A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-13 / 46. szám
— Még él? — Borzasztó. — Szegény asszony. — Hogy ezek nem vigyáznak. — A gazemberek! — De talán a sofőr nem is tehet róla. — Ne vegyék hát el tőle a levegőt! — Hívták már a mentőket ? — No, mi az? Hányas a száma annak a gépnek? — Barátom, azért nem szeretnék ennek a sofőrnek a bőrében lenni! — Nézd csak, hogy reszket a keze! — Hát ülni fog, az bizonyos. De meg is érdemli. — Ülni fog. Megjelenik az első mosoly egy ajkon. — Szegény nők, hogy meg lehetnek ijedve. — Nézd, milyen csinos az a leány! — Szegény. Csoda, hogy idegsokkot nem kapott. Morgás. Harag. Valahol egy hangos káromkodás, vita, hogy „ne tolakodjék", és hogy „maga tolakszik, ne járjon a szája, az istenért, hagyjanak neki egy kis levegőt, ne legyenek olyanok, mint a barmok; Sándor, gyere, nem bírom nézni, megyek szivem, megyek". „Fejbe kell verni a sofőrt! Igen, a disznót! Ne tolakodjék, mert kivágom innen. Adj neki egy pofont!..." Hátulról nyomják a tömeget. Mintha néhány pillanatra csönd lenne, gyenge, részvétteljes sóhaj hangzik el, majd újabb gonosz villanások a szemekben, mintha a sóhaj lobbantotta volna fel őket, most már vadabbak, követelőbbek, elszántak; valahol durva röhögés, valaki utat tör előre, megemeli a botját, és fejbe vágja a sofőrt; mások föllélegeznek, csikordulnak a fogak, sok-sok ordítás, vastag hangok, mint fekete madarak röppennek fel, kegyetlenek, zúgnak és csattognak, követelők, emelkednek már a kezek, bűzös leheletek ömlenek a tátogó szájakból, új ütés a sofőr fejére, szitkok, biztatás, a sofőr egy kissé fordul, erre megint ütés, még néhány ütés kézzel, bottal a fejére és a hátára; valaki egy hirtelen támadt űrbe beugrik, és a sofőrt teljes erővel pofon vágja, mivel már rémülten pislogott a szeme, és kis kígyócskák reszkettek az ajka végében. Mások is tülekszenek feléje, de hiába, hátul maradnak fuHasztó dühükkel; az egyik segít magán, messziről előrenyúlva bottal fejbe üti azt, aki a sofőrt pofon vágta. Hátul üvöltenek. Lihegő, rekedt, biztató, ijesztő, fenyegető, és könyörgő hangok, szavak; engedjék őket is, engedjék már őket is, ők is akarnak, szeretnének, muszáj nekik, jajjaj, de jó lesz, boldogság lesz! De tehetetlenül taszítják, tépik, bontják az előttük sűrűsödő emberárt. Zöldben égő szemek szétkutatnak, keresik a közelben, hogy kit lehetne megütni. Bőg a vágy. hörög a kielégülés, és a bántalmazott felsikolt. Forr, hullámzik és tajtékzik és őrjöng a fekete ár fel és le, beláthatatlanul messzire, itt-ott kettéhasítja egy „hó—opp” kiáltás, egy fogat lassan, méltóságteljesen vonul rajtuk keresztül, lépésben mennek a lovak, a fogat, utasa végtelen gőggel néz el a fejük fölött. Az álló autó felől jajongva menekül egy rongyos ember, a nyaka bekötve, vézna és ferde, horpadt, búvik kifelé, s lesújtanak rá az öklök mind, mintegy vesszőfutásban menekül, rekedt, sánta is, meg kell ütni! Jön a rendőr. Haragosan villan a szeme. A képe pirosán izzik, utat tör az öklével, tágulnak az orrlikai. Kit lehet itt. Úristen, összeaprítani! Parányi vágyó, reszkető vonaglás a szája szélén. Lecsap öklének vaskalapácsával egy ténfergő rossz kalapra úgy, hogy kong és zúg alatta a koponya. — Rendőr! — Itt a rendőr! — Utat! Utat! A rendőr az autóhoz ér, a sofőr pislog. daganat és vörös folt az arcán, a képe fel is hasadt, szivárog a könnye; lenn a földön még él és hangtalanul liheg a sápadt rongydarab. A rendőr tiszteleg Kövérembemek, aki az autó mellett áll. Halkan néhány szót váltanak, szabad kérném a becses nevét; azután a sofőr neve, gép száma, lakás. Kövérember kéri a rendőrt, hogy vezesse ki őt és családját a tömegből. — Félre! Kiált és int a kezével a rendőr. Kövérék indulnak kifelé, utálattal és kicsit szepegve. A rendőr most a sofőr elé áll, kifeszíti a mellét, néz rá, az arcára, a szemébe, s egy percig nem szól. Azután notesszel és ceruzával a kezében; — Hogy hívják! És már benne van a hangjában: — Na, megállj I Körülöttük csönd, figyelem. A tömeg forr, remeg, szomjazik. Öreg Gyámoltalan a tömegben áll. Ebben a percben érkezett. Lihegve fúrta be magát a népbe, előre, egészen a rendőr mögé, itt megállt, és görcsösen szorongatta az öklét, körmei belevágtak a tenyerébe, a szája megnyílt, és úgy maradt, széléről lecsordult a nyál; a szeme kidülledt, a jobb karja megrándult — hiába, már későn érkezett, ott áll a rendőr. Néz körös-körül, még remél — de a vihar talán már elzúgott ... Csenget a mentőkocsi, forognak hátrafelé a fejek, út nyílik, két siralmasan komoly, formasapkás fiatalember lép ki a kocsiból, borzalom, hogy mi lesz itt! Talán tüzes vasak és hüvelykszorító is! Odamennek a fekvő asszonyhoz, az egyik melléje térdel, talán majd tőrt döf beléje! Talán kinyomja a szemét, leszakítja a fülét, a fejét betöri, a haját kitépi!... De megfogja a kezét, és halkan kérdezi: — Fáj valahol? Kínos, idegen kérdés, szinte megszégyenítő. Összehúzódnak a szemöldökök, tátva maradnak a szájak, és valaki fel is sóhajt; — Szegény asszony. Az Opera ragyogó öblében már rég felzendültek a hangszerek. Elza már térden állva elrebegte imáját, hogy jöjjön el az álombéli lovag, és mentse meg őt; már megérkezett a hattyú, és csónakjából kilépve, az ezüstpáncélos Lohengrin elsóhajtotta búcsúját a hatytyúhoz — kitünően volt diszponálva. A pátosz megható pózait művelte, s egy szeplős kisleány a harmadik emeleten maga elé suttogott; — Milyen szép hosszú, szőke haja van! Kövérember még ezt mondta a feleségének a folyosón: — Elcsapom. Kérlek, nem tarthatok egy percig sem olyan sofőrt, aki embert gázol! És a felesége s leánya után belépett a páholyba ... Éppen megvillant Telramund feje fölött a Lohengrin kardja, s a gonosz e kard bűvös erejétől sújtva, földre hullott. Ott vergődött kínban, vértes-pikkelyes teste kigyószerűen vonaglott, csavarodott, a fejét megemelte s leejtette, arccal a földre borult, jobb keze a szivén jelezte irtózatos kínját. Lohengrin diadalmasan harsogott, rálépett a gonosz Telramund mellére, a lovagok és hölgyek üvöltöttek, fortisszimó, dicsőség, kürtök harsogása, a hangok az eget verik, a függöny legördült, a nézők összecsapták tenyereiket, szemükben és arcukon ragyogott a boldogság. (1921) ZS. NAGY LAJOS ÁTKOLÓDZÁS (Gyászvers macskám halálára) Egy autóbusz, motor-állat, agyonmente a macskámat, simaszőrű feketémet. (Sehol látni csak oly szépet.) Ha megfognám azt a zúgó, négy keréken mászó-csúszó, dörgő-dirgő, duhaj dögjét: rögtön az orrára pöknék. Igaz, nincs is orra annak, csak recéje, mint a varnak. Füle sincs és szeme sincsen, mégis úgy jár, mint egy minden. Mintha ö a Minden volna, pedig se farka, se orra. Színe sincs és nincs fonákja, szíve sincsen, csak rosszmája. Ha én azt a rosszmájú, dög, csikorgó-vicsorgó, ördög autóbuszt utolérhetném, mint a dobot, úgy elverném. Sőt kiszúrnám a gumiját, agyonverném lányát, fiát, mind, az összes unokáját. Az anyáját! Az apáját! Nem keringene ö erre, se arra, sőt tán semerre. Tele lennénk vidámsággal, hancúroznánk kismacskákkal. GUILLAUME APOLLINAIRE ŐSZ Megy ködbe burkoltan ökrével egy paraszt Bicegve sejlik át az ősz ködén ahol Csöpp falvak bújják a földet mint gyér haraszt Útközben valami együgyű dalt dalol Szerelem s hűtlenség egyhangú énekét Gyűrűről szól a dal s szívről mely megrepedt Az ősz ó jaj az ősz hány nyarunk tépte szét Megy ködbe burkoltan két fakó sziluett (Simkó Tibor fordítása) Tóthpál Gyula felvétele 11
