A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-23 / 43. szám

Bizonytalanul sodródom az utcán. Hónom alatt aktatáska, fejtetőm alatt nyomás, bőröm alatt a rosszkedvem. Az égen felhők, jönnek egymás után, hidegfront. Minduntalan meglöknek, elébem állnak, a villamos is csak azt lesi, hogy keresztbe mehessen előttem. Mire odaérek, minden lámpa tilosat jelez. Fázom, kabátomon átjár a szél. s gyűlik bennem a méreg. Bontják az úttestet, a légsűrítő belülről veri a fejemet. Éppen a nyúltagyamban kalapál, mikor a virágillat megcsap. Szórakozottan babrálok a hóvirágok. ibolyák között, kiválasztok egy csokrot, nadrágzsebemböl nagy nehezen kicibálom a kétforintosokat, közben elő kell vennem a cigarettát, gyufát, kulcstartót, mert az egyik nyavalyás fémpénz meglapul alattuk. Azt se tudom, mit csináljak ennyi vacakkal a kezemben. Egyszóval minden a lehető legroszszabb. Van ilyen.

— Mi ez a jó szag? — kérdem.

— A jácint, kérem szépen — mondja a néni —, tetszik belőle?

— Köszönöm. Csak az ibolyát...

— Nagyon jó szaga van ám a jácintnak — mondja a néni.

— Vegyen a kedves feleségének. Biztos örül neki.

— Ezt most öregasszonynak viszem.

— Kórházba? — kérdezi a néni.

— Nem. Csak úgy. Van annak baja kórház nélkül is.

— Nekem mondja? — mondja a néni. — A nyugdíj. Az a mi bajunk, kérem.

Az ujjaimon rajta maradt a jácintillat. Mintha dörgölném az orrom alját lopva szagolgatom. Válogatok a csokoládék között, holott sejtem, hogy nincs köztük sok különbség. Bár a fiaimnak erről más a véleménye. Elorozva szakértelmüket, úgy teszek, mint aki ért hozzá, és tejmogyorósat kérek, ne vegye észre az eladó, milyen bizonytalan vagyok a sokféle színes papírcsomagolás láttán. A kislány unottan csomagol, sehogy se hajlik kezében a selyempapír, szemlátomást undorodik tőlem, pedig csak vevő vagyok. Ingerült közönye áttörhetetlen, nem is kísérletezem. Inkább mélyen leszívom az üzlet kesernyés kávéillatát.

Mintha az egész világ a szaglószervemen át akarná észrevétetni magát, az üzlet előtt tavasz van, a rügyek igyekeznek, s a friss lomb illata egész a kapuig elkísér, ahol aztán hirtelen hagy el, mert mindent elönt a régi épület doh-, paradicsom-, konyharuhaszaga és a savanykás, erjedt bűz, a kukák csatornalehelete. A huzat körülvesz, mint a rosszkedv. Fáj a fejem. Baktatok a lépcsőn az ibolyával, s örülök, hogy senki se lát fölbokrétázott májusi lónak. Legszívesebben a zsebembe gyűrném szegény ibolyát, pedig az semmiről se tehet. A nők kezében másként érezné magát, de hát vesztére éppen én vettem meg, s hol lógatom az oldalam mellett, mintha semmi se lenne a kezemben, hol hátrateszem, hogy láthatatlanná váljon. Pedig hát semmi különös, egy rosszkedvű férfi baktat fölfelé, kezében kis csokor ibolya.

Odaérek. Csöngetek. Csönd. Belül fény. Csoszogó lépések. Valika...

— Te vagy? — kérdezi Valika. Tűrhetően néz ki. Alig múlt kétezer éves. — Te vagy az?

— Nem — mondom. Ez állítólag vicc. Valika mindenesetre hálásan megmosolyogja. — Csókollak.

— Szervusz. Alig ismerlek meg. Rég láttalak. Sose jössz hozzánk.

— Most se vagyok itt. — Puff neki. Ez is éle volt. Hogy mik tudnak kijönni a számból. Nem vagyok beszámítható. Nem vállalom magamért a felelősséget.

Valika nagyon jó lélek, tehát kötelességtudóan mosolyog, én pedig mosolya láttán esküt teszek, hogy ha még egy ilyen, úgynevezett tréfás mondás kicsúszik a számon, kétnapos némasággal vezeklek.

— Biztosan rohansz tovább — mondja Valika, és alig akar beengedni az ajtón. Aztán félreált az útból, s úgy bólogat, mint a veréb, mikor iszik.

— Nem rohanok.

— Dehogyisnem — bólogat Valika, s neki van igaza. Legszívesebben kirohannék a világból.

Géza bácsi ki se látszik a fotelból. Őszes borostája, száraz szája szúrja az arcom.

— Te vagy az? — mondja Géza bácsi. — Sose jössz hozzánk.

— Most is jöttem.

— De biztosan rohansz tovább.

— Nem sietek.

— Dehogyisnem — mondja Géza bácsi, és én vigyázzba állok. Ünnepi alkalom. Ez a beszélgetés századszor hangzott el közöttünk.

— Hogy vagytok? — kérdem óvatlanul.

Valika sírva fakad. — Az idegeim —

mondja. — Tönkrementek az idegeim. A doktor Gáti egyre szemtelenebb. Ötöle meg is halhatnék. Mutatom neki a klinikai leletet, azt mondja, arra ö tesz... így mondta: teszek én arra a klinikára. Mutogatok neki, magyarázom a leletet, ö csak legyint, s akárhogy könyörgök, nem írja fel, erre persze én azt mondom neki...

Doktor Gáti kerületi orvos és főellenség. Valikénak húsz életre való betegsége volt. Vagy inkább húsz halálra. Mindenből kihúzták, és mindenből maradt hátra valami. Folt a tüdőn, veseelégtelenség, magas vérnyomás, emellett Valika penicillinérzékeny. Amidasophen-érzékeny, beteg a huzattól, a naptól, a frontátvonulástól, beteg egyáltalán a korától, Vatikán tanulnak a medikusok, ha befekszik a klinikára, szerintem az összes ritka betegséget vele szemléltetik.

— Nincs igazam? — kérdezi Valika.

— De — mondom óvatosan. Nyilván igaza van. Neki is. Doktor Gáti kerületi orvosnak is. A klinikának is. Teljesen mindegy.

— Tőlem ugyan tönkremehet a patika — henceg Géza bácsi. — Mondtam is a Gátinak. Azt mondja, én vagyok a legegészségesebb vén gazember a kerületben.

Géza bácsinak is nyilván igaza van. Szervi szívbaj, reuma, asztma, ezek igazán semmiségek, ha az ember különben jól érzi magát.

Valika kifújja az orrát, letörli a könnyeit. — Hagyjuk ezt. Mesélj a gyerekekről.

Mesélek. Fele se igaz. De legalább többékevésbé mulatságos némelyik történet. Sóhajtoznak.

— Hogy megnőttek — mondja Valika.

— Múlik az idő — mondja Géza bácsi.

— Csak egészségesek legyenek — bólogat Valika. — Az a fontos.

— Az bizony — mondom, és mintha el kaptuk volna Valikától, mindhárman bólogatunk, végtére is tényleg csak az a fontos.

Valika meglátja a virágot, vagyis úgy tesz, mintha most vette volna csak észre, hozza a vázát. — Minek vetted? Kidobott pénz.

Míg kimegy vízért, Géza bácsi a fülemhez hajol. — Tegnap is égve felejtette a gázt. Kifutott a tej, leégett a lábos. Most is büdös a lakás. Elvesztette a kisfiók kulcsát, lakatost kellett hívatni. Lemegy kenyérért, és hazajön kockacukorral. Most mondd, húsz éve szaharinnat isszuk a teát. Minek nekünk az a kockacukor? Hallottál már ilyet?

Hallottam.

Jön Valika a vázával, Géza bácsi a nagy politikus, hátradől a fotelben, s úgy tesz, mintha folytatnánk a beszélgetést.

— Most meg ezek a kínaiak. Atombombájuk van. A kínaiaknak. Most mondd ...

— Attól fáj az én lábam — mondja Valika.

— Mitől fáj a te lábad?

— Az atomtól. Előre tudom, fáj a lábam, majd mondja a rádió, hogy robbantottak. Hogy miért csinálják ezek ezt? Valamit akartam neked hozni... Géza, mit akartam behozni?

— Minek mondasz ilyeneket, hogy az atomtól fáj a lábad? Ez, kérlek szépen, egy nagy marhaság.

— Hallod, hogy beszél velem? Még hogy az marhaság, amit én beszélek. Nekem már éppen elégszer igazam lett ebben az életben, ne adja isten, én igazán nem kívánom, könnyen meglehet hog megint igazam lesz.

Nézem Valika visszeres lábát. Dagadt. — Miért nem ülsz le? Nem szeretem, ha ugrálsz körülöttem.

— Tudom már. Géza, hozd be az almást.

Géza bácsi engedelmesen kicsoszog. Valika a fülemhez hajol: — Csak szívja. Hiába beszélek neki, csak szívja. Beül a vécére, azt hiszi, nem veszem észre. Az ajtó alatt meg jön ki a füst. Beszélhetnél vele.

Eszem ágában sincs. De azért bólintok.

— Anyád egészséges?

— Hála istennek, most jól van.

— Az a fontos.

— Az bizony. — mondom, és megint érzem, tényleg csak az a fontos. Rosszkedvem lassan porlik, mint a kemény almáspite a számban.

— A kínaiak sokan vannak — mondja Géza bácsi, aki nagyon szeret politizálni és szivarozni.

— Sokan bizony — mondom én, aki viszont cigarettázom. — És Klári néni mit csinál?

— Ne is említsd nekem — húzza el Valika a száját. — Most már végképpen kiismertem. Többet nem fog félrevezetni. A múlt héten átmentem hozzájuk, hát azzal fogad, hogy ...

Klári néni a szomszédasszony és barátnő.

Eleinte tudtam, mikor miért vannak haragban. Később nem. Most már semmit sem értek.

— Hát nincs igazam? — kérdezi Valika.

Gyorsan bekapom az almást, úgyse lehet

érteni, hogy tele szájjal mit válaszolok.

— ízlik? — kérdezi Valika.

— Nagyon finom.

— Egyél fiam. Úgyis olyan sovány vagy ...

— Inkább híztam. Ha nem látnátok, még egy kis pocakom is van.

— Miért nem jógázol? — kérdezi Géza bácsi, aki hallotta, hogy a jóga egészséges. — Neked jógázni kellene.

— Megint centenárium. Gondolatban vigyázzban állok. Ezt is most hallom századszőr. Az órámra lesek.

— Már mész? — Valika hangja közel a síráshoz. — Nem szeretsz velünk beszélgetni. — Kapkodva tépi a csokoládéról a papírt, kínálja felém. Veszek belőle, be sem merem vallani, hogy nem szeretem a csokoládét. Bár úgyis hiába mondanám. — Olyan ritkán jössz, és mindjárt rohansz.

— Sokat dolgozik — siet váratlanul a segítségemre Géza bácsi. Hiába, a férfiszolidaritás ... — Olvastuk az új regényedet. Mind a ketten olvastuk. Tetszett. Mindkettőnknek nagyon tetszett.

— Örülök.

— Szép könyv, nem vitás. De mondd, kérlek, minek neked mindig a parázsba markolni?

— Ugyan már. Nem olyan forró az.

— A kritikát is olvastuk, — mondja Valika, de Géza bácsi szúrósan ránéz. — Irigyek. Mind irigy. Ne hallgass az irigyekre, fiam.

— Te tudod, hogy mit csinálsz. Nem igaz?

— Hát persze. Én tudom.

— Csakhogy — emeli föl Géza bácsi intőén az ujját — így sose fogsz bekerülni a brancsba. Ez az író brancs se lehet különb, mint a rőfösök.

Ezen egy kicsit elgondolkodom. Milyen lehetett a rőfös brancs? És melyik lehet a különb? Sose fogom megtudni.

— Legalább egyél még az almásból.

— Gyere máskor is. — mondja Géza bácsi az előszobában.

— Sose jön senki hozzánk. Megöregedtünk.

Megölelem. Valikának kezet csókolok.

— A gyerekek? — kérdezi Valika. — Jól vannak a gyerekek?

Gyorsan lekopogom az ajtófélfán.

— És anyád?

—• Hála istennek, ö is jól van.

— Kár, hogy te nem hiszel az istenben.

— Kár bizony — mondom.

— Csak jól legyetek — mondja Valika, s megint úgy bólogat, mint a veréb, amikor iszik. — Az a fontos.

— Az bizony.

Állnak az ajtóban, néznek utánam. Lefutok a lépcsőn. Kint süt a nap, még a csontom is érzi. Friss szaga van a fűnek. Megállók, teleszívom magam levegővel, aztán továbbmegyek. Mintha a fejem se fájna annyira. Élek, megvagyok, s lám, ma is tanultam valamit... Tovább élni.

14