A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-13 / 46. szám
N^-os. UTCAI BALESET Kövérember a Paradicsom utcai palotájában, a dolgozószobában ült. Pompás íróasztal mellett ült, amelyen bronz tintatartó, tollak, ceruzák hevertek. A falhoz hosszú könyvszekrény simult, benne színes kötésű könyvek: Jász vármegye nemesi családjainak története; A hód és vadászata; Versenynaptár. A hód és vadászata; Versenynaptár. Nyilván mindezek miatt a holmik miatt neveztetett e szoba dolgozószobának. Finom szivart szívott Kövérember, s néha egy-egy pohár konyakot hajtott fel; mert kemény munkával viaskodott, több soros levelet írt Kövérföldre, a fiának: ... Az intézőnek pedig mondd meg, hogy a gőbölyöket oltson ne agya, inkább várjonn. Kisasszony az emeleti szobájában zongorázott: a Lohengrin-t játszotta — ó. a nászinduló és a Grál-monda! — estére operába mennek, a Lohengrin előadására. Milyen kár, hogy Szépember nem lesz velük, mert dolga van. Utálatosak a férfiak, mindig dolguk van. Nemhogy másokkal végeztetnék a dolgaikat. Kövérembemé három-négy ajtón túl öltözködik. Fejfájós, a komoma fojtott idegességgel küzd blúzának kapcsaival, mert kissé kövér az úrnő, s durva mozdulatra könnyen szakad a selyem. — Még nincs készen? — kérdezi az úrnő szelíden. De amint látja a nagy állótükörben, hogy mögötte még tovább is kígyóznak a vékony ujjak, s a komoma ajka csucsorodig s homlokának bőre ráncba fut a szörnyű buzgalomban, jóságosán mosolyog. Kitűnő volt délben a tejszinhabos torta. Kövérembemére szabályos, nyugodt arc mosolyog a tükörből, egy kegyes emberi lényé ez a mosoly, s ez az arc, aki vasárnaponként belvárosi templomokba jár a kedves leányával, ott buzgón imádkoznak; hálát adnak és könyörögnek, de mintha csak csupa szokásból, mintegy a jóisten iránt való udvariasságból mormolnák el a szent imának azt a részét is: És bocsásd meg a mi vétkeinket. A „tiltó motívum" hangjait zúgja a zongora, a kisasszony szinte haragos arccal veri a billentyűket; édesanyja benyit hozzá: — Hagyd már abba, leányom, és készülj! Ma fél hétkor kezdődik az előadás. — Rögtön befejezem, mama. Oly gyönyörű! Kár, hogy Burian kicsiny és kövér. — De szépen énekel! Elkésünk, fiam! A kisasszony engedelmes, és öltözködni indul. A komoma segít neki is; a mama gondos szemlét tart néha. Azután kinéz az ablakon: mit kívánhatna még? Később rájuk kopogtat Kövérember, kívülről mondja, hogy jó lesz sietni. Aztán — mivel már szabad — belép; ott áll előttük szomokingban, vasaltan, hófehér plasztronnal, csaknem fiatalon. Már készen is vagyunk, apa. — Mit játszanak, fiam ? — Loheringrin-t. — Á-á, Ve-erdi! Rettentő unalom. — Nem, apa, Wagner. — Á-á, Wá-á-gner! Hisz' ez az unalmas! Elalszunk. — Nem, apa. a Lohengrin szép és érdekes. Amit maga gondol, az a Siegfried. — Wágner az Wágner! Mind egyforma: német! A mama — ennyit a leány előtt is lehet — enyhe szemrehányással illeti: — Persze, nincs benne balett! — Hát baj is, fiam! Opera balett nélkül olyan, mint a lakodalom bor nélkül. Szamárság német találmány. De ti csak mindig elcipeltek engem valami kínszenvedésbe. A sofőr kis szobájában üldögélt, lenn a pincében. A pincét a háznál csak szuterénnek volt szabad mondani. A sofőr újságot olvasott, a magasból a fél ablakon át beömlő, gyenge világosságnak tartva azt. Telt és vérbő arcú ember volt a sofőr, nem szuterénben született, nem is ott nőtt fel, szemei idegesen nyugtalanok, de a keze, amint az újságot maga előtt tartja, nem reszket. Napihír szól a lapban a suszterről. A suszter húsz fillérrel boltba küldte a fiát petróleumért, a fiú üres üveggel és pénz nélkül, sírva jött vissza, a húszfillérest elvesztette. A suszter haragra lobbant, s a dikicse nyelével addig verte a fia fejét, míg az meghalt. — Vadállat! így tört ki a fölháborodás a sofőrből. Azután elbeszélte a történetet a feleségének. „Egy sujszter" — így mondta, ahogyan tréfásan szokta elferdíteni a szavakat, különösen, ha az asszonnyal évődött./Most nem évödött, de mintha nagyon megszokta volna már; idehaza nem is lehet másképpen beszélni. Az asszony figyelt, és átkozódott a gonoszság miatt, de a férfinak, ahogy nézett a cingár és sápadt feleségére, annak a rémült arcára, mintha már le is zajlott volna a fölháborodás a suszter ellen. Legyintve csak ennyit mondott: — Műveletlen bagázs. És mintha valami rezignált, mégis nyugtalanító gondolat fogta volna áU$z eszét. Mire nem képes az ember! — rtiintha ezen töprengett volna, és duzzadt kezével a homlokát simogatta. A szobaleány toppant be, mosolyogva beszélt, hogy az urak színházba mennek, a sofőr úr „fogjon be". Még nevetlek is. Nevetett a sofőr is, néztek az egymás szemébe, nevettek volna beszéd nélkül is. Már mentek is kifelé, elöl a leány, utána a sofőr, aki leplezőn, a földre nézett, a vézna asszony haragos tekintete verte a sofőr széles hátát ; e percben gonosz indulat mozdult meg benne e test ellen. Eltűntek, az asszony magára maradt indulatával a homályos börtönében. A sofőr köszönés nélkül ment el. A sofőr kivezette az autót a garázsból a kapu elé, s az ott zakatolt már. Kövérember, a felesége és leánya jöttek a palotából a kockaköves úton; a leány vidáman, tele várakozással; az anya még egy percre mögéje maradt, s végső szemlét tartott. Minden rendben volt. Kövérember megnézte az óráját, s szólt a sofőrhöz: — Az Operához! A kisasszony megtoldotta: — Tamás, gyorsan menjünk! És barátságos mosollyal buzdította a sofőrt. A sofőr arca alázatos volt, belül haragos indulat feszítette. Mosoly. — Istenem! Az autó megindult. A három utas bőrén borzongó kéjórzés futott át. A leány hangosan nevetett. A Paradicson utcai rendőr az utca közepén sétált, hirtelen megállt, két kezével rántott egyet a blúzán, és tisztelgett. Az autó rohant, a sarkon befordult, az Andrássy út felé, a sofőr mereven tűzte előre tekintetét, az ajkait összeszorította. Idegei kissé megfeszültek, az arca pirult, jobb kezével gépiesen meg-megszorította a gumilabdát s a tülök el-elbődült. Az Andrássy úton repültek. Kétoldalt gyalogosok rótták útjukat; más kaszt, a haragosoké; amint egymásnak szembe jöttek, mentek, rosszkedvűket az egymás arcába dobták, most, hogy mögöttük és előttük el-elbődült az automobil, arcuk az út jobb és bal oldaláról a közép felé fordult, mintegy tisztelgőn. Egy asszony, aki már nagyon elfáradt, mert az Állatkertből jött lompos férjével s a gyerekeivel, meg is állt egy percre, megbámulta az automobilt, azután hátba ütötte az egyik fiát. Kocsik gördültek, az autó elsiklott a kocsik mellett, más autókat is elért és elhagyott, itt-ott ákombákomok zavart ijedtséggel futottak meg előle. Mozgás és nevetés. Házak, fák, emberraj szaladtak a merev ég alatt, az autó mögé mind, az autó repült, talán még el is késnek! — az Oktogon téren már sárga fény ömlött a nagy kávéházablakokból; emberek az ablakokban, lengtek a fejek, kinéztek az utcára, fekete-tarka nyüzsgés a járdán, a falak mentén mint jelzőoszlopok álltak az éhes szeműek. Az úttesten villamosok csúsztak zúgva, a kocsik roskadoztak, bennük iszonyodtak egymás érintésétől az utasok; a vezetők verték a csengőt, izzó villanásokkal a homlokuk mögött, hogy történjék már valami, akármi! A tér közepén lovas rendőr ficánkoltatta a paripáját, és figyelt. Várt. lesett, tétlenül, rejtőző elégedetlenséggel a szívében, kardja vesztegelt az oldalán. Kövérember könnyű cigarettát szívott. Felesége kicsit nyugtalan volt, talán a tömeg bántotta a szemét. A kisasszony büszkén tartotta a fejét, tudta, hogy sok tekintetnek kell rajta megakadnia; a színházra is gondolt, talán már játszik a zenekar, épp most csengnek a hegedűk üveghangjai, szörnyűség, talán már el is késtek, ostoba ez a sofőr, buta, buta! Az autó közben repült, ingó-lengö kocsik forgatagában, tovaugrott a közökben, s folyt kétoldalt untalan az emberár, mellékutcák öntötték tartalmukat a nagy útra, férfiak, nők, gyermekek jöttek, frissek és aggok, sóhajtva bámulok és megbámultak, ki haraggal, ki reménnyel, apró örömökkel: ez az út az élet folyama, meg kell itt keringeni néhányszor, vidáman vagy búsan, selyemben vagy rongyban. Gyámoltalan Öreg is idevonszolta magát, mint valami sürgős és fontos dologra, amit még aznap okvetlenül el kell intéznie. Meszsziről jött a Kültelki utcából, ahol krumplit ebédelt, és most gyönyörű henteskirakatok ragyogtak az utcában. A kültelken kisgyermekek játszottak, nemzetet játszottak, volt köztük japán és angol, indián és tatár, az indián úgy sózta képen kemény labdájával a japánt, hogy eleredt az orra vére. Nem baj, csak játék. De Gyámoltalan Öreg elhaladt mellettük, abbahagyták a játékot, figyeltek, s szavaik köveivel meghajigálták a bandukolókat. Mulattak rajta, a japán is mulatott. Két rút asszony is mulatott, akik álltak a kapujukban rongyos cipőkben, megnyomogatták bütykös kezükkel a fejüket, a fejükben a gondokat: — Höhö, odahaza minálunk az ilyen vénembert kitűznék egy karóra, varjúijesztőnek! Az autó repült. Az utca zúgott. Csillogtak a boltok, hentes és más kirakatok, előttük bolyongtak a fejek. Vidám fütty hangzott fel. Szegény Asszony igyekezett át az úton. Ő volt azon a napon a legszegényebb. Horpadt a képe, néhány hatos mindössze a tépett szájú zsebében, otthon a két gyermek, az ura a kocsmában; kopott és félénk, lám, ennyire verték a rettentő cséplöfák gondhadarói. Át akart menni az úton. Óvatosan, sunyin és ostobán, mert jobbra-balra pislogott, szaladt, megállt, öt-hat lépést megint szaladt, megállt, s ott állt, mintha megcsökönyösödött volna, se előre, se hátra. Elállt hirtelen a szívverése, mert megérezte, hogy ott kell, menthetetlenül ott kell vergődnie, tehetetlenül a drótszálak közt, átkozott hálóban, már benne a rárohanó automobil lámpáinak vakító fényében. A sofőr már látta öt, vigyázni akart, hisz eddig csak mosolygott, most éppen a feleségére gondolt, a szobalányra, Kövéremberre, arra, hogy ö egészen mást akart, mint ami van, most már mindenre gondolt és semmire, arra gondolt, hogy kétszer kettő az hét. Hirtelen berúgta lábával a fék pedálját, jobbra csavarta a kormánykereket, még ha fel is borulnak! — de már elsápadt. Az a szörnyűséges asszony, a buta, az az Isten átka, e pillanatban ugrott egyet, s mintha csak a gép elé vetette volna magát. Tompa ütés zaja, belezörgött valami nyers recsegés, az asszony elvágódott, az autó pedig állt, és jóllakottan, kegyetlenül lihegett, előtte pihenő, ócska rongy és a fehér fej, kusza hajzat és nyitott száj, a szájból pirosán szivárog a piros vér. Két apró szem pislog és eszmél, ijedt kíváncsisággal, hogy mi is történt, és mi is lesz most. Az autóban ülő hölgyek a tragikus pillanatban felsikoltottak. Sikoltott egy szaladó nő is, és férfi kiáltások hangzottak: „Vigyázzon! Szent isten!" A sofőr káromkodott egyet, de már ugrott is le, letérdelt az asszony mellé, reszketett a keze, az egész teste, mintha lerogyott volna. Kövérember előkelőén viselte kínzó érzéseit. Csak ennyit mondott magának, a sofőrre értve: — Ostoba fráter! Azután leszállt az autóról, s ekkor érezte, hogy szívdobogása van, megállt egyenesen, nem mozdult, a kisasszony átölelte az anyját, és aggódva leste az arcát: — Anya, nincs semmi bajod? — Borzasztó! — Istenem, csak élne! — Jaj, nem tudnám megnézni. Milyen szerencsétlenség ért bennünket! Emberek rohantak oda, férfiak és nők, hirtelen sűrűn körülállták az autót, lesték az elgázoltat, megnézték. A tömeg nőtt, az első rémületük elszállt, s már zöld láng gyúlt ki a szemekben. A sofőrre tekintettek, aki ott állt felegyenesedve, tehetetlenül, majd az autó utasaira és jobbra-balra mindenkire, hogy mit szól ehhez, jöjjenek mások is, és nézzék ezt meg, hol a rendőr! — Telefonáljon valaki a mentőkért! — De hol van egy rendőr? — Szegény asszony. — Fel kell íratni a sofőrt! — Nem tudott vigyázni, mi? — Mi az automobil száma? — Persze, mert rohannak, mint a vadállatok. — Sürgős dolguk van, mi? — De miért nincs sehol rendőr? — Valahol kávéztatják! Újabb friss energiák: — Agyon kellene ütni az ilyen gazembert! — Gyalázat, amit ezek csinálnak. A múltkor is... — Különösen a biciklik! — Ugyan kérem. — De a teremtésit nekik! Zúgás. A rémület új hangjai: — Mi az? — Mi történt? 10
