A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-23 / 43. szám
Hallottukolvastukláttuk Innen-onnan TELEVÍZIÓ Miroslav Krleža: Glembay Ltd. „Krležának hosszú, küzdelmes és bátor harcot kellett folytatnia önmagával és az öt körülvevő világgal is. így jutottak ebben az enciklopédikus tudású, monumentális alkotóművészben egy nevezőre a horvát nép kulturális és társadalmi törekvései Jugoszlávia, sőt a világ többi népeinek törekvéseivel, s váltak eggyé a XX. század haladó eszméivel. Krleža ennek a félévszázadnak termékeny, európai színvonalon álló, költői ihletésű s legnagyobb hatású horvát és egyben jugoszláv írója" — írta volt Csuka Zoltán immár két évtizede „A jugoszláv népek irodalmának története" című munkájában, s a Krleža-legenda a harmincas évektől máig, Németh Lászlótól E. Fehér Pálig él és burjánzik a magyar irodalmi köztudatban, s megmaradt máig legendának. A Magyar Televízió, afféle csodaszerként, talán megváltoztathatja ezt az áldatlan állapotot, annál is inkább, mert a hosszú életet élt Krleža tavaly, nyolcvannyolc esztendős korában fizikailag is bevonult a halhatatlanok Pantheonjába, ami ugye, elsőrendű föltétele annak, hogy bevonuljon az irodalmi köztudatba is. Legismertebb drámai művének, az ún. „Glembay-trilógiának" s abból is a legfontosabb résznek, a „Glembay Ltď'-nek a tévéváltozata mindenesetre a legkínálkozóbb lehetőséget nyújtja erre, hisz legenda ide, legenda oda, magam is csak most kezdem fölfedezni, micsoda jelentős, filozofikus mélységű dráma ez a Glembay Ltd., s nyilván nem leszek egyedül, aki a produkció hatására nyúl a többi Krleza-mű elsősorban a két nagy regény, a „Bankett Blitvában" és a „Zászlók" után. Ritkán szoktuk megdicsérni a televíziót egy-egy jelentős irodalmi mű adaptációja dkán. Dömölky János munkája a ritka kivételek közé tartozik. Maga az a tény, hogy nem rövidített-kivonatolt, hanem vállalta szinte az egész szöveget, inkább két részben vetítette le, nagyon okosan, nem terhelve túl az amúgyis nehéz, filozofikus Krleža-szôveggel az átlag tévé-nézők felfogó és ülőképességét, elismerésre méltó lelemény. A másik dicséretes tény: a szereposztás. Aligha képzelhető el ma a pesti tévében egy ennél adekvátabb gárda a Glembay-vircsaft megelevenítésére. (cselényi) KÖNYV Felicien Marceau: Ellenségem holtan hever „Láttam, s felderült a kert, / Ellenségem ott hevert."-szól a regény mottója, a Wiliam Blake-idézet. A mindössze 167 oldalnyi regény lapjain az idősíkok szinte észrevétlenül váltogatják egymást. Egyszerre krimi és társadalomrajz. A hetvenes éveit taposó szerző, Felicien Marceau elragadó iróniával, könyörtelenül fanyar bájjal rajzolja meg a francia iparvárosban élő főhős pokoljárását. A hatvanas évek Franciaországában felnövekvő, naivan lázadó nemzedék mára, az el- sőt túliparosodott társadalomban viszolygóvá torzult arculatát. Az egykor sok mindenbe belefogó ifjú, aki mellesleg a lányoknak és a város polgár-elitjének is a kedvence, nyit egy mulatót, a Number Five-t, ahol tudta nélkül elharapódzik és virágzik a kábítószer-kereskedelem. Amikor ö erre rájön, azonnal fel akarja számolni azt. Hogy a kellemetlenkedőt a banda „kivonja a forgalomból", megrendeznek a mulatóban egy kettős gyilkosságot. A vádlott pedig a mulató tulajdonosa, a könyv hőse lesz. Többéves börtönbüntetésének letöltése után elindul, hogy bosszút álljon a „maffián". Közben visszatalál félbeszakított életének ismerős színtereire, a régi utcákba, városrészekbe. Előbukkannak a börtönben töltött évek során félig vagy egészen elfeledett kapcsolatok, szerelmek szereplői, akik hősünket mindvégig segítik igazságkeresö kálváriájában. Mi tagadás, e pokoljárás bővelkedik szatirikus-szerelmi kalandokban. Az útbanlevőt elnémító pénzhajhászok és a mindent elsöprő és „megszépítő" igazságosztás útját meglelni akaró és meglelni képes magányos farkas kegyetlen viadala ez a könyv. S amikor a hősnek sikerül elindítania a bosszú gépezetét, elhagyja a várost, egy fiatal lány társaságában, akit alig ismer, de azt reméli, benne a romlatlanság megtestesülését, az újrakezdés lehetőségét találta meg. Szávai János fordítása színes, gazdag, fordulatos. Érezhetően nem tompítja vagy torzítja a neves mester, Marceau kegyetlenül őszinte líráját, borzongatón hiteles beleérző-készségét, szellemi frisseségét. Kiss Péntek József Zelkó Zoltán: A kősivatag titka Végigolvasva Zelkó Zoltán könyvét, az oly sok magyarázatot, feltevést megélt Nazcavonalak problémájába kapunk — a kötet szerény terjedelme ellenére is — meglehetősen széleskörű betekintést, és megleljük a „titok" egy sajátos, de nem valószínűtlen magyarázatát is. Eddig legalábbis Zelkó Zoltán földrajzi számításokkal, és néhány kultúrtörténeti ténnyel alátámasztott elmélete ellen nem emelt senki vétót, bár maga a szerző sem zárja ki kategorikusan más bizonyítások lehetőségét, amelyek alapját további kultúrtörténeti-néprajzi kutatások, felfedezések képezhetik. Ezt már csak azért is fontos megjegyeznünk, mert — ahogy a -szerző -is írja — „... az ősi perui ctvilrzócték szellemi hagyatékának értelmezésében még nem történt meg az a perdöntő felfedezés, amely sajátos gondolatközlésük módját és törvényszerűségeit szimbólumrendszerük kibontása által megfejtette volna. (Valahogy úgy, ahogy a Rosette-i kő vonatkozásában az antik Egyiptom hieroglifáival Frangois Champollion tette.)" Az említett szimbólumrendszer kibontásának arkhimédészi pontját, a Nazca-vonalak vonatkozásában Zelkó Zoltán az ún. Raimondi-kőtábla összehasonlító geometriai elemzésében véli felfedezni. A könyvből — szerintünk — nem tűnik ki egyértelműen az ebből adódó összehasonlítási szemlélet feltárása. Érdekes és sokat sejtető viszont a szerzőnek az a felismerése, amelyben kimondja, hogy a másfél ezer éves nazcai kultúra „az andoki kultúra két nagy központjának — Tiahuanacónak és Chavinnak — történelmi találkozása", és ebből következőleg egyfajta szintézisét adja e két homályba vesző civilizációnak. Mindezt a korábbi felfedezések eredményeivel támasztja alá, ti. a korabeli népvándorlások vonalainak elemzésével. Ez volna a másik tény, amely elvezet bennünket Zelkó Zoltán elméletének lényegéhez, nevezetesen, hogy a Nazca-vonalak nem csillagászati térkép, még kevésbé idegen bolygók lakóinak műve (lásd Dániken), hanem a Titicaca-tó környékének hatalmas, sajátos térképe, amely „egy létező világ kapcsolatrendszerének (tehát hírközlésének — H. Gy.) 1 : 16-os méretarányúan kisebbített térképszerű gyakorlótere volt, ahol »hírközlő növendékek« észlelés formájában begyakorolhatták az információátvitel összmunkáját...". Himmler György KIÁLLÍTÁS Belgiumi csipke Amikor pár hete a leningrádi Ermitázs flamand termében Jan Miense Molenaer Csipkeverönő című képében, valamint kora legnagyobb portréfestőjének, Anthonis van Dycknak csipkével gazdagon díszített arcképeiben gyönyörködtem, még nem sejtettem, hogy rövidesen idehaza valós szépségében látom majd a névtelen flandriai csipkeverök kézügyességének nem egy remekét. A Szlovák Nemzeti Múzeum Duna parti központi épületében ugyanis a brüsszeli Királyi Múzeum csipke- és kosztümosztályának anyagából nemrég — sajnos csak rövid időtartamú — kiállítást rendeztek, bemutatva a mintegy négy évszázadra visszatekintő belga csipkeművészet remekeiből számos gyönyörű ritkaságot. Maga a csipkekészítés technikailag abból az ősi természetes követelményből fejlődött ki, hogy a szövőszékről lekerült nyers szövet széleit valahogy meg kellett óvni a kirojtosodástól. Ezt a célt kétféleképpen lehetett elérni, éspedig vagy szegély hozzávarrásával, vagy a szabadon lógó láncfonalvégek összecsomózásával, a napjainkban újra divatos, egyébként azonban a legegyszerűbb és legősibb ún. makramé csomózási technikával. Az első megoldás a varrott csipkének, míg a második a vert csipkének, népszerű nevén a klöplinek adott folyamatos fejlődési lehetőséget. A csipkekészités a 16. század elején Velencében kezdett kialakulni, innen terjedt aztán el egész Európában. A városhoz tartozó egyik kis szigeten levő Burano falucskában még ma is működnek csipkevarrást oktató iskolák. Velence nevéhez tehát elsősorban a varrott csipke fűződik. Van ezenkívül horgolt, hímzett és vert csipke. Ez utóbbi fajtát az olaszok és a spanyolok már a 16. században művészi kivitelben készítették, később egész Európában elterjedt, így nálunk is, főleg a bányaműveléssel foglalkozó vidékeken. A csipkeverés művészete Spanyolországból terjedt át az akkori Németalföldre, a mai Belgium területére, ahol a 17—18. században élte virágkorát. A leghíresebb a brüsszeli csipke lett. Az ' ügyesen összeválogatott kiállítási anyagban a keskeny szegélycsipkéktöl a vállkendőkön keresztül a teljes csipkeruhákig sok minden látható, betekintést nyújtva a csipkeverés fejlődésébe. Varga József Óriási kötésminta? — dehogy, hullámtörö autógumikból. A Délnyugat-Angliában működő madárvédelmi központ a világ egyik legnagyobb ragadozómadár-állatkertje: az ott élő sasok, keselyük, kányák, baglyok, héják és sólymok száma már meghaladja a háromszázötvenet. A központ azt vallja fő feladatának, hogy benne folyamatosan szaporítsák a környezeti ártalmaknak kitett és ezért veszélyeztetett madárfajokat. Évszázadokon át kétségbe vonta a tudomány, hogy létezett az az állam, amelyről a középkori azerbajdzsán eposzban, az Iszkandernáme-ban lehet olvasni, a Moszkvai Állami Egyetem régész-kutatói azonban hallgattak a XIII. századi költő szavára, s rábukkantak az i. sz. VI. századtól a XII. századig virágzó jenyiszeji birodalom fővárosának és további öt településének romjaira. A leletanyag fejlett civilizáció és kultúra beszédes hagyatéka. Az i. e VII—V. században vésett szajáni sziklarajzokról készült másolat az abakani múzeumban látható. A szurdok-szorosok vadászai — ezt sugallják az ábrázolások — a tél beálltával a mai sítalphoz hasonló „közlekedési eszközt" kötöttek a lábukra. 8
