A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-23 / 43. szám

Arany János költői képét sokáig csak az iskolai tankönyvek alapján hordoztam magamban. A Családi kör és a Toldi első énekének kívülről betanult részlete hosszú ideig zsongott emlékeim között. Mindig megragadott a két nagy költő. Arany és Petőfi igaz, őszinte barátsága is. Bántott viszont a kritikusok seregének oktatgató hangja, azoké, akik a két nagy elme egyéni vonásait túlhangsúlyozva, hol az egyiket, hol a másikat kiáltották ki példaképnek. Emlékszem még a fellengzős, semmitmondó jelzőkre, mellyel a két költőt jellemezték. Petőfi volt a fellobbanó tűzcsóvás üstökös, a forradalom lánglelkű • katonája. Arany a nyugodt hatalmas folyam, a szemlélődő, a megtartó, az elhamvadt tüzek parazsának őrizője. Ö maga a költészet lényegéről így vall:

„Mi a lámpa sötét éjben,

Mi az árnyék forró délben...

Mire nincs szó. nincsen képzet:

Az vagy nekem, óh költészet!"

Arany tudatos költő, jól ismerte az irodalom műhelytitkait. A nyelv korlátlan ura, művésze volt. Egyik költő sem gazdagította annyi fordulatos kifejezéssel, népies elemekkel nyelvünket, mint ö. Aprólékos gonddal, régi ötvösmesterek módján rakta össze a nemzeti múlt fényes gyöngyszemeit, hogy a forradalom után is reményt ébresszen a csüggedökben. És Petőfi, a halhatatlan költöbarát emléke sem hagyja nyugodni, verseiben újra meg újra visszatér hozzá. De felemeli szavát a Petőfi-epigonok ellen is, akik Petőfit csak külsőségekben utánozzák, költői képeit, kifejezéseit eltúlozzák és eltorzítják — szellemétől egyre távolodnak.

Arany müveiből legtöbben a népi realitást, a szemlélődésre való hajlamot, a plasztikus látásmódot emelik ki. A tárgyak és az emberek szinte hétköznapi, meghitt kapcsolatát, melyből mégis a költészet melegsége árad. Németh László mutatott rá először, hogy Arany a kis dolgok leírása mellett monumentalitásra is törekedett és képei, hasonlatai nemcsak a nyugodtságot, de a végtelenség érzetét is keltik.

Alattam az erdők koronája zúgott.

Folyók nagy vizeit tereié Napnyugot...

A Toldi mellett a nagyközönség elsősorban Arany János balladáit ismeri. E műfajt a magyar irodalomban ő fejlesztette művészi tökélyre. A ballada a romantika terméke volt, a múlt század elején jött divatba és csakhamar kistehetségü költők kezén elsekélyesedett, csak hátborzongató történetei keltettek figyelmet az olvasókban. Arany a skót balladák hagyományait követve megújította a ballada szerkezetét és a balladai homályt oly virtuozitással fokozta, hogy ezzel a drámai cselekmény erejét nagyban megnövelte. „Idegen érzelmeket helyesen tolmácsolni: a legnehezebb feladat költőnek. Ki kell vetkőznie saját énjéből, egy egészen más egyén világába kell áthelyezkednie, szóval a legnagyobb tárgyiasság mellett lírai érzelmeket költeni: ez nem könnyű dolog. Saját örömünket, fájdalmunkat önteni dalba, vagy elégiába: ez inkább sikerül: idegen lelkiállapotokat eposzilag vagy drámailag feltüntetni: ez sem oly nehéz; de lírai fokra emelni: valóban az" — írja Tisza Domonkosnak címzett levelében.

És Arany valóban annyira beleéli magát balladái tragikus hőseinek érzelmi világába, hogy a hasonulás szinte csodálatra méltó. Gondoljunk csak Ágnes asszonyra, Vörös Böbékre, a Tengerihántásra, vagy a városi élet kórképét bemutató Hídavatásra. De a derűsebb hangvételű, életképszerű balladákban is a környezet, a táj megelevenítése és a főhős jellemzése között szoros érzelmi összhang uralkodik. A történelmi balladákban pedig (A walesi bárdok, V. László, Szondi két apródja stb.J az önkényuralom korának problémái aggasztják, az elnyomott nép szabadságvágyát, a nemzeti érzés parazsát élesztgeti úgy, hogy a letűnt századokba helyezett cselekmény aktualitása szinte mindenki előtt világossá válik. Arany népiessége balladáiban támad fel újra, de már össznemzeti jellegű és korábbi verseivel ellentétben új hangnemet, stílust hoz magával.

A költői gyakorlattal kapcsolatban irodalomelméleti és stíluskérdések is foglalkoztatják; az eredetiség, a népiesség időszerűsége és lehetősége az egyes műfajokban. A magyar verselés titkát fejtegeti A magyar nemzeti versidomról című tanulmányában: „Amaz általános panasz, mai költészetünk pongyolasága, formátlansága ellen jórészt el fog enyészni, ha a költeményekben nem azt keressük, ami nincs, t. i. kölcsönvett idegen sémákat, hanem megtaláljuk, ami van: nemzeti ritmusunk — gyöngébb vagy teljesebb — hullámzását."

Döntő változást hoz Arany életében, hogy 1860-ban íróbarátai unszolására és azok segítségével Pestre kerül. A Kisfaludy Társaság igazgatója lesz és engedélyt kap a Szépirodalmi Figyelő irodalmi-kritikai folyóirat kiadására. Nagy kedvvel fog az irodalom szervezéséhez és lapjában feladatul tűzi ki az irodalmi törekvések koncentrálását. „Könyv, könyv után jelenik meg, nevek tűnnek föl és el, anélkül, hogy valaki fáradságot venne amazok becsét, ezek értékét csak egy szóval is méltányolni; kivéve néhol egy banális ajánlatot; mely mi különbséget sem tesz műremek s a hívatlan együgyűség első gagyogása közt." De csakhamar csalódik az írókban, akiknek hiába könyörög egy-egy novelláért, versért, mindig csak ígérnek, de a

Arany János családja körében

lapot alig támogatják. A közönséget, az olvasótábort pedig a magasabb mérce, a kritikai színvonal riasztja el. Lapját alig egy év múlva kénytelen átszervezni és Koszorú címmel indítja tovább, de így is három év múlva előfizetők hiányában megszűnik. Pedig ha fellapozzuk a megsárgult évfolyamokat, elismeréssel kell adóznunk Arany szerkesztői és szervezői munkájának; a lap mind tartalmilag, mind nyelvtani szempontból magasan felülmúlta a korabeli folyóiratok színvonalát.

A lapkiadás kudarca után, hogy anyagi bizonytalanságán enyhítsen, Eötvös javaslatára elvállalja az Akadémia főtitkári állását. Abban a reményben él, hogy pár év múlva visszamehet Szalontára, ahol független nyugalomban csak a költészetének élhetne. De leányának, Juliskának váratlan halála nagyon megrendíti és hosszú évekig hallgatásra kényszeríti. Eredeti irodalmi műveket alig ír. Betegségek kínozzák, hurut, epe- és májbaj, a szeme is egyre gyengül. Egy-két nyarat Karlsbadban tölt és ilyenkor jó kedélye is vissza-visszatér. Lefordítja Arisztophanész vígjátékait. (Nyelvi ötletességben, stílusban szinte ma is utánozhatatlan.) Hozzáfog, ki tudja hányadszor, Toldi szerelmének megírásához. Befejezi Bolond Istók második énekét is, melyben diákköri emlékeit írja meg bájos humorral és öngúnnyal. 1876-ban végre sikerül lemondania az akadémiai tisztségéről, és egyre gyakrabban látni őt a Margitsziget vén fái alatt egy „kapcsos könyvvel" a kezében. Gyulaitól kapta még a hatvanas évek elején e kulcsrajáró könyvecskét és most ebbe irta öregkori verseit, melyeket még családja tagjainak sem mutatott meg. Csak később Gyulai unszolására olvasott fel belőle és jelentetett meg egypárat. Arany János Őszikéiben — ahogy Keresztury Dezső jellemzi — lírájának minden lényeges eleme együtt van ... A klasszikus versek zárt szoborszerüségét azonban rebbenő, omlatag képiesség váltotta fel, a ritmus kiegyensúlyozó tömörsége, zsongó, lebegő zeneiséggé oldódott.

Egy októberi, szeles őszi napon a Margitszigetről hazafelé menve kigombolta a kabátját. hogy megnézze hány óra van és a hűvös szél megcsapta mellét. Erős náthát kapott, majd tüdőgyulladást és 1882. október 22-én váratlanul elhunyt. Az Akadémia csarnokában ravatalozták fel és a város gázlámpáinak fénye mellett hatalmas tömeg kísérte a temetőbe.

Arany költészete hosszú évtizedekig példa és ellenpélda volt a magyar irodalomban. Epigon-követői igyekeztek öt klasszikus szoborrá merevíteni és műveiből csak elvont esztétikai általánosságokat szűrtek le és ez sokáig gátat vetett az új irodalmi törekvéseknek. A Nyugat nemzedéke fedezte fel újra és figyelt fel egyéniségének sokféleségére, művészi érzékenységére és korszerűségére. Babits Mihály megható szonettben elevenítette fel emlékét;

„Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének: ládd, léha gáncsok lantom elborítják s mint gyermek hogyha idegenbe szidják édesapjához panaszkodni tér meg:

úgy hozzád én. E nemzedék szemének gyenge e láng, bár új olajak szítják: cintányérral mulatnak már a szittyák s rejtett kincset sejteni rá nem érnek."

OZSVALD ÁRPÁD

ARANY JÁNOS versei

KOZMOPOLITA

KÖLTÉSZET

Nem szégyellem, nem is bánom, Hogy, ha írnom kelle már, Magyaros tett irományom S hazám földén túl se jár;

Hogy nem „két világ" csodája — Lettem csak népemből egy.

Övé (ha van) lantom bája,

Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos Nyelvét honját istenit!

Zúgó ár az, mindent elmos.

Rombol és termékenyít:

De kis fajban, amely ép e Rombolásnak útban áll:

Költő az legyen, mi népe, —

Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,

S a nemzettel sírba lejt?

Kis-szerű az oly elsőség.

Amit a szomszéd se sejt?

Nincs erőnkhöz méltó verseny?

Dalra itthon tárgy elég?

Nem férünk a kontinensen.

Albion is kéne még?...

Légy, ha bírsz, te „világ-költői"

Rázd fel a rest nyugatot:

Nekem áldott az a bölcső.

Mely magyarrá ringatott;

Onnan kezdve, ezer szállal Köt hazámhoz tartalék:

Puszta elvont ideállal Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed,

Hogy faját s a nemzeti Bélyeget mit az rávésett,

A nagy költő megveti?

Hisz forgattam, a javából,

Én is egy párt valaha;

Mind tükör volt: egymagából Tűnt nekem föl nép, s haza.

És ne gondold, hogy kihalnak Sújtott népek hirtelen,

Amíg össze-zeng a dalnok S a nemzeti érzelem.

Tam veszélyt vagy annak látszót Vélsz a honra tűnni fel:

Hát van lelked, a szent zászlót Éf>en akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal A megifjodott hazát Zönghetném még Homérosszal;

Ne csak mindig panaszát!

De legyek, ha veszni sorsa,

Húnyó nép közt Osszián,

Inkább, hogysem dalok korcsa Közönyös harmóniám!

10