A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-23 / 43. szám

1817 ~ 1882

VÁLASZ PETŐFINEK

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;

Örül a szívem, és mégis sajog belé,

Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom ?

Petőfit barátul mégsem érdemeié.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...

Szerencse, isteni jó szerencse nékem!

Másképp szerény művem vetém vala tűzbe,

Mert hogyan lett volna nyerni reménységem ?

És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér Majd elhomályosít midőn felém ragyog:

De hát a ráadás!... Lelkem leikéig ér.

Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.

S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék.

Ki törzsömnek élek, érette, általa:

Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék.

Otthon leli magát a ja kimon dala.

Akartam köréből el-kivándorolni:

Jött a sors kereke és útfélre vágott,

S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi Tüske közöl szedtem egynéhány virágot.

Jöttek a búgondok úti cimborának.

Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;

Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,

Eltépték füzérem félelkészültében.

Végre kincset leltem: házi boldogságot.

Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni. És az Iza partján ama hű barátot...

Nem is mertem volna többet reményléni.

i ••

Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba.

Éget és világit lelkemben leveled:

Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa, Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.

EPILÓGUS

Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam, Gyalog bizon'...

Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot Fényes tengelyt, cifra bakot:

S egy a lelkem!

Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel.

Hetyke úrral, cifra nővel:

Hogy’ áll orra Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, —

Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott.

Egy kis virág nekem nyitott:

Azt leszedve.

Megvolt szivem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;

Nem azt adott amit vártam: Néha többet

Kérve, keltve, kevesebbet.

Ada címet bár nem kértem,

S több a hír-név, mint az érdem: Nagyravágyva,

Béte/t volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek — Tudom, boldognak is vélnek:

S boldogságot Irigy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely Fölemészt: az örök kétely;

S pályám bére Égető, mint Nessus vére.

Arany János

DIVATTUDÓSÍTÁS

2.

Tisztelt szerkesztő úr! Felbátorítva a mély hallgatás által, mely előbbi cikkemre következett, nyúlok ismét tollhoz. Erőt és kedvet ad nekem a meggyőződés, hogy csevegésem legkisebb vizet sem zavart, nem is fog, ha ítélet napig folytatom is. A nyelvnek, melyen írunk, beszélünk, törvényeire, sajátságaira gondolni: mily pedantság! minő schulfuchseria! Melyik író, melyik lap, melyik szalonképes ember teszi ezt? Éppen azért divat, hogy ne okoskodjunk rajta, hanem tegyük, amit más tesz: minél vadabb, annál jobb. Van is ereje jellemző szavunk: vadonatúj-És mégis, tisztelt szerkesztő úr, ha a divat nemzetére, a franciákra gondolok, s a divat fővárosára, Párizsra: úgy tetszik, nem éppen jó úton járunk mi ezzel a mi nyelvdivatunkkal. Mintha olvastam volna valahol, hogy a francia, s kivált a párizsi, mennél műveltebb, annál jobban, tisztábban s eredeti szelleme s változhatlan törvényei megtartásával beszéli s írja anyanyelvét. Hogy míg a kelme- és öltönydivat hétről hétre, sőt majdnem napról napra változik: a francia szófűzés, szóhasz-Mi/y temérdek munka várt még!... Mily kevés, amit beválték

Félbe'-szerbe',

S hány reményem hagyott cserbe'!...

Az életet már megjártam;

Mit szívembe vágyva zártam.

Azt nem hozta.

Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat.

Melyben a dal megfoganhat Kértem kérve:

S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán.

Hova múzsám el-e/várnám.

Mely sajátom;

Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget Hol, mit kezdtem, abban véget...

Ennyi volt csak;

S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy' szálljon.

Bár kalitja már kinyitva.

Rab madár is, szegett szárnyon ?

nálat legkisebb árnyalatáig megőrzi eredeti jellemét; s hogy jól franciául beszélni nemcsak szégyen, sőt az a ridicule, ha valaki erre nem képes.

No, a mi divatunk különböző. Valamint kétségtelen előkelőségre mutat, ha valaki a barbár r betűt nem bírja kiejteni, s ha a mi csengő, tiszta nyelvünkbe orrhangokat elegyít: úgy a bon ton csalhatatlan jele úgy beszélni e durva magyar nyelvet, mintha régen elszoktunk volna szókötési fordulataitól, s az egész barbár szólimlomot csak homályos emlékezetünk hátteréből szedegetnök elé. Vannak, lehet, kiknek, a visszamagyarosodás ez időszakában, így segíteni magukon való kénytelenség: de több azok száma, kik tudva rosszul beszélnek, hogy előkelő színe legyen. Ott van, például, Tóth Pista, vagy Baczúr Gazsi: ismertem az apjukat is, derék földmíves ember volt mindkettő : most az úrfiak úgy kimagyarodtak, hogy tulajdon szülőanyjuk is alig érti nyelvöket. Így terjed a legújabb divat, felülről lefelé, központról a vidékre, irodalomból az életbe. Csak hallgatni kell a pesti beszédet: utcán, „zöldben", társaskörben, akadémiai gyűlésen. szóval mindenütt, hol a német szó magyar fordításban zeng: legottan szembe — azaz fülbe ötlik, mennyire hátravannak még Vámospércsen.

A pesti divat, például, nem tudja: mikor jő, mikor megy. Pedig annyi jövés-menés közt, amennyi itt történik, jó volna tudni tájékozni magunkat. A. Géza találkozik az egyetem előtt B. Árpáddal. Mily hős magyar nevek! Géza lakik a Nagymező utcán 16. szám alatt. „Jöjj el hozzám délután 4-kor" — mond Árpádnak. „Eljövök" felel az. A „nagy honalkotó" ezer évi unokája és /arja (drusza) íme, azt se tudja már, jő-e vagy megy ilyenkor a magyar!

„Meg/ofr-e a szalag és csipke?" így divat kérdezni a divatlapokban is. A kérdező Pesten ül, a szalagnak Dicső-Szentmártonba kellett volna mennie (vagy érkeznie). Mindegy! „Ist es angekommen?"

„Amint Gizella Nagyváradról Bécsbe jött" stb. így írja ezt Tollagi úr is Pesten. A divatos magyar többé nem ér (érkezik) sehova, csak jő. Idestova a jött-ment értelme iránt sem leszünk tisztában. Aki Párizsba megy, az is jő, aki hazajön, az is. Az ér nem ér semmit.

Éppen így kijutott a jut igének. Ez már némileg a mammutok sorsára jutott. Eszébe sem jut senkinek; legföljebb, ha néha még eszébe jő. Minden jő a világon! A gondolat eszembe jő, a vér a fejembe jő (tolul), bátyám Hamburgba jő a kiállításra, a konferencia Varsóban jő össze (gyűl), ha ugyan Napóleon oda jő (megy), s ott minden szőnyegre jő

(kerül), így a lengyel ügy talán szerencsés megoldásra jő (jut). Már nem is mérnék fohászkodni: „tiszta magyarság, jöjjön el a te országod!" — mert nem vagyok benne bizonyos, ide jönne-e vagy elmenne Patagóniába.

Pedig oly egyszerűen, oly logice meghatározza nyelvünk e két szó közötti különbséget. Ami az író vagy beszélő felé közeledik, az jő, ami távozik tőle, az megy. Úgy nem lehet összevéteni, mint az itt és ott helyjelentö szavakat. Ezenfelül a német kommen egy sereg kitételben használatos, hol a magyar nyelv más igét használ: jut ér, érkezik, kerül, gyűl s több ilyeneket.

Jól mondom: „X úr Bécsbe ment föl, onnan Pestre jött le" ha ti. azon helyhez közeledik, ahol én vagyok. Rosszul ejtem, ha így szólok: „Pestről indulva, másnap reggel Bécsbe jött', mert távozik tőlem. De elég mára ennyi.

Tudóm én, szerkesztő úr, hogy szélnek beszélek, s ezt a zugot, az ön lapjában el nem olvassa senki. De már csak hagyjon engem beszélni, könnyebben esik az lelkemnek, ha szólok. Lássa egy kissé ezt a szegény magyar nyelvet. Még a divatnál is jobban. Nem egyhamar fogyok ki e tárgyból. Csak olyan hosszú életet adjon isten az ön Koszorú-fának, amíg én győzőm nyelvhibák regestrumával!

11