, mintha valami sárga szörnyeteg feküdt volna a barlangja előtt. — Micsoda tolvajság ez! — kiáltott fel. Ágoston jobban szerette volna tréfára venni a dolgot, de a tolvajság alatt letörött a tréfa ára, s egy kicsi bort is ivott volt. — Menjen bé abból az ablakból! — mondta. Borostyánná még jobban elhatalmasodott, s bőgött az éjjeli illatos csend, ahogy mondta: — Még én menjek bé?! Disznó! Gondolta Ágoston, hogy egy kicsit megijeszti az ádáz sárga asszonyt, s arra az ágra húzódott, amelyik éppen az ablak felett a falnak hajlott. Szépen lógatni kezdte maga alatt a hatalmas ágat, hátha megijedne a nagy legyezéstől a bátor özvegy. De csupán kettőt hajlott a virágos ág, mert a harmadikra rettenetes roppanással az ablakba zúdult, s úgy szembelegyezte Borostyánnét, hogy nagy jajdulással béfordult az ablakból, s mintha suppant is volna. Ágoston ia akkorát döndült a földön, hogy amikor felállhatott, kezit-lábát nézte. — Virágveszedelem!... — mondta a nagy baj zegzugos medrében, majd leült a virágbozótba, és kacagott, mint aki nem tud okosabbat. Végül mégis gondolta, hogy el kéne menni innét, de a két csillagszem átsütött akkor a borostyánfa virágai között, és a fergeteges orgonaillatban csupa ibolya volt. .. Vállára vette a lehasadt óriási ágat, elvitte és odatámasztotta Ibolyának az ablaka alá. Aztán hazament és lefeküdt. Arcáról nyugalom és boldogság áradott, olyan ártatlanul aludt. De reggel, mint a tűz, amelyik csak lappangott eddig, úgy ütött ki a virágos veszedelem. A hő már benne volt a hangban, ahogy az apja ébresztette: — Ágoston! — No, tessék! — ült fel. — Te micsináltál az éjjel? — Hát tudják? Tudták bizony, mert Borostyánná zúgva és békötött ábrázattal korai reggel megjelent a jegyzői irodán, s kihágás miatt feljelentést tett. — Mingyárt jönek a csendőrök, s elvisznek — mondta az öreg. — Nem szégyellenéd egy kicsit magadot? Hamar felöltözött Ágoston, hogy induljon az irodára. — Hová mész? — Megyek a táncba. Az öreg azt mondta, hogy álljon meg egy kicsit, mert új jegyző van, s nagyon szigorú. — Hogy hívják? — kérdezte Ágoston. — Akác — felelte az öreg. Erre a legény megvakarta a fejét, és Így szólt: — Az Isten látott ilyent, hogy itt mindenki virágból van! — Abból; s eredj, mert most szagolhatod — fűzte hozzá az öreg, mire Ágoston elment, s hát a jegyző is éppen ott volt. Köszönt neki illedelmesen, s azt mondta, hogy itt van. — Aztot én látom — felelte a jegyző. — mikor jöttél katonaságtól ? — Tegnap. — S az éjszaka immár csináltál derendóciát. 10
