A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-23 / 43. szám

A Gsemadok életéből

Ez — klubmozgalom?

Nagy mértékben atomizálódott társadalmunkban mindannyian érezzük az emberi közösségek hiányát. Az egyén cselekvésformája, értékrendszere deformálódik azáltal, hogy nem aktív tagja valamely közösségnek. A közösségteremtés, a közösségbe tartozás tehát elemi szükséglete az egyénnek, különösen azokban a társadalmakban, amelyek harcos jelszóként a közösségért való létet társadalmi értékrendszerükben a legmagasabbra emelik.

Falvainkban a hajdani közösségiek) felbomlottlak), új közösségek pedig nem alakultak ki. Az emberek érzik, sőt megérzik a közösség hiányát. Ha sokhelyütt felsőbb sugallatra is, de létrejöttek a tömegszervezetek. Ezek tagjai azonban nem mindig érzik szervezetüket igazi közösségnek, egyrészt azért, mert sokuknak tagsága csak formális, s ha többen érzik is a közös cél és közös érdek összetartó erejét, hiányoznak az ezt az érzést folyamatosan megerősítő külső formák.

Ezekben az újonnan létrejött közösségekben különös helyet foglalnak el a CSEMADOK-klubok. Hogyan, mi módon jöttek és jönnek létre? Kétségkívül mindegyikük létrejöttét megelőzte egy közösség létét hiányoló érzés, s egy amorf igény. Adott volt tehát egy külső és egy belső indíték. Bizonyára az volt a gyakoribb eset, hogy egy vagy néhány lelkes (fiatal) ember egyrészt a közösség hiányától űzetve, másrészt (s ez a domináns indíték) kötelességérzettől áthatva összeverbuvál jópár embert azért, hogy számukra spontán ötletek alapján vagy előre kidolgozott konkrét munkaterv szerint társas összejöveteleket szervezzen bizonyos meghatározott helyen, ahol tudományos vagy ismeretterjesztő előadásokat tartanak vitával vagy idő hiányában anélkül. Az ilyen közösség létrejöttének tehát erősebbek a külső, mint a belső indítékai, kohéziós ereje a vezetők szervezőképességén múlik. Kis különbségektől eltekintve általában ezt a formát nevezik közművelődési klubnak.

Mit lehetne tenni ennek a formának elterjesztése érdekében. Várjuk meg, hogy egy falu vagy város közös művelődést igénylő lakói spontán módon közösséggé szerveződnek? Ebben az ideális esetben lenne legerősebb a közösség kohéziós ereje és célját legjobban tudná elérni.

Van azonban az ilyen művelődésközpontú közösségnek egy jelentős történelmi hagyományokkal rendelkező másik formája is, az úgynevezett olvasókör. A parasztság olvasókörei, különösen az Alföldön rendkívüli történelmi jelentősséggel bírtak, az ún. kosúthozás (politizálás az olvasottak alapján) is itt vott járatos. A passzív, olvasva művelődés később az olvasottak fölötti vitával, véleménycserévé egészülhet ki, ami az egészséges közösségképződés legfontosabb ismérve.

Az igazi klubnak azonban más tevékenységet is fel kell mutatnia. Célja kétségkívül a művelődés, tehát ez is müvelödésközpontú, de óhatatlanul a közös cselekvés közös érdeke alakíthatja ki csak az ilyen közösséget. Tehát a klub nem lehet csak passzív hallgatók, vitatkozók csoportja, a saját cselekvés, produkció és a közös szórakozás is meg kell hogy találja benne a helyét. Ez kétségkívül az ilyen jellegű közösségek legmagasabb formája. Afölött kellene tehát a ma működő klubok vezetőinek, tagjainak vitáznia, hogy milyen tevékenységi formák a legkeresettebbek, tehát melyek azok, amelyek közösségképző erővel bírnak.

Kovács László

AZ

IRODALOM

LELKES

HÍVE

Alacsony, zömök, szemüveges, őszülő hajú. Amikor megismertem, az ötvenes évek közepén, még feketén csillogott a haja, javakorabeli férfinek számított. Irodalmi érdeklődése vonzott hozzá, és a jártassága fogott meg irodalmi dolgokban. Újságíráskodásom kezdetétől találkozom vele. Rozsnyón (Rožňava), a lakhelyén, vagy egy-egy járási, területi vagy országos kulturális rendezvényen, mert a Munkásdalárda régi és oszlopos tagjaként sok helyen megfordul. Akárhányszor futottam össze vele, soha nem a dalos szerepléseiről beszélt, vagy sikeresebb szerepeiről a színjátszó csoportban, pedig egyszer, ha jól emlékszem a Jókai-napokon a legjobb férfi szereplő diját neki ítélték oda, hanem irodalmi dolgokról, könyvekről és írókról. Ha olyankor azt kérdezte tőlem, hogy vagytok, a kérdésen a csehszlovákiai magyar irodalom egészét, művelőinek összességét kellett érteni, mindenkit, aki a háború után és főleg az ötvenes évek elején fogott a kezébe tollat.

Az olvasó azt hihetné e bevezető után, hogy Drenkó István, akiről szó van, érettségizett vagy főiskolát végzett ember. Nos, nem így van. Foglalkozását tekintve hentes és mészáros, Dobšinán tanult mesterséget és csupán a kuntapolcai (szülőfalu) elemi iskola hat osztályával és két kiegészítő osztályával rendelkezik. Nem a ruha teszi az embert, tartja a közmondás, tegyem hozzá mindjárt, hogy nem is csak az iskola. A kisparaszti családban született Drenkó István a betű, a könyv szeretetét kapta legnagyobb örökségként a szüleitől. Már elemi iskolás korában felismerte az ifjúsági könyvtár jelentőségét, Benedek Elek és Verne Gyula könyveit hordta haza a szülői házba. Az apja talán jobban szerette volna, ha a birtok és a jószág körül forgolódik gyakrabban, de hát maga sem tehetett róla, hogy a könyvtár vonzotta jobban. Alig múlt tízéves, amikor a Munkásegylet könyvtárából kölcsönöztetett egyik rokona révén. Elég korán ráfanyalodott az Eötvös, Jókai és Gárdonyi könyvek ízére.

Tizennégy esztendős, amikor elkezdődnek

számára Dobšinán a mészáros és hentes mesterséget ígérő tanulóévek. Az apja lenne a megmondhatója, ha élne, miért éppen ene a mesterségre esett a választása, hiszen Kuntapolcán vasgyár is volt már akkor, meg föld is volt vagy tizenkét hold, dönthetett volna másképpen is. De ha már az apja így választott, a mészáros és hentes szakmában maradt nyugdíjba vonulásáig. Mikor felszabadult, Rozsnyóra került, majd onnan vissza a szülői házba, jelenteni az édesapjának, hogy szakmája már van, de munkája még nincs. Egész Szlovákiát bebiciklizte eredménytelenül. Két évig vergődött otthon bizonytalanságban, végezve a parasztok megszokott munkáját, olykor-olykor szemrehányóan pillantva az apjára, amiért ilyen mesterséget választott a fiának. Az első köztársaság azért Drenkó Istvánnak is adott munkát, persze elég messze a szülőfalujától, Füleken, majd tartósabban Rimaszombatban, ahol már a városi könyvtár kínálta az olvasnivalót.

Kedves emlékek fűzik Bátyihoz. Az Iparoskor lett a második otthona. Szívesen sakkozott ott ismerősökkel, barátokkal. Meg fürödni járt a Rimába, napozott a partján. Krúdy Gyula könyvei itt kerültek a kezébe. Egész nap dolgozott, este sétált egyet, aztán — ha jó volt a könyv — hajnalig olvasott. Három-négy esztendőt töltött Rimaszombatban, s Horthy-Magyarországon Miskolcon talált munkát. Innen is visszatért Rimaszombatba, ahol az egyre nagyobb szenvedést okozó háború már nem kedvezett az olvasásnak. Az elsötétítő papír alól is kiszökött a fény. A háborút viszonylag szerencsésen megúszta. Visszamaradó pótzászlóaljhoz osztották be élelmezönek. A háború után Hradec Kráľovéba megy dolgozni, s 1948-ban már Rozsnyón vágóhídi szakmunkás. Hat évvel később szakmát változtat. Kromérižben átképezik állategészségügyi technikusnak. Ötvenkettőben nősül, ugyanebben az évben lesz tagja a CSEMADOK- nak. Belép az énekkarba, beválasztják a városi szervezet vezetőségébe és a járási bizottságba.

A Kiscsucsomi utcában lakik, kétablakos, az útra és a Drázus patakra néző hosszú házban. Valamikor a bányászok lakónegyede volt ez a városrész. A nappali szoba egyik sarkában elég nagy könyvszekrény, megrakva értékes könyvekkel, a másikban a berendezéshez illő íróasztal. Magnóval, táska-írógéppel, folyóiratokkal, lapokkal, s a legújabb, még olvasatlan könyvekkel. Látóhatár, Kritika, Kortárs, Új Tükör, Irodalmi Szemle, és Hét kéznél. S a legújabb, még olvasatlan könyvek. Kovács Endre: Szemben a történelemmel, Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Fekete Sándor: így élt a szabadságharc költője, Vladimir Mináč: Öszszefüggések és Turczel Lajos: Hiányzó fejezetek. Szlovák—magyar szótár és idegen szavak szótára is látható az íróasztalon, sőt néhány korábban vásárolt, már elolvasott könyv is, Simonffy András: Kompország katonái, Balogh Edgár: Szolgálatban, Illyés Gyula: Szives kalauz stb.

— Mi van az íróasztal-fiókokban? — nézek rá kíváncsian.

— Félig vagy teljesen kész előadásaimnak a kézirata. Hiszen tudod, irodalmi témák előadója lettem.

— Hová mégy legközelebb?

— Rudnára és Körtvélyesre. Az előbbi helyen Arany János, az utóbbin Jókai Mór lesz a téma. De tartottam már előadást Vörösmarty Mihályról, Ady Endréről, Petőfiről, Puskinról, Gorkijról, Juhász Gyuláról, Radnótiról, Hviezdoslavmi, József Attiláról és Fábry Zoltánról is. Előadásaimat legtöbbször szabadon mondom el, gyakran le is írom, átadom az érdekelteknek, jelöljék ki embereiket a szemelvények felolvasására.

— Hány könyved van?

— Nem tudom. De van belőle elég. És mind értékes. Ha összeszámolnám, meghaladná az ezret. Jókain nevelkedtem, tőle jutottam el Móricz Zsigmondig, Veres Péterig, Illyés Gyuláig, napjaink irodalmáig. Fekete Sándor és Nemeskürthy István könyveit nagyon szeretem. Őstörténetünket is szívesen ólvasom. A történelmi témájú könyvekhez nyúlok gyakrabban, ezekből az előadásaimhoz is meritek.

— Tudsz verseket fejből?

— Nagyon sokat tudtam. De már csak idézetekre emlékszem. József Attila Ars poeticáját, vagy Illyés Gyula Bátrabb igazságokért című versét viszont akkor is el tudnám mondani, ha álomból riasztanának fel.

— Ezek a legkedvesebb verseid?

— Nem. Ady Imádság háború után című költeményét és Petőfi szabadságverseit szeretem a legjobban. Csehszlovákiai magyar költők verseiből is egész idézetgyüjteményem van. Mondom, hivatkozom rájuk.

— Fábryt is megszeretted. Hogyan jutottál el hozzá?

— Béres József akkori CSEMADOK kerületi titkár javaslatára 1957-ben, Fábry Zoltán hatvanadik születésnapjára Fábry-estet szervéztem Rozsnyón. Dr. Sas Andor volt az előadó.

— Személyesen is ismerted?

— Igen. Kassán mutatta be Béres József 1965. május 27-én. Batsányi halálának 120. évfordulójára emlékeztek a CSEMADOK-tagok, s az ünnepségen ö is ott volt Illyés Gyula, Keresztúry Dezső és Forbáth Imre társaságában. Én az énekkar tagjaként voltam jelen. Te vagy az, aki képeslapokat küldözgetsz nekem? — fordult érdeklődéssel felém. Igen — mondtam. Felkereshetem néhány könyvével? Jó, gyere. Motorbiciklin mentem. Kinézett az ablakon. A tiéd? No várj, kinyitom a kaput. így kezdődött s folytatódott a barátságunk. A szlovákiai magyar írókról beszélgettünk mindig, és haláláig leveleztünk. Húsz-huszonöt levelét őrzöm. Harmadvirágzás című könyvében a következő sorokat jegyezte be: „Drenkó Istvánnak, aki csak úgy részese az irodalomnak, mint a szlovákiai magyar írók. Fábry Zoltán, Stósz, 965. VI. 26."

—’ Részesének érzed magad?

— Ha a terjesztő szerepét annak lehet tartani, akkor igen. Hiszen előadok, olvasmányélményeimről beszélek a hallgatóságnak. Sok helyen megfordultam a járásban, és mennék mindenüvé, ahol igényelnék előadásomat.

Ide érve, az értő feleség, a pedagógus pontot tesz beszélgetésünk végére. Sertéspörköltet tálal elénk, most már nincs helye a beszédnek. A képzelet csapong kedvére. Mellettem ül az irodalom lelkes híve, de én a mozgalmas életét látom. Ahogy felkerekedik nap mint nap, s megy ki a kapun, át a Rázus hídján, le a CSEMADOK székházáig (minden gyűlésen megjelenik), vagy beül a Trabantjába, s viszi egészen közel az emberek szívéhez rajongásig szeretett íróinak a könyvét. Miközben ő maga is, most is az íróasztalára készített könyvek fölé hajol, hatvannyolc évesen, a ráhagyott legértékesebb szülői örökséggel, az olvasás gyönyörű kényszerével MÁCS JÓZSEF

7