A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-23 / 43. szám
FORR AZ ÚJ BOR A hordókban tisztul már a hegyek tüzes leve, kóstolóra érik az új bor. A szeszfőzőkben készül a pálinka is, hogy a hűvös és hosszú estéken, az ünnepnapokon — a szórakozóhelyeken, baráti összejöveteleken — kerüljön a pohárba. Nem kétséges, hogy oda is kerül. Egyes vélemények szerint ugyanis soha nem ittak annyit az emberek, mint mostanában. A szeszfogyasztás növekedése valóban világjelenség, de az italozás korántsem újkeletű. Mint általában mindennek, ennek is megvan a maga története. Elterjedése hosszú fejlődési folyamat következménye, amit most a szüreti mulatságok idején nem árt röviden felidézni. Annál is inkább, mivel néhány érdekesség ezzel kapcsolatban hazánkban is akad. A bor- és sörkészítést már évezredekkel ezelőtt ismerték az emberek. Már az ókori Görögországban és a római birodalomban elterjedt volt a dőzsölés, tivornyázás. Nem kisebb ember, mint maga a világbirodalom királya, a macedón Nagy Sándor mutatott erre példát. Mértéket ö sem ismert az italozásban, olyannyira, hogy részegségében karddal még egyik barátját is összekaszabolta. Alkoholmérgezésben is halt meg, egészen fiatalon. A monda szerint vele kapcsolatban jegyezte meg Arisztotelész: „Az első pohár bor, amit megittál az egészségé, a második a jókedvvé, a harmadik a bánaté, a negyedik a gyalázaté." Később a szőlőművelés elterjedése szintén elősegítette az italozást, bár a gazdasági helyzet hosszú ideig akadályozta a részegeskedést. Mivel a bort drágán mérték, a szegény nép nem engedhette meg magának az ivást. Az italozás a gazdagok és a papok kiváltsága volt. Érdekes, hogy ez utóbbiakkal kapcsolatban már 1563-ban Banská Bystrica (Besztercebánya) tanácsa *is rendelkezést hozott. Ebből kiderül, hogy helyben és vidéken, mindenütt gúnyolódtak a papság iszákosságán. Félő — jegyezték meg —, hogy példájukat a nép is követni fogja, ezért az ivástól eltiltották őket. Egy másik városunkban, .Kremnicán (Körmöcbányán) pedig már jóval előbb, 1537-ben úgy döntöttek, hogy a vedelés tilos, mert a részegeskedőkből úgy áramlik a bűn, mint szökökútból a víz. Ezek a rendeleti tilalmak azonban akkoriban is keveset értek. Hiába emelték fel a szavukat a részegeskedés ellen később olyan nagyságok is, mint Kossuth, Eötvös József, Mikszáth Kálmán, stb. a kocsmák és pálinkamérések tovább szaporodtak. A magyarázata ennek az, hogy a nemesség féltette a hasznát, ezért akkoriban minden falura meghatározták az elfogyasztandó bor mennyiségét. Borbirákat jelöltek ki, akik parancsba kapták, hogy a kocsmák nem lehetnek üresek. Sőt, az addig bortermelő földesurak, amikor felismerték, hogy a pálinkamérés szintén nagy jövedelmet biztosít, a kimérések alkalmazottaitól megkövetelték a nagyobb igyekezetét és a feltétlen hűséget. A mai Szlovákia területén gombamódra szaporodott kisüstökben és pálinkamérésekben megjelent a burgonyaszesz is, ami olcsóságánál fogva többeknél okozhatott mámort. Az emberek pedig ittak és isznak azóta is, egyre nagyobb mértékben. (Pedig vendéglátóhelyeinken nem olvasható olyan felirat sem, mint amilyen az egyik francia kiskocsmában ösztönzi nagyobb fogyasztásra a betérőket, hogy: „Az alkohol az ember ellensége, de aki megijed az ellenségtől, az gyáva!" Ma az előnyösen megváltozott életkörülményeink, mindenekelőtt életszínvonalunk állandó emelkedése is lehetővé teszi ezt. Az italfogyasztásban ezért — a statisztikák szerint — az országok közötti nem hivatalos versenyben, az élmezőny táján tanyázunk. Erre mutat az az adat is, amely szerint hazánkban a lakosság szeszes italokra évente az élelmiszerekre kiadott összeg közel egyötödét, mintegy 15 milliárd koronát költ. Különösen a sörfogyasztásban jeleskedünk, hiszen csupán Szlovákia lakosainak évi fogyasztása, a felszabadulás előtti alig 12 literrel szemben, személyenként, jelenleg — a gyerekeket is beleszámítva évente közel 1 50 liter sört fogyasztunk. Persze ugyanakkor nem vetjük meg a bort és az égetett szeszes italokat sem. Öröm vagy bánat ér bennünket, máris koccintunk. Baráti összejövetel, születés és névnap — a nőnapról nem is szólva — nem múlik el ivás nélkül. Ezernyi alkalom kínálkozik az italozásra mostanában a szüreti mulatságok idején is. Nagyon sokan nem is szalajtják el a lehetőséget, ezért aztán hovatovább népbetegség lesz az alkoholizmus. Az ismeretlen költővel együtt sokan kérdezhetik: „A vágány volt-e rossz,/ vagy a fék volt a hibás?/ Noé, az első áldozat, s/ utána sok ezernyi más./ Tele palackból hömpölyög a bor/ homályos a kocsma ablaka,/ a pénztárcám már üresen vinnyog,/ a kérdés: hogyan kerülök haza?" Közben egyre többen kapnak szervi betegséget az italozástól, nőtt az ittasan garázdálkodók, bűntényt elkövetők, családi tragédiát okozók száma. A részegeskedők rendszertelenül végzik munkájukat, közúti és üzemi balesetek okozói, valamint szenvedő alanyai lesznek előbb vagy utóbb. Mindez államunknak — így mindnyájunknak — közvetve és közvetlenül ugyan, sok pénzébe kerül. Az italozás az alkoholizmus korlátozása tehát társadalmi szempontból senki számára nem lehet közömbös. Ezért beszélünk róla olyan sokat, ezért kell a kérdést állandóan — s nemcsak most, amikor forr az idei új bor — napirendi tartani. f Kanizsa István 13
